Halas Pista volt, mert a rendes nevét senki nem tudta. A bevásárlóközpontok zárt terébe jutva az ott dolgozók külön világba kerülnek, lemerülnek a neonfény és hipószagú szervizfolyosók légterébe, mintha keresztelővízbe – és új nevet kapnak. Aszerint, amit árulnak. Így nyüzsögnek a Sajtos Ildik, Kodakos Évák, Sparos Józsik a központok beláthatatlan, külső tekintetektől elzárt, láthatatlan folyosórendszerein. Valódi jelenlétük távol esik az eladóterektől, szervizfolyosókra korlátozódik.

– Régebben törökméz volt, ma meg már nem is tudom, mi van – mondta Halas Pista, valamikor a kétezres évek legelején, némi csendes, másnapos, mélybenéző mélázás után a bevásárlóközpont mínuszegyes szintjének derengő neonfényeiben, magasan Víziváros felett, a Rózsadombon. Pultjában katonásan sorakoztak a deluxe halak, friss, modern fény szórta meg őket. Tekintetében mégis kilencvenes évekbeli pultos-fásultság, feje felett falra szerelt csuklón doboztévében ment a focimeccs, alatta esetlen, hímzett falvédő, sablonos szöveggel. Egyik kezében hosszan elakadva acélos fényű, ezernyi élezéstől felére fogyott-kopott pikkelyező kés meredt, a másikban pedig egy ezüstösen csillogó haltest lógott kibelezve, halott tekintete feketén villogott, mint egy néma szemrehányás. – Ezek az évezredfordulók csak úgy jönnek-mennek – tette még hozzá, majd sikálni kezdte a halat, és Botrány! felkiáltással fejezte ki tetszését a boltja előtt elhaladó jónők seggét nézve leplezetlen jókedvvel, miközben két évezred ütközött össze a folyosókanyarban csörömpölve. Halas Pista volt, mert a rendes nevét senki nem tudta. A bevásárlóközpontok zárt terébe jutva az ott dolgozók külön világba kerülnek, lemerülnek a neonfény és hipószagú szervizfolyosók légterébe, mintha keresztelővízbe – és új nevet kapnak. Aszerint, amit árulnak. Így nyüzsögnek a Sajtos Ildik, Kodakos Évák, Sparos Józsik a központok beláthatatlan, külső tekintetektől elzárt, láthatatlan folyosórendszerein. Valódi jelenlétük távol esik az eladóterektől, szervizfolyosókra korlátozódik és jelszavakkal nyíló titkos ajtókra. Kártyákkal, kulccsal működő teherliftekre, ahol fáradt patikusok hófehérben szívják a cigarettákat, jól öltözött pincérek magukba rogyva gyűjtenek erőt a következő ötasztalnyi seggfej kiszolgálásához. Ezeken a szervizfolyosókon lassabban telik az idő. Hátterük örök túlvilági-kék neonfény, alapzajuk a gépházak és szellőzők folyamatos zizegése, zúgása, a liftek érkezése és távozása, ajtócsapódásaik. Rosszul parkoló autók rendszámait, elhagyott gyerekek nevét harsogó hangosbemondók, pénzbedobós zenélő-mozgó kisautók beszűrődő zaja. Az örök rezonancia és harsogás világának hangtompított menedékhelyei ezek a titkos folyosók, ahol azzal a tudattal engedik ki vállaikból a komornyikpózt és arcizmaikból a mosolyt az eladók, hogy úgysem látja rajtuk senki. Olyanok, mint egy-egy szomorú bohóc a takarásban, akit éppen most hagyott el a felesége és vette el a lakáskulcsát, de a hoppmester hívására kifújja egy szuszra a torokgombócot a nyelve alól, elnyomja a büdös csikket a tartórúdon, és kicsámpázik egy dudát nyomogatva a cukorsokktól bepörgött, idegesítő kölykök elé. Mikor végzett, Halas Pista elégedetten gyújtott cigarettára a pultban, senki nem kapta fel rá a tekintetét, senki nem szólt rá, pedig a központ új volt és csillogott-villogott sterilen, ahogy egy frissen átadott műtőterem. Vele szemközt, a folyosóra kitett kukák tetején hamutál, mindenki kényelmesen dohányzott, volt, aki a saját boltja területén. Mindez a világ legtermészetesebb dolga volt, hiszen 2001-et írtunk és a dohányzás valahogy hozzátartozott a mindennapokhoz. Még sehol nem voltak a rendeletek, amik kiszorították a dohányosokat előbb az emelet egy pontjára, majd az ajtó elé, végül a hátsó kertbe. Mikor az emelet végébe szorult, Halas Pista ingerülten figyelte, kezében a növekvő parázzsal égő cigarettával várakozva, a gondosan, lassú mozdulatokkal hamutálat ürítő takarító nénit, majd udvariasságát félretéve, azért persze halkan, indulat nélkül kérdezett rá, hogy – Sokáig tetszik még guberálni? Dohányoztak még a folyosókon, zárás után a liftekben, a buszmegállókban várva a ritkás 11-est, hogy lefusson a Rózsadombról Vízivárosba. A régi négyes-hatoson is már-már kelletlenül nyomta el a cigarettát az ember a Margit körúton, amit a helyiek gyakran még Mártírok útjának hívtak, ahogy azt jelezte is sok helyen a fent felejtett, kádáriasan kopottas utcatábla. A Bem moziba, Víziváros tiszteletbeli kitüremkedésébe érve még szügyig gázolt az ember a lomha, fojtó füstben munka után. Nyugodtan süppedt bele a gomolygó dohánytól tüdőmeleg térben a szabadon maradt, puha plüssülésekbe, nem gondolt a másnapi dohányszagra, hiszen másnap mindenkinek dohányszagú volt úgyis mindene. Egy sarokkal odébb, Viki néninél a Calgaryben is templomi áhítatban zsúfolódtak össze a régiségkereskedésből ott ragadt antikvitások, ócskaságok, szedett-vedett izék és goblen-Jézusok között a csendesen világmegváltó, doboznyi dohányt elégető éjszakázásra készülők. A Calgaryben, a régiségkereskedésből kocsmává vadult ékszerdobozban volt a legjobb randizni a kétezres években. Erdélyi szőtteseken szorult össze kiszemeltjével az ember a rádiótlan, zenétlen, töröklámpás, tompa fényben. Félhomályból néztek le a falakról a követő-tekintetű, sötéthátterű réghalottember-portrék. Antik vitrinekből néztek vissza fekete-fehéren mindenféle ifjak, ahogy a Holt költők társaságának nyitójelenetében, szinte sikítva üzenve azt, hogy szakajtsd a rózsa bimbaját, élvezd, amit a perc ad. Ember volt a talpán, aki talpon tudott maradni. Egy szervizfolyosó rémlik fel a nullás évek végéről. Egy pincér guggolt a szürke betonon. Hátsója a sarkain, könyöke a térdein, feje előrebukva, ujjai között cigaretta égett, szeme lehunyva, mint aki visszafelé számol lassan, nagyon lassan, mielőtt megöl valakit. Egy másik pincér érkezett hozzá a folyosón, aggódó tekintettel, még futtában vetette oda a kérdést. – Hogy segítsek, mit szeretnél? Kis csend, kis további visszaszámolás következett. A magába roskadva guggoló pincér kivárt, beleszívott a cigarettájába, tekintetéből közben lesiklott az indulat a szervizfolyosó betonjába. Lassan, lemondón fújta ki a füstöt. – Egy új testet, egy új lelket, egy új életet – mondta, majd, mint aki maga sem gondolta komolyan, nyolcméteres pöcköléssel röppentette el a még égő csikket a steril szervizfolyosón, a nullás években, valamikor.