A levegő remeg, vele a város. / Madár károg, varjú az, a jelenetből / hogy felriasszon: amit megpillantok, / jogcím nélkül nézem.

Hommage á Géczi János

A Hold legteljesebb természete világít, rikító, vakító táguló szemmel nézve az ablakból világít, rikító, vakító a Hold legteljesebb természete. Csúszik, szemben a fénylő aszfalttal, majd a levegő átlátszó felvonóján emelkedik a betonházak fölé, lebeg egyre feljebb. A levegő remeg, vele a város. Madár károg, varjú az, a jelenetből hogy felriasszon: amit megpillantok, jogcím nélkül nézem. Ébenbőrűnek látom, de tollbundáján egy pár fehér, holdudvaros öreg szál. Aki őt meglátom, a hős, én vagyok-e vagy ő, mint aki teremtett engem őt megtalálnom? A mítosz helye húzódik itt meg, hol vétségek születnek és bűnhődések, és beletaposva lábnyom a friss aszfaltban, ahová az elhagyott szülőhelyet nézni visszajárnak, mint nappali fény a repedt ablakpárkányra, a mellékszereplők, akik maradtak seregnyi szomjas főszerepre. A villanyoszlopok hegységében a fényszennyezés foltjaiban lebeg. Most is lehetne mondani, hogy rácsattan az antik istenek sorsa, a varjúcsőr formájú fátum, a csikkekre hull, amit eddig megkímélt, a tört csigaház eső után, a nyálkás szilánkok, hogy legyen a vers olvasójának panaszra ok, de nem. Elhúzza a függönyt a kísértő mozdulat, szemembe simul a Hold.