Számok uszonya az időben, ugrálnak / az ablakok. Sárga, citromsárga, narancs, / mint a tányérok, amiket nem lehet / elkapni. Egy-egy levél súrolja / a másikat, egy-egy színes kiírás, / alul kék csíkkal, mintha tenger nőne / a sivatag alján, pattogzó padok alatt. / Aki választ két lécet, és a betűkre / többé nem figyel, előreléphet

(PoetVlog felvétele)

Kerber Balázs 1990-ben született Budapesten. Költő, a JAK tagja. 2014-ben jelent meg első kötete Alszom rendszertelenül címmel A JAK-füzetek sorozatban. Klasszika-filológiából diplomázott, jelenleg PhD-hallgató az ELTE-n.

Földrész

I.

Minden tó kategória.

És teljen el a nap

jelek nélkül,

hadd legyen íve,

a vizeken

végigfut a szem,

minden hullám

baráti lépcső,

fogható fodor.

A domboldal

máris a léptem.

Az eget most

készítették,

egy-egy kő

eltévesztette

a helyét.

Hosszú teniszpálya,

az ütéseket

elveszti

a tekintet.

Hol a helyem,

vagy ez

most lökés?

Szép üresben

a támpont.

Kevéssel arrébb

sem artikulálódik.

Egymást elérték

az utcák,

kezek lánccá nyúltak?

Vagy könnyen

szakít a térköz,

fejlécet,

házfalat,

tervezett járást.

Elidőz

a táblákon a nézés,

egybe látni

a hosszabb fonalakat.

Valaki ott jár,

felemelt lába

a kimerevített képen.

Érte nyúl a dőlő árnyék.

Pont azon

az utcán

bámul az aszfalt.

Kopár kiterjesztés,

hever a hosszúság.

Villogó végtagok,

bizsereg

a pillantás.

De ne feszüljön ki,

mielőtt továbbmennék,

kezemben

az újabb kép,

sosem nyílok akkorára,

hogy odaérjek.

Pedig torkomban

a vágy,

hideg a karom.

Át az ősidőn,

növények ismeretlen

kanyarjain,

mint egy

múltba lógó üzenet.

Zsong a monitor,

szétszedi az arcomat,

belőle nő szám,

fintorom.

II.

Üzenetek ajtói. Hirtelen fény a vállon,

egy jelvényen, ahogy tárul a képnyi óceán.

Számok uszonya az időben, ugrálnak

az ablakok. Sárga, citromsárga, narancs,

mint a tányérok, amiket nem lehet

elkapni. Egy-egy levél súrolja

a másikat, egy-egy színes kiírás,

alul kék csíkkal, mintha tenger nőne

a sivatag alján, pattogzó padok alatt.

Aki választ két lécet, és a betűkre

többé nem figyel, előreléphet, árkád,

plakát, lakótelep, mindegy. Egymás

mellé kerülnek a formák, szigetek,

vagy összetapadnak, mint a matricák.

Gombnyomásra semmi működés,

az arc egy lebegő mancs, kezelők

szeme a monitoron. A beltér

mint a gondolat íve, felaggatott,

fehér díszek, a minták vigasztaló

emléke, az elme mélyéből egy nyár.

Mint akkor az első kép: fehér papír

bezárt négyzete, elkerített derű.