Nehézvörös lázkeresztek a homlokfalakon, / labilis motívumok rozsdás kapuk rácsain, / sötétségszekvenciák. / Valahol most száz feldíszített elefánt, / világít az éjszakában.

Membrán Áttetsző torkú, lángoló pelikánokat nézek a szúnyogháló pixeles membránján keresztül. Kalitkát építünk magunk köré, tűkből és horgokból, sebeink nem véreznek. Estére magukhoz térnek a növények, kiheverik a hőség hosszan tartó ostromát. Újra áramlani kezdenek szárukban, levelükben a nedvek. Úgy jár végig testeden a szemem, mintha válaszok lennének beletetoválva. Egy buborék felszalad a pohár falán, hátamon folyik az izzadtság, sárga kéndarab olvad a tenyeremben. A kéz, ami bokámat szorítja, egyre kevésbé valószínű, hogy hozzám tartozik. Sistereg a szél. Homályos, sötét tűzű szőnyegre ülve lábadnak dőlök, perzsaszabású lét kamaszos öntudatával. Állítsuk meg, Józsué, ezt a napot, mielőtt államon borosta nő, csontjaimra már a szükséges mennyiségű hús se tapad. A vajmécsesek, soha ki ne aludjanak. Latmosz-hegy A Latmosz-hegy barlangja felé tartok ólmos léptekkel, testem, akár egy rájatetem lebeg, hullámzik a sós szélben, színevesztett arcom elmaszkosodik, megnyílok, mint Bacon kettéhasított disznója. Sáfrányszínű vásznak száradnak a házak között, pikkelyek csillognak a fehérre meszelt kápolna falán. A hosszú, pamutszövetcsíkokra nyomtatott mantrákat kikezdi az eső, elrongyolódnak, de lobognak, míg végleg szét nem foszlanak. Soha ilyen hosszú napokat. Nyelem a kőport, az ásványzúzalékot. Párkák állnak a sziklafalon, villanófényben, derekuk köré csavart mályvaszín, ultramarin, sziromfehér anyaggal, fonják, kimérik, vágják az életfonalat. Beleszenvedem magam a hegy hasába és elefántcsont-, szénszál-, szarumarkolatú késekkel jeleket karcolok a nedves falakra. Szekvenciák Egy érzékeny mozdulattal lefejtesz magadról, mint egy tekercs átvérzett gézt. Mekongi halat adsz pálmalevélen, rizzsel, hangyatojással. Azután útnak indítasz, kövessem a rohanó víz szökésvonalait. Nehézvörös lázkeresztek a homlokfalakon, labilis motívumok rozsdás kapuk rácsain, sötétségszekvenciák. Valahol most száz feldíszített elefánt, világít az éjszakában. Nem vagyok azonos magammal. Azt képzeled, az érzés a te kiváltságod. Szürkésen gomolygó fellegek takarják a holdat. Erős idegzetű kóborkutyák mozdulatait próbálgatom, lépteiket, lapockatáncukat. Ma éjszaka csatlakozok a csont-bőr sakálokhoz. Lukács Flóra Budapesten született 1994-ben. Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem szabad bölcsészet szakán és az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakon végzett. Első kötete a FISZ-nél jelent meg Egy sanghaji hotel teraszán címmel.