Újabban egyre több mindenben fedezlek fel, / annyira értelemszerűen kihozod belőlem magamat

mindig érdekelt a kulcsra zárt szobád, az a pár négyzetméternyi rejtély, ahol a gyertyák csak erőtlenül tudtak égni, halványan megvilágítva Petőfi portréját a falon, a füstüveges dohányzóasztalt magazinokkal kitámasztva, amiket sohasem olvastál. Feltűnt még néhány poros videókazetta, és az összeszereletlenül álló bútorok geometriája amik már-már kerülték a fizika törvényszerűségeit Megértelek, nekem sem egy börtön jutna az eszembe. Hiányzik még egy képkocka mindenről, amit nem érkeztem megjegyezni. Ezért néha bekopogtam hozzád - akaratosan, és csak álltam talpbetétes gyerekcipőben odatapadva 40 kilós mágnesként egy szűk fémlabirintusban, hogy ajtót nyiss cinikusan - „szeretnél valamit?”

Újabban egyre több mindenben fedezlek fel, annyira értelemszerűen kihozod belőlem magamat, pedig már évek óta nem láttalak. Hallottam, hogy nem olyan rég elkezdtél magas datolyapálmát és szép, de mérgező leandert ültetni a teraszra. Így már az ablakodon se láthat be senki. Vihar volt reggel és azóta minden: az opálos égbolton hógolyóvá lett Nap, az izzó februárra emlékeztető nyár, az épületek és a gyümölcsfák közé betörő köd olyan émelyítően fehér, hogy mindjárt beleolvadok a sápadt bőrömmel és csak a hajam ment meg – allergiás lettem a szőkítőporra. Felhívnálak elmondani, ha nem volnál ilyen hangulatember.