A völgy fölé nehezedő hangkupolában / visszhangzó léptekkel közelít a Ráhel-szemű férfi / a szőlőteraszok felől, zsebébe mélyesztett kezekkel, / combját szorítva. Szürke kövek, sárga kavicsok / csattognak talpa alatt.

Tűzmadár Lenyomom a bakelit kilincset, egy fénynyaláb a szemben lévő falra fut, árnyam elnyúlik a padlón, feléd gravitál. Paradicsomunk kapujában gépzene szól, nincs dallama, nincs ritmusa, nincs benne harmónia. Felgyűrt ingujjban támaszkodsz a csap felett, szétharapott szádban lüktet a vér, a tükörtriptichon előtt kavarogsz, önarcképspirálban, napbélyegekkel a bőrödön. A salétromos falak között, egy aranysakál méltóságával uralod magad körül a teret. Három napja tart ez a katakomba-létezés, az amortizálódó lakás dobozszínházában, berendezett József-veremben, ahol az idő világosan tagolt, statikus dimenzió. Vörös tűzmadár fészket épít fahéj-gallyakból, meggyújtja és vele együtt porrá ég. A hideg, fehér szoba mélyén, az asztal mellett ülök, télikabátban, mazsolabor borostyánfénye sugárzik a sápadt virágokra, a medúza-fej protézisekre, a vicsorgó, kínai porcelánkutyára. Párás, telt hangod moll-szólamai, lakonikusan rövid megnyilvánulásaid, úgy hangzanak, akár egy kiirtott, természet közeli nép utolsó frázisai. Beleszívok a felém tartott cigarettádba. Két élő origó, két ideges vonzerő találkozik. Ismétlődő, ritmikusan lüktető hangzáskomplexumok keverednek, diffúz, folyékony állapotokkal. Klee angyala áthatol a purgatóriumi membrán kéken hullámzó füstködén. Ne legyünk olyanok, mint Seiko. Kavicsok A gomolygó köd anakonda teste a gyümölcsfák közt úgy kanyarog felém, ahogy a fejfragmentumon az indaszerű protézis-zabla, ami folyondárként beszövi az arcot, mint kertet a futólonc, a repkény, a kúszó hortenzia. Gyökérlabirintus és növényi erezetháló, az emberi testet átszövő vércsatornák, csuklóm köré tekert fémhuzal, kézfejemen hamurajz. A tojáshéj színű Norton-kút alatt, kásásra fagyott vízzel mosom le lábamról a fekete iszapmaradékot. Elszálló varjúraj uralja az eget. A megroskadt ház nedves, avarvörös falát nézem. A völgy fölé nehezedő hangkupolában visszhangzó léptekkel közelít a Ráhel-szemű férfi a szőlőteraszok felől, zsebébe mélyesztett kezekkel, combját szorítva. Szürke kövek, sárga kavicsok csattognak talpa alatt. A mozgás ritmusképletéből, az egymásra rakódó gesztusokból érzem, nincs benne remény, se félelem. Medúza-felhők A lassan sodródó jégtáblák városra nehezedő hangtömege, a fejemben visszhangzó virágos metronómok, vonatok nem szűnő zakatolása, avarmotívumokból álló akusztikus gondolatok. Hátrahőkölök a felém tornyosuló szénacélszobrot látva, aztán letérek a dombra felfutó aszfalton a sikátorszövevény ételszagú utcáira. Nem érzem, hogy ázok, csak látom az egyenetlen beton mélyedéseiben gyűlő, szűnni nem akaró esőt, madárrajok egymás röptét keresztező, elliptikus szárnyalását követem. Nincs senki, akihez szólhatnék. Egy kapualjba húzódva, a sötétbe, a salétromos falról leszaggatott plakátmaradék alól freskómaradványok villannak ki. Teaszín férfiak arcrészletei, abesszin Bernini-angyalok, zárványlények karjai és lábai. Átjár valami áporodott remény, ahogy a medúza-felhők elvonulnak, különösebb ok és cél nélkül, megkérdőjelezve minden pózt, gesztust, szokást. Lukács Flóra Budapesten született 1994-ben. Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem szabad bölcsészet szakán és az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakon végzett. Első kötete a FISZ-nél jelent meg Egy sanghaji hotel teraszán címmel.