Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: Tompa Dániel

Benéztem az ágyalá, és az ágyalá visszanézett

Aztán amikor egy nap a Bakonysárkányi barlangból előmászott a hétfejű, tűzokádó svájcifrank, és hamm, bekapta a házunkat, akkor anya lovagi páncélt öltött, és kardot ragadott, apa meg elment megkeresni, hátha van valahol valami királylány, akit meg lehetne menteni.

Kislányként olyan rendetlen voltam, mint tizenkét Pöttyös Panni. Amikor anya azt mondta, hogy tegyek rendet, akkor igazi rendrakás helyett csak berugdostam a játékaimat az ágyalá, hiába mondta, hogy ebből később baj lesz, mert egyszer csak betelik az ágyalatt, és akkor majd mit fogok csinálni, egyszerre kell elpakolnom mindent, amit addig odadobtam, de nem hittem neki. Hatalmas ágyam volt, feneketlen ágyalattal, hogy telhetne be? Úgyhogy betuszkoltam mindent, mindent IS, aminek nem volt helye idekint:

A tolltartót, amit egy osztálytársamtól loptam, aztán egy másik osztálytársamat csapták ki miatta ‒ ágyalá.

A matekleckémet, amit óra előtt elvett a Jancsi, aztán beadta, mintha a sajátja lenne – ágyalá.

A másnapi matekleckémet, amit inkább felgyújtottam, hogy ne tudja elvenni a Jancsi – ágyalá.

A tévé távkapcsolóját, amiből kirágtam a gombokat, és sose tudtam megmagyarázni, miért – ágyalá.

A kiscicánk tetemét, akit a dédi megfojtott, mert azt hitte, hogy kóbor – ágyalá.

A pofont, amit lekevertem az öcsémnek, amikor nem engedte, hogy játsszak a számítógépen a nyuszis játékkal – ágyalá.

A barbit, ami a lába között vért könnyezett, mint a szűzmáriák – ágyalá.

A kenbabát, amit levetkőztettem, hogy megnézzem, az is könnyezik-e, de nem, hogy vér nem volt a lába között, még egy farok sem – ágyalá.

A fürdővizet, amiben először maszturbáltam – ágyalá.

Aztán amikor egy nap a Bakonysárkányi barlangból előmászott a hétfejű, tűzokádó svájcifrank, és hamm, bekapta a házunkat, akkor anya lovagi páncélt öltött, és kardot ragadott, apa meg elment megkeresni, hátha van valahol valami királylány, akit meg lehetne menteni. Én meg a hónom alá csaptam az ágyat, meg az ágyalát, és úgy hurcibáltam magammal először a mamáékhoz, majd vidékre, aztán a koleszba, meg az albérletbe.

Az elején még nem volt nehéz (a játékok többsége műanyag), de aztán egyre több dolgot rejtettem oda.

Az első palack boromat, Bástya márkájú, 379 forint a teszkóban – ágyalá.

Az első másnaposságomat, meg a harmadnapot, amikor nem támadtam fel – ágyalá.

Az Évit, aki behívott az egyik fülkébe a sulivécében, és megmutatta a vágásokat a csuklóján – ágyalá.

Az iskolapszichológust, aki, amikor elmondtam neki, szólt az osztályfőnökömnek, hogy hazudós vagyok – ágyalá.

A Jancsit, akit még az érettségi előtt börtönbe csuktak gyújtogatásért – ágyalá.

Az első csókomat, aminek cigi és szuvasfog íze volt – ágyalá.

Az első merev farkat, amit valaha láttam – ágyalá.

A csoporttársamat, aki azt hitte az apámra, hogy a pasim, amikor egyszer az egyetem előtt várt – ágyalá.

A másik csoporttársamat, akire ugyanekkor az apám rákacsintott – ágyalá.

Az a teljes hetet, amíg nem mentem be az egyetemre, mert nem volt pénzem tampont venni – ágyalá.

Az összes doboz cigit, amit valaha elszívtam – ágyalá.

Az összes tekert cigit, amit valaha elszívtam – ágyalá.

Anyám aggodalmát, hogy az öcsém talán füvezik – ágyalá.

Az összes színes tablettát, amit valaha lenyeltem – ágyalá.

És nem, nem vehetnék az Ikeában Kilentstölötig-polcokat, meg Kischpolgaar-rendszerezőket, mert azokra nem férnek fel a test nélküli farkak, és nem bírják el a tüzek súlyát.

De mégis rendet kéne tenni.

Van fám, itt az ágyalatt, amire tizenegyedikben felakasztotta magát az Évi.

Meg itt az ágyalatt a fűrész, amivel levágták a fickó lábát abban a horrorfilmben, amit nyolcévesen láttam.

Meg itt van még az ágyalatt egy csomó használható alapanyag, miért ne építhetnék belőle polcot? És építek bádogtálat a tűznek, és üvegvitrint a farkaknak, komposztálom a naplóimat, kiviszem az üres sörösdobozokat a szelektívbe, a telieket a hűtőbe. Építek egy templomot, hogy kiszögelhessem a kapujára a felvételi pontjaimat. Gardróbszekrényt, amiben egymás mellett lóg majd a kosztümgatyám, a láncosfelsőm, meg a sailor moonos pulcsim. Egy egész palotát, ciklopszi, és más, az emberiség számára ismeretlen építészeti elvek alapján, amit abban a pillanatban szerkesztek meg, és a felépülte után el is felejtek, hogy örökre titokban maradhasson.

Rend lesz.

De nem az Ő rendjük.

Az én rendem.

Láng Anikó Székesfehérváron született 1993-ban, ami azt jelenti, hogy már túlélt öt világvégét, beleértve az Y2K-t. Van egy fekete macskája, Mr. Spock, aki amúgy a neve ellenére romulán. Még nincs kiadott kötete, mégis van pár dolog, amire büszke lehet művészi téren: vezet egy alkotókört, egy irodalmi mémoldalt, és egyszer a kanapéján aludt Komor Zoli, aki megitta az összes whisky-jét. Szereti megfigyelni és megragadni a generációja általános tapasztalatát a világról; a pályázatra küldött szövege is arról szól, mennyi mindent cipel egy átlagos millennial nő.


A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.