MERÜLJ EL A SZIFONOKBAN!

A könyvek legyenek mindig ugyanott, ugyanabban a sorrendben, amit megszoktam, különben keresgélnem kell. A kulcs, ugyanott legyen, ahova mindig leteszem, mert ha nem, nem találom és nem jutok ki a lakásból. A sarki bolt ne zárjon be. A kedvenc kávézóm maradjon ott örökre. Végre, elment a nap, esik az eső és felhős az ég, leszakadt az agyamról a tompa kábulat, ami folyton rátelepszik, ha egy pillanatra is napfény ér, ez tehát azt jelenti, hogy le tudok ülni a gép elé és el t

Ma új lappal indulunk, mert sok idő után lezártam tíz év munkáját két kötetben. Egy verses- és egy tárcakötet. Ma leadom a kiadómnak a szövegeket, kieresztettem a kezemből és szerkesztők martalékává teszem, tegyenek vele belátásuk szerint, az én munkám itt tulajdonképpen véget ért. Érdekes módon, ilyenkor megkönnyebbülni kellene, a mű kész, az alkotó pihen, mégis, jó sok minden van most a fejemben, szóval, hosszú és szövevényes lesz ez a szöveg, de igyekszem mederben tartan

Hogy elment az életem. Ez jutott eszembe. Nem tudom, miért, nem tudom, miért pont ott, pont akkor. Bármikor máskor eszembe juthatott volna. Váláskor, nagy döntések idején, világvégi, eldugott posztszovjet repterek magányában, nagy szerelmek elveszítésekor. Fogalmam sincs, miért ott jutott eszembe, a hőségtől bágyadt, idegen kávézóban, de úgy futott rajtam át ez az érzés, mint a szöveg elején említett nyári zivataron a villám, horizonttól horizontig remegtetve meg a földet, me

Pár pillanatra meg is feledkeztem a ragadósan, izzadtan érkező nyárról, a hőségről, a napfény miatt utcára tóduló céltalan tömegről, ami ott lüktetett körülöttünk, kivételesen még Vízivárost is felzaklatva. Fejben megint ott voltam a hideg, taknyos időben, mikor a tesztet szorongatva tartottam hazafelé az esőtől iszamósan fénylő, hűvös vízivárosi utcákon. – Persze, hogy jól vagyok. Csak a mellkasomban ne lenne ez a nyomás napok óta. Kint ültünk a kávézó teraszán és enervá

Könnyű voltam és boldog éppen. Ritka pillanat. Nem zavart a klasszikusan depressziós kórházi hangulat sem. Válaszolgattam cseten egy lánynak, míg felfelé haladtam a hipószagú, matt fényűre mosott, koptatott, ezerszer fertőtlenített kórházlépcső valaha díszesnek szánt, mára lerobbant, ágytál-, hányás- és halálszagú lépcsőfordulóiban. Nem is sejtve, vagy legalábbis magam előtt is titkolva, hogy az egész hetek óta félbeszakadt, majd újraindított beszélgetésnek nincs is semmi ért

Persze, először egyből ezt figyeltem meg, a combok, a csípő, a has ívét. Végighúztam rajta az ujjaimat. Már a mellek felé közeledtem, mikor észrevettem azt, hogy mivel korábban ébredt, mint én, az első regényemet, a Novát kezdte el olvasni, amin halkan felnevettem. Annyira elmélyülten olvasta, hogy el sem tudtam vonni róla a figyelmét, ismételgetve, hogy most aztán tényleg nem is olyan baromi fontos az a Nova, és bár emiatt életemben először megbántam, hogy megírtam azt a kön

Valamikor hattizenötkor értünk a reptérre, ahol az ellenőrző pontoknál csak annyit láttak belőlem, hogy hatméteres, ívelt dobással górom a táskámat a röntgenszalagra és üvöltve rohanok át a detektoros kapun, hogy hagyjanak békén, elkések, majd pedig csípőre fogott gatyában, az övemet a nyakamba vetve, kikötött cipővel rohantam át a tranziton, feldúlt ruházatban, kerülgetve a duty freeben vásároló, kijelzőket bámuló utazókat. A gépen már nem is köszöntöttek szokás szerint, káb

Amikor már mindenemet rázta a hideg, egyre lassabban mozogtam, minden lépésért komoly erőfeszítéseket kellett tennem, mintha a szöveteimet átjáró folyadékot, a sejtek közti vizet már szépen lefagyasztotta volna az éjszaka. Bevonszoltam magam egy gyorsétterembe – akkor már a központban jártam, ahol volt forgalom az utakon és működtek még a boltok. Szerencsére az épületek alaposan fel vannak fűtve, hamar átmelegszik az ember. Útbaigazítást kértem, majd mikor tovább indultam, rá

Csontig érő, -18 fokos hideg fogadott, de csak azért annyi, mert este értem oda. Ez késő éjjel lezuhant -30 fokra. Kazahsztánban a hideg egész más fogalom mint idehaza. Az a hideg felfal, átitat, szívig ér. Hideg, mint a pokolban. Az emberek, ha tehetik, nem mászkálnak az utcán, ha látják, hogy el vagy tévedve, betuszkolnak egy kocsiba és hazavisznek, vagy taxit hívnak. Volt, hogy kettő darab kucsmás, zord tekintetű kazah mögött ücsörögtem egy sötétített ablakú fekete mercibe

A központ új volt és csillivilli, az öregúr kopottas és ráncos. Régivágású, molyszagú, késő-kádárkori öltöny volt rajta, az a barnaszínű, kissé trapéz típus. Nehezen ért át a körajtón, mert az gyorsabban forgott, mint ahogy ő totyogott, meg is akadt az automataérzékelős bejárat a forgásban, ahogy szokott ilyenkor, egy hangos-fémes kattanással. De nemcsak egy pillanatra akadt meg, hanem be is zárta a két szárnylap közötti térbe az öreget, a középen vitrinekbe helyezett porcelá

A következő pillanatban már csak azt láttam, ahogy Agy kétségbeesetten kapaszkodik a hatvan kilométeres sebességgel száguldó áruba, szinte átölelve azt, a haja lobogott a hajnali gyér fényben, pocakja fehéren villogva lógott ki a pólója alól és megállíthatatlanul döcögött a raktárudvar vége felé, én meg csak rágyújtottam egy cigire, hogy ennek úgyis annyi, bár végül azért jó tizenöt méter után, kár nélkül állította meg a raklapot.Ennek már tizenöt éve. Azóta Budapestet mintha

Halas Pista volt, mert a rendes nevét senki nem tudta. A bevásárlóközpontok zárt terébe jutva az ott dolgozók külön világba kerülnek, lemerülnek a neonfény és hipószagú szervizfolyosók légterébe, mintha keresztelővízbe – és új nevet kapnak. Aszerint, amit árulnak. Így nyüzsögnek a Sajtos Ildik, Kodakos Évák, Sparos Józsik a központok beláthatatlan, külső tekintetektől elzárt, láthatatlan folyosórendszerein. Valódi jelenlétük távol esik az eladóterektől, szervizfolyosókra korl

Amúgy csak Vízivárosban találnak meg az őrültek. Kedves, közeli őrültek, szerethetők, mint a punkok annó a Moszkva téren. Sosem féltem tőlük, akárhogy viselkedtek. A mi punkjaink, gondoltam. Egyszer egy fiatal punk fiú mellém ült a négyes-hatoson. Biztosítótűk voltak a szemöldökében és a fülében, félbarna Arany Ászok a kezében, homályos és gondterhelt volt a tekintete. Teátrális mozdulattal kimutatott az ablakon a hajléktalanokra nézve, és összeget vont. – Régen, amikor feljö