Amúgy csak Vízivárosban találnak meg az őrültek. Kedves, közeli őrültek, szerethetők, mint a punkok annó a Moszkva téren. Sosem féltem tőlük, akárhogy viselkedtek. A mi punkjaink, gondoltam. Egyszer egy fiatal punk fiú mellém ült a négyes-hatoson. Biztosítótűk voltak a szemöldökében és a fülében, félbarna Arany Ászok a kezében, homályos és gondterhelt volt a tekintete. Teátrális mozdulattal kimutatott az ablakon a hajléktalanokra nézve, és összeget vont. – Régen, amikor feljöttem a Moszkvára, tele volt punkokkal.

Nyár van, és írni kellene, miközben a légzés leköti az összes agykapacitásomat. Mondtam már, hogy gyűlölöm a nyarat? Mint Brian a rómaiakat. Nagyon. Hogy cselekvésre ösztönözze magát az ember ebben az időben, az jóformán képtelenségnek tűnik, és nem szégyellem bevallani, hogy utánajártam: a kutyámnak van igaza. Hason fekve, a konyhapadlón a legelfogathatóbb a helyzet. A porcicák és a rég nem talált, elveszettnek hitt, Isten tudja hová kallódott konyhai eszközök, asztal alá esett kiskanalak között, a pincéből felszálló levegőtől hűvös konyhai járólapon. Bár Rapli zokon vette, hogy a helyén fekszem, mintha annektálta volna ezt is, mint a stratégiailag szintén kulcsfontosságú kanapét. Vízivárosban már – nincs jobb megfogalmazásom – íze van a forróságnak, szinte lángol, izzik a levegő. Vagy mit is csinál a levegő olyankor, amikor hullámzik a távolban, mint a filmek sivatagi jeleneteiben az út felett. A Bambiban egy tűt sem lehet leejteni, fáradt vízivárosi öregek egymás hegyén-hátán fogyasztják a viceházmestereket meg a könnyű Drehert, még a táblajáték is el van akadva a kezükben. A Jurányiban szandálos lányok és fiúk heverésznek mindenről megfeledkezve, szügyig rövidruhákban, én vagyok az egyetlen zakós, hosszúnadrágos a városban, mert velem a nyár nem fog kiszúrni, illetve úriember nem izzad. – Merre van dél? – kérdezi tőlem egy ismeretlen az utcán. Egy darabig azt hiszem, rosszul hallottam, óvatosan hátralépek egyet-kettőt. Középkorú, jól öltözött, jól szituált, nem szabadna megijesztenie. Felkapom a fejem, hátha viccel. Hátha őrült, hátha hőgutát kapott. Dél? Miért? Hogy jött ez most? És miért pont dél? Miért kell valakinek akármelyik égtájék 2018-ban? És miért veszi a lehető legtermészetesebbnek, hogy tudom. – Tessék, arra van – udvariasan bökök egyet a levegőbe a Rudas fürdő irányába. Merthogy egyszer utánajártam, amikor egy vitában el kellett döntenem, hol kezdődik a Déli-sark. Akkor mondtam azt, hogy nekem innen, Vízivárosból nézve minden a Déli-sarknak számít, ami túl van a Rudas fürdőn. – Pompás! – érkezik a válasz. „Pompás.” Nem mondjuk „jó”, vagy netán „remek”, hanem „pompás”. Vidáman folytatja az útját. Persze nem délnek indul, ellenkezőleg, a másik irányba, a Lukács felé veszi a kanyart. Hiszen Vízivárost két fürdő fogja közre. Apropó, Lukács, az idei nyáron rávettek, hogy fürdőbe menjek. Számomra a fürdők közege annyira intim, hogy udvariatlannak érzem magam tőle. Illetve különben is, hogy fest az árva emberi test egy fürdőgatyában. Na de a lényeg. Csak este esett le, hogy amikor kelletlenül azt mondtam, megyen a franc a tűzforró napozóteraszra, hogy Szeredy és Bébé napozóteraszát hagytam ki. „Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt.” Amúgy csak Vízivárosban találnak meg az őrültek. Kedves, közeli őrültek, szerethetők, mint a punkok annó a Moszkva téren. Sosem féltem tőlük, akárhogy viselkedtek. A mi punkjaink, gondoltam. Egyszer egy fiatal punk fiú mellém ült a négyes-hatoson. Biztosítótűk voltak a szemöldökében és a fülében, félbarna Arany Ászok a kezében, homályos és gondterhelt volt a tekintete. Teátrális mozdulattal kimutatott az ablakon a hajléktalanokra nézve, és összeget vont. – Régen, amikor feljöttem a Moszkvára, tele volt punkokkal. Kis szünetet tartott, bávatag tekintettel nézett a lomha távolba a „nagyposta” felé. Ma már nincs nagyposta, a hivatkozási pontjaink elvesztek: az óra alatt, a Matchnél, a nagypostánál, a régi kispostánál, a fornettis büfé mellett. Ezek mindegyike eltűnt a kilencvenes és kétezres évekkel. Ahogy a minap hallottam egy fiatalt lánytól: „az nagyon kétezerhat”. Ahogy Hobo énekelte: "sosem voltak régi szép idők". Emlékszem, egy hideg februári napon múlt el az egész, ért véget visszavonhatatlanul, mikor a szomorúan szitáló, szürke ónosesőben, vasárnap reggel kilenckor, egyetlen magányos, sárga megkülönböztető-mellényes jómunkásember, végtelen, spártai elszántsággal kezdte szétverni a volt fornettis büfé épületét egy csákánnyal, a soha véget nem érő téli félhomályban. – Most meg csak ezek a puttógecik vannak – tette hozzá a punk fiú, és kiköpött a frissen üzembe állított új négyes-hatos tükörtiszta műanyag padlójára. A punk-kor vége volt, ezek szerint. De az biztos, hogy az a Moszkva tér, az a világ kikopott belőlünk nyomtalanul, és egyre jobban halványul, mint a napon felejtett vörösborok. A lámpafényeik hűvös kékre váltottak. A szaguk nyomtalanul elveszett a taxisok olcsó autó-illatosítóival. Én is akkoriban dobtam ki az addigi életemet, azóta a Moszkva tér nekem már Buda pesti része, gyanúsak az alakok a nonstop előtt. Jobb idebent a vízivárosi üvegbúra alatt, ahol megismernek a házfalak. A Moszkva gyanúsan messze van, és már nem is tudom, onnan merre lehet Dél. Na, innen folytatjuk a vízivárosi körképet.