Elképzeljük magunkat a darálóban: / ilyen hát egy teherhajó gyomra, / amint megkerüli Európát – éjjelente / hullákat okád a vízbe emlékeztetőül.

és népszámlálás, lelki panasz, bőség idején is magyarnak valljuk magunkat, és határátlépéskor rutinosan ellenőriztetjük igazolványunkat – társaink lopva figyelik az idegenvezetőt, ki maga is idegen –, de főleg nem gondolunk semmi radikálisat a makedón- kérdésről, előbb vagy utóbb könyékig nyúlunk a darálóba, mely csupa kaland és felfedezés. Kitapogatjuk a csorba pengét: milyen volt, amikor működésbe lépett? Hogy jutottatok át épen rajta, hogy lehet, hogy túléltétek? Becsületes homlokotok, lássátok be, gyanakvásra adhat okot. Hegeket akarunk látni! Ugye rosszul viselkedtetek a darálóban? Biztos volt valami pici esendőség, önzés, lustaság vagy hisztéria… Ó, Görögország! Vakító ragyogás, de nektek testvérháború és napalm, éhen halt csecsemők, áruló nagypapák – a partizán nővér karját amputálni kellett. És vakító ragyogás mégis, a gyerekkor világa. Döglött kígyót láttatok az árokparton, mikor elindult a menet Albánia felé. Szanatóriumok, vasutak, kikötők. Elképzeljük magunkat a darálóban: ilyen hát egy teherhajó gyomra, amint megkerüli Európát – éjjelente hullákat okád a vízbe emlékeztetőül. Milyen? Tetszene nektek ez a kép? Gondolkodunk, erőltetjük fantáziánk, de mi egy puskalövést is már úgy tudunk csak elképzelni, hogy a golyó A és B pont között halad – elhajolhatunk, mint kiütőben. Kalandfilmbe illő menekülésetek valós tapasztalat (költségvetés) híján feldolgozhatatlan marad. Kiköpött a daráló titeket, leállt, rozsda marja. „Ezeknek a gyerekeknek, ha majd vissza akarnak jönni, úgy kell keresniük Görögország kapuját, mint tűnek a lyukát.” Hogy értitek azt, hogy életetek érdekesebb része ezután kezdődött?