Távol a tértől ásítottak az aluljárók, a lépcső- / fokokon apró koszfoltok lapultak, eldobott szívószálak / gurultak. Szunnyadt az állomás. Néhány cipő kopogott / csak lent a nagy, szürke köveken.

Marco immár biztonságban érezte magát. Becsukták az ablakot, így nem hallotta a repülőgépek süvítését sem. Mi volt a padlón? Szürke vonalak, árnyalatnyi kopások, kék tengerben. Kora délutáni kék? Bölcs szakáll alatt magyarázott a száj? Megfejtésnyi világos. Keskeny, fehér egyenesek mélyzöld tér közepén. Halvány oszlopok; néhol habozott a kép. Hézagok, lécek, szikrányi emelkedők. Ha értem a képletet, az ábrát, akkor a napom olyan, akár egy vidám cédula. Kék, sárga jegyzetlap. Fölmutatom. Közlekedési lámpa? Mehetsz. Stop. A szakáll értelme. Szemvillany. Nem kell vizsgálni a plafont. Azaz nagyon is kell. – Dr. Eeklong távol ült az ablaktól; körülötte mappatorlaszok, zsebórák, kitöltött és kitöltetlen űrlapok, tekintélyes könyvek, szakmunkák, csillagászati értekezések, kezelési útmutatók, ollók, kések. A számítógép monitorja azúrosan pislogott. A mélységben alig látszó, zöld betűk követték egymást. Itt-ott élesebb vonalak szelték át a teret; egy-egy rubrika határát jelölték. Hol a víz, a part? – Dr. Eeklong úgy nézte a képernyőn az adatokat, akár növényeket egy erdőben; szár, virág, ősi mozgás gyümölcse. Amott hajlik, amott beszél. Egy kéz meghatározza saját élőhelyét. Levél, ujj. Legközelebb mit mutat? Minden négyzetben másik lény. Nyelvük kusza, de közös. A termés bókja. Marco figyelme elkalandozott, így a doktor sietett folytatni a kezelést: Ha az egyik oszlop értelmét megfejtem, és továbbadom azt, először csak suttogok. Halvány a rajz, hangtalanok a lépteim. A résekre nem térek ki, vagy csak óvatosan. Öltönyömbe józan szél kap; átható, éjjeli szürke. Az ég akár egy reklám a hírlapoldalon. Rebbennek a ruhagombok. Bármikor felszállhatnék egy buszra. Suhan a járat a lakótelepek között, magával viszi a samponhirdetést. Még beszélgetnek a lámpák alatt, érvek és ellenérvek lobbannak el. Kijjebb, a másik megállónál van a kórház. Fény szüremlik az aluljárókból. Marco elképzelte, amint kapaszkodik a buszon. Utasok vették körül, súrlódtak a kabátok. A hátsó ablakban rezgett egy-egy csillag. Ha szatyor van a kezemben – kezdte Marco ‒, és csak bámulok, melyik épületet vegyem jobban szemügyre? És melyik szemetesre, lécre, plakátra essen a tekintetem? Hol van a járda, a park, a pad, melyre szükségem van? Melyik az én állomásom? Dr. Eeklong tűnődött, és egy narancssárga mappát tanulmányozott. Kint sebesen úsztak el a hosszúkás, sötétebb felhők.

***

Három csillag, két diadalmas hullám. Rebrudys seregei a hajladozó térben. Karikában egy kastély; buborékok a tornyok körül. Ablak, fotó, ablak, fotó. Kattintásból lép elő az új kép. Szédülő taraj. Habháló. A tankok lágy, kék örvény torkában tűntek el, majd hatalmas, széles utakon jelentek meg. Tisztelegtek a szikrák. Pikkelyeken, cserepeken villant a napsugár. Egy tágas felület állandó csillogása. Távol a tértől ásítottak az aluljárók, a lépcső- fokokon apró koszfoltok lapultak, eldobott szívószálak gurultak. Szunnyadt az állomás. Néhány cipő kopogott csak lent a nagy, szürke köveken. Alig szűrődött már ide a kerekek görgése, masírozás zaja. Messzebb, az alvó, kis utcákban rejtelmesen derengtek a macskakövek. Volt annak a délutánnak színe? A cselekvésnek hőmérséklete? Lehetett mit tenni? Amikor éppen úgy estek a fények? Ajtót csukni, asztalhoz ülni? Kihúzni egy fiókot? Belépni a fürdőszoba hűvösébe? Kint, a rakétákon világos csíkok úsztak át, akár átjárók hűvös oszlopain. Tapintani a nyugtalanságot; lenyelni egy falatot.

***

Valószínűtlenül fehér házfalak, közben valami füstölög. Ezek előterek, a központ messze van. Itt még rugdalózunk, rágyújtunk; látszik, hogy sok van hátra – írta az őrmester, majd lépett egyet a kavicsos talajon. A falfelületek élénken lobogtak; a tágas fehérségen megállt a szem. Robbanó tekintet. Minden minutumban előrébb, kínkeserves gyomorfagy, sisakok buknak alá; ki kap a fegyverért? Fatákolmányok dőltek össze hirtelen. A sustorgó térben csengett egy telefon. Az őrmester szélre készült, zúgásra. Kabátba bújni mégis jobbára felesleges – gondolta. Komótosan, kékesen lebegett az ijedség. Sorok szerveződtek. A közeli kocsmában még ingott a sörhab, férfiak szorultak hosszú fapadokra. Tisztán látszott a sok keskeny repedés. Ha jönnek, jönnek az utcák, minden kanyar fájdalmas ének; ajtók, cégérek, macskakövek, betört ablakok; szikrát vet az üveg – dalolták az asztaloknál a férfiak. Barnán, narancssárgán fröccsent az ital. Olyan az idő, mintha nyelnék – jutott eszébe az őrmesternek. – Kis lendület, nyugvó hideg. Alszik az ég, de mindig susog valami. Billennek a sugarak, elmetszik a távolságot. Rebrudys egyre a sereget méregette. Látta a formálódó bajt a sivár peremen, nézte az ellene gyűlő bajkeverőket. Ezért volt a városban légiparádé, ezért rendezte ő is erőit. Apró lárma – vélte lenézőn, de már röpködtek az égen szürke repülők. Az őrmester nem is reménykedett. Ezen a falon nem megyünk át – akarta kijelenteni, aztán inkább hallgatott. Körülötte néhányan még lófráltak, cigarettáztak, ládákat cipeltek. A levegő remegett, ficánkolt, rózsaszínben játszott. Egy felhő, egy perc; ugyanaz a délután. Elkezdődik, majd alábbhagy a zene – gondolta végül az őrmester. Finom puffanás hallatszott, alattomos ropogás. Mozgott a tér.