Grand Canyon madártávlatból, hazaküldtem neked a képeslapot üresen, egyedül a címzés árválkodott rajta, mert a címed minden országban kívülről tudtam, mint a vércsoportomat, csak írni nem volt időm rá semmit.

A fugák közt cikkcakkozó repedéseket figyelem, a csempe szigorú fehérségét, az itt-ott lerakódott vízkőfoltok térképrendszerét, te felnyögsz, fáj valahol, kérdezem gépiesen, már nem nézek oda, a fejed fölött pont úgy fekszenek egymás hátához a vízkőpacák, mint két felhő, mint a Kis- és a Nagy-Balaton, belemerítem a fürdőszivacsot a vízbe, az teleissza magát a kavargó, habos lével, és a rostos váz pórusai megtelnek élettel, mintha tényleg egy tengeri élőlény teste lenne, és nem olcsó, poliuretán hab. Eszembe jut egy régi mondóka dallama, csonka test szöveg nélkül, a szavak mind kikoptak belőle, csak a hangod maradt meg benne váznak, dúdolom, mintha Morze-jeleket kocogtatnék a radiátorcsöveken, hátha hallgatózik valaki a falak túloldalán, és kitölti a hiányzó részeket, mint a víz annak a szivacsnak a pórusait, amely épp a hátad közepén futó, meredek árokba süpped. Grand Canyon madártávlatból, hazaküldtem neked a képeslapot üresen, egyedül a címzés árválkodott rajta, mert a címed minden országban kívülről tudtam, mint a vércsoportomat, csak írni nem volt időm rá semmit. Nézem a fugák közt futó repedéseket, a csempe szigorú fehérségét, és elképzelem, hogy fájhatott neked az az üres négyzet a Grand Canyon hátoldalán, felmordulsz újra, nem vettem észre, hogy ügyetlenül bevizeztem a hajad, vékony, ezüst szálak tapadnak bőröd kitágult pórusaira, óvatosan felszedegetem őket, és a fejed búbjára tűzöm a többi mellé. Innen nem látom az arcod, csak a vállad rándulásából tudom, hogy dühösen meredsz magad elé, bal szemhéjad és szájzugod lefittyed, torz az arcod, már csak félig a tiéd, sikálom tovább a hátad, úgy rétegződnek a háj fodrai, mint egymásra hajtogatott levelestészta, elfordítom a fejem, amikor a szivaccsal a rések közé nyúlok. A hajlatokat is meg kell mosni, mondod, nem most, hanem harminc évvel ezelőtt, amikor te fürdettél engem, a hajlatokat is meg kell mosni, dörmögöm, és nem látom, csak elképzelem, ahogy féloldalas mosolyba torzul az arcod, különben büdösbogár maradsz, folytatod az unásig ismételt szólamot, vagy folytatom én helyetted, nincs különbség, ebben a szent mosdatásban átöregedem beléd, és te visszafiatalodsz belém. Ugyanezek a csempék, ugyanezek a fugák közt cikkcakkozó repedések, ugyanez a szavaktól lecsupaszított mondóka, vajon láttak-e minket harminc évvel ezelőtt, és látnak-e minket most? Az idő, mint rostos váz, és mi a pórusok? Vagy mi lennénk a váz, és a vízzel felitatódó pórusok az idő? Ha a kádnak ebben a sarkában merítem vízbe a szivacsot, most van, ha a kád másik sarkában, harminc évvel ezelőtt? Ha a kádnak ebben a sarkában merül a szivacs a vízbe, az én kezem meríti, ha a másik sarkában, a te kezed? Felnyögsz, fáj valahol, kérdezem gépiesen, nem nézek oda, a fugák közt futó repedéseket figyelem, a fejed fölött az egymás hátához feszülő vízkőpacák, mint két felhő, esni fog, mormolom, sajog a hátam, felegyenesedek, a hajam tövéből a válladra gurul egy izzadságcsepp, és akkor kihallom a hangodból, mint idegen szélből az ismerős fák zizegését, hogy azt a szavaitól megfosztott mondókát dúdolod, aminek a szövegére már egyikünk sem emlékszik, csak a dallama maradt meg, rostos váz, hol a te hangod tölti ki, hol pedig az enyém.

A PesText világirodalmi fesztivál 2023-as, „Felhők” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat Katona Ágota Négyzeteken keresztül látjuk az eget című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-ától augusztus 25-éig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.

Loading…