amink van, főleg a füleknél és a szemeknél, ott kell / vigyázni, a túl fehér arra utal, hogy majdnem lyukas, hogy alig / van ott anyag

Toroczkay András 1981-ben született Budapesten. Költő. Első kötete Napfényvesztés címmel látott napvilágot a Magyar Napló gondozásában, 2010-ben.

Korom

Mint forgalmas út menti házak fala, kormos a lelkem, főleg az alja, az ablakaimat úgy falazták be koszos ruhájú, hallgatag melósok, reggeli buszok ablakából figyelem, az üveget rajtahagyták, mintha minden rendben lenne, tükrözze vissza a szúrós, kék szőnyegen görgő viharfellegeket, de a felhőn keresztül lehessen látni a téglákat az utcáról. nem tudom, mi folyik odabent, kóbor macskákkal találkozom, dzsekim színe éppolyan jellegtelen, akár a szőrük, akár a műhelyek falai, a tócsák tükröződése, kórházmúzeumba készítünk babákat manapság, orvosok és betegek bőrének színét keverjük naphosszat. lényegtelen foglalatosság tulajdonképpen: másolat a másolatokról, a sarkon álló ház oldalán fityegő, berozsdásodott műholdas teknő, elnyeli a rozsda-színű vadszőlő, az aggastyánok bőre ugyanúgy együtt mállik a házaik falával, emlékszem, a virágos tapétát egy artistákról szóló film nézésekor meztelen gyerektalpunkkal izgalmunkban ledörzsöltük, mint ahogy az albérletünk lichthof fala fakul, rücskösödik az idő, ahogy a ragasztó enged, hullámos lesz, tenger a viharban, pillanatfotó, a lebernyegek, vakolatmaradványok, a téglák, ekcémás bőr, májfoltok, sebek, az erkélyeken elhagyott madáretetők, az agyakban varjas, odvas mesék, elfelejtelek, elsuttogott, befejezetlen történetek leszünk, és majd halottak járkálnak a falak között, mint a fájdalom egy rákos testben, talán egyszer hajnalig mulatok a Thököly étteremben, ahol minden hétvégén hangulatos cigányzene szól állítólag, dunsztos üveg mögül nézem az embereket, autókat, gondolatban beletaposok a babakocsikban hisztiző kisdedek arcába, hogy ne sírjanak és ne nézzenek rám olyan kíváncsian, mint ártatlan angyalok nézik a szegény ördögöket, én is ártatlan akarok lenni, mint a bárány, gondolatban hirtelen belenyúlok a hirdetéseket aluljárókban, forgalmas helyeken kéretlen kínálók szemébe is, szétfeszítem az arcukat, hogy ne fázzanak, gondolatban a hüvelykujjammal széthúzom a szemüregüket, mintha panoptikumi bábuk lennék, mintha forró viaszarcaik lennének a szalmával kitömött ruhák felett, mintha mindegy lenne minden, mintha fizetnének érte, unottan, hagyjatok engem, hagyjatok engem is önzetlen adni, nem akarok semmit elvenni tőletek, szórólaposok, csak hagyjátok abba a sírást, és beledobom az arcot a hatosra állított rezsó feletti vasvödörbe, még nem jó a viasz színe, túl zöld, túl kék, túl vörös, mint egy félresikerült nap végén az ég, a barnához még fehér kell, de az meg lassan olvad, mint a Nap, nézem ahogy eltűnik a masszában, a vödör fenekére süllyed, fekete usánkát viselt, bőrdzsekit, kapucnis pulcsit, szakadt farmert és névtelen edzőcipőt, igen, festett vörös haja volt a metrón mellém ülőnek, az arcára már nem emlékszem, rögtön gondoltam, hogy valami bukott angyal lehet, vagy ilyesmi, talán a segédje, nyugodt volt, ülve is nagyobb, mint én, a fejét lehajtotta, ne üsse bele a kapaszkodókba, alig lehetett harminc kiló, a zsírja a tenyeremben is elfért volna, az ő tenyerében egy láthatólag muzeális értékű golyóstoll, ami alig fogott, abba kapaszkodott, keresztrejtvényt fejtett, amikor nem az arcomat bámulta, ötvenvalahány évesnek látszott, láncdohányosnak, alkoholistának, pedig valójában huszonöt múlt kevéssel, gondolom, és tulajdonképpen szűz, vagy tényleg ötvenéves, aki huszonötévesnek tűnik, most a plafont bámulja, mereng a legjobb megoldáson, a szemei helyén két sötét árok, mint a Holdé, éppolyan, az árkok mélyén pedig egy-egy csillag, vörös planetáris köd, véreres szemű fehér törpék a vörös óriásban, a Nyugatinál szállt le, soha többé nem láttam, fülem kagylóin Isten Háta Mögött kanyarog, a Múzeum parkjából nézem a körutat, körforgást, próbálok nem gondolkozni, nem gondolni arra, hogy belülről mindig minden forróbb, sötétebb és sokkal nedvesebb, mint az anyaméh, vagy a vagina, nem azért sír fel az ember, mert bántja a szemét a sok fény, épp ellenkezőleg: mert szomjas, vagy, mert aljas hangokat hall, amik parancsokat osztogatnak, a téli sápadt napfénynél, vagy a hatvan wattos meztelen alig izzó felé tartva kell figyelni, görgetni a szent anyagot, mint a még néma, csak gügyögni képes gyermeket, szeretni kell a vörös, félig átlátszó, előbb folyékony, majd egyre kevésbé nyúlós, egyre inkább viszkózus buta taknyot, a kipárolgó gőzöket, be kell lélegezni, magunkévá tenni az egyes fehér legókockára emlékeztető patex-szel elkevert forró viaszt, ameddig meg nem köt, ameddig ki nem hűl, ki nem fakul, ameddig engedelmes, odaadó, és a gipsz-szarkofág forgatásával pórázon vezethető nem lesz. És nem szabad se túl könnyű fejet, se túl nehezet önteni, spórolni kell, takarékoskodni, abból a kevésből, amink van, főleg a füleknél és a szemeknél, ott kell vigyázni, a túl fehér arra utal, hogy majdnem lyukas, hogy alig van ott anyag, ha ki akarják velünk fizettetni, mert elrontottuk, mi nem értünk hozzá, nem értünk semmihez, nem szabad felvenni, társam, tükröm kézfején cigicsikkek nyomai, húshamutál, első idegösszeomlása emléke, füstszűrő nélkül szívja a dohányt, és már szinte érzések nélkül nyomja el magában, magán, ha magába szorul, ha a telefonjára, telefonomra bambulok, miközben várom, várja, hogy hívják, hívj, éppen huszonöt van rajta, költöm hozzá, egy az arcán. Ez nem igaz. Talán az a szám megegyezik majd a két négyjegyű különbségével, gondolom, a pöttyök megvédelmezik a gonosztól, a sok feketétől a műhely padlóján összegörnyedve könyörög egy falatnyi fehér kenyérért, amíg én szabadidőben hangokat keresek az utcán, diktafonnal próbálok felvenni valamit, aminek létezését én is csak sejtem, zajokat, metrózúgást, a gondolataim zsibongását, a gyufásdoboz-rázást, gázmeggyújtást, az olajsercegést, a paprikafelszelést, a dobozossör-kinyitását, a kávé kutyulását, izgalmas, összemaszatolt könyvek lapjainak neszezését, vagy a tollsercegést, és szárnysuhogást, a ragasztó engedésének pattanását, ahogy a betűk és képek egyenként elválnak a lapokról és zúgva, rajzolt spirálalakban belenavigálnak a fülembe, mint egy lázadó flotta egy űrállomás szellőzőnyílásába, csak sokkal lassabban, érzem, ahogy sötétedik a lelkem, az előttem elhaladó, olvadó napok rám fújják füstjüket, érzem, ahogy beleőrülök, elvadulok, ahogy elsüllyedek, magam alá csinálok, valakinek a létezésemmel ártok, nem tudom, kellene csináljak a végén a lopott anyagból egy másikat viaszból, magam helyett, az koszolódjon, törjön, menjen tönkre ő, mert, ha belém vágnak én vérzek, legyél realista, akard a lehetetlen, egy palánkon olvastam a feliratot, ami próbálta eltakarni az összeomlott, ledózerolt otthonokat, kezdődik egy új hajnal, még alszom, mikor a viasz már forrásba kezd a rezsókon, a szürke vödrökben, alig várja már, hogy fejformákra dermedjen, azt akarom, hogy olyan álmaim legyenek, amilyeneket lefekvés előtt elképzelek, amíg várom a drasztikus reformok bevezetését, a pozitív hatásait, azért drukkolok, adja az ég, hogy a mosolygó, vidám öreget kapjam másnap, ne a megkínzott, üvöltő gyereket.