egy kedves ismerősöd megkérdezi, mennyi / szeretetet bír el egy ember?, nem válaszolsz, / csak mosolyogsz, noha azt gondolod kapásból, / hogy bármennyit, a kérdés sokkal inkább az, / mennyi szeretetlenségtől nem omlasz össze, /vagy meddig bírod egyáltalán szeretet nélkül

IDŐVEL PERSZE ENYHÜL A FÁJDALOM,

nem is kell hozzá túl sok,

és valahogy mindig is tudtad mikor kell belépni vagy lelépni, megérkezni, megérezni, mit mikor hogyan kell csinálni, beleállni nyakig a pillanat hullámverésébe, jókor vagy rosszkor, vagy legrosszabbkor, mikor mi kell éppen a kis belső változásodhoz, ha fáj is újra, mint akkor, amikor fél év katonaság után, amikor végre hazaengedtek, meglepetést akartál szerezni a hidrogénszőke bombázónak, ezért váratlanul állítottál be, addig csak írtad neki szorgalmasan a leveleket, ő néha meglátogatott, de jól bírtad, ő sajnos kevésbé,

fél év után váratlanul hazaengednek, lepakolsz otthon és már vágtatsz is át hozzá, a szomszéd város hatalmas lakótelepére, szülei lakásába, de már a lépcsőházban sejted, hogy valami nincs rendben, az ilyesmit megérzi az emberi lény, csak nem mindig akar figyelni a megérzéseire, kopogsz, csengetsz, semmi, valahogy mégis tudod, hogy otthon van a lány, így nem hagyod abba, és amikor kinyitja végre, tökéletes a shakespeare-i forgatókönyv, bukta van, még mentené a helyzetet, hogy nincs semmi gond, csak gyere vissza máskor,

és hiába vagy későn érő naiv típus, de ennyire nem, erre persze kidobja a lány a pasit, a régi szeretőjét, szerelmét, majd berángat, hogy elmondja, hogy csak téged szeret, de nem bírta tovább a régi pasi ostromát, ilyeneket mond, a fiatal indián férfi pedig mint a kő, hideg, megfagyott benne valami egy pillanat alatt, tudja, hogy ez már nem a megbocsátáson múlik, és meg is mondod neki, hogy vége, hiába sír, könyörög a lány, hiába tűnik őszintének, mégis, mégse, nem megy már, a csalódásokat még meg kell szokni, meg kell tanulni elviselni, és ezért ér is még néhány.

A CSALÓDÁSOKAT BIZONY MEG KELL SZOKNI, ÉS ÉRNI FOG MÉG NÉHÁNY,

annyi biztos, talán csak azért, hogy edzésben maradj, bírni kell, mivel a fiatalkor folytonos edzés, ezért sokkal nehezebb, és talán ezen múlik minden később, nem lehet kevesebbel megúszni, az a kérdés, meddig és hogyan bírod,

sportolsz, csajozol, színjátszózol, zenélsz,

ami jól esik, amit szívesen csinálsz, ami kikapcsol vagy felszabadít kicsit, nem kell folyton reál tárgyakkal foglalkoznod,

egy kedves ismerősöd megkérdezi, mennyi szeretetet bír el egy ember?, nem válaszolsz, csak mosolyogsz, noha azt gondolod kapásból, hogy bármennyit, a kérdés sokkal inkább az, mennyi szeretetlenségtől nem omlasz össze, vagy meddig bírod egyáltalán szeretet nélkül,

a kérdések és irányaik sem véletlenek, a baj annyira banális, hogy ugyanazok a kérdések jönnek elő saját válságaid kapcsán, miért nem tudott anyád az apáddal boldogan, szeretetben együtt élni,

mi lehetett, mi volt az ok, ez most mindennél jobban érdekelne, de már egyikük sem él, nem tudod megkérdezni, pedig ez most nagyon fontos lenne számodra,

lehet, hogy egyszerűen csak nem tudtak együtt élni, de miért nem tudtak, annyira mások?,

és ez miért nem derült ki rögtön, ilyeneket csak utólag kérdezhet valaki, azt szokták mondani, hogy elmúlik a szerelem és ott marad az egyik emberi lény egy másik, hirtelen idegenné váló emberi lénnyel, és nem értik meg egymást,

mintha két idegen nyelvet beszélnének, és egyikük sem érti már egykori önmagát, ilyesmit talán fel lehetne dolgozni, dolgozni a problémán, megérteni, eldönteni, fontosak-e egymásnak mégis, menthető-e a menthetetlen- nek látszó,

van olyan, hogy már annyira nagy a szeretet- lenség, az értetlenség a másik iránt, hogy csak a logisztika tartja össze őket vagy már az sem, kérdezel magadba nézve,

és van olyan pillanat, amikor minden felülíródik egy rossz döntés alapján?