versbe sodort nikotint / elslukkolni muszáj. csikkre csücsülve a száj / füstölög, izzik a vers

Parti Nagy Lajos 70

hexameter

őszbe hajaz, nyekereg tisztességről ez a péntek. csillagzat leragyog rám, és hunyorogva beenyvez éji tekintete. így takarózom a múltba, jövőbe. megjósolni ki tudja nekem, hol botlok el újra? nincs ma egyensúly, nincs ma igazság, csalfa a mérleg. gyűrt szavaidból rakni magamba privát nehezéket, mégsem mérhetem össze magam ma a mindenséggel, túl nagy a ballaszt, gyémánttengelye kezd repedezni, hullik az ég rám, mint puha hársfák lombsusogása. elköltöztek a lírák, mind itt hagytak az őszben, hol vacogás, zivatar, s a didergő szív kaparászgat. péntek van, szomorú péntek, s én nincs hova bújjak, nincs menedék, októberi égbolt, zsupsz, leszakad rám! elbitorolja a félelmem, meg a gyűrt akarásom, szétszedi, és kiteríti a verset a földre vacogni. szívemet összecsomózza, a nyelvem a szél bitorolja, mondataim kirabolja vihogva a Hold, s kisajátít.

*

pentameter

éled a pentameter, hát nézz ide, máris görcsöl az ujjperecem, nem görbül a tollam. elfut alólam a vers, ég számban az ánizs, hol fut a rímhelyzet? s idebújna, ha volna? szárnyal a pentameter, csivitelve az égbe, ketrece ajtaja nyitva maradva, kilebben. annyira mézes e vers, hát mondja ki végre, így egerészik, Attila, a macska ma kint, s bent.

*

pentameter, ha törni kell

nyüszköl a líra vadul, s hát aki még odanyúl, ujján sárgul a tint’: versbe sodort nikotint elslukkolni muszáj. csikkre csücsülve a száj füstölög, izzik a vers, mint, ha pofont lekeversz. sírhatnék kaparász, arcbőrt csíp a parázs. perzsel a pentameter, az ki ma sír, te leszel. szívd le tüdőre a gyászt, és sohasem magyarázd versed senkinek el! jobb, ha te sem hiszed el, mert becsavar, kiteker. zárul a pentameter.