Ami visszaveri / a fényt, az nem önmaga, hanem az, / amit a fény el tud róla árulni

Tórusz, kiugrik, majd visszahúzza az erő: automatizált paraméterek, autosave. Szédelegve hoz vizet a konyhából, majd visszaül az íróasztalhoz. A zene kép: idegterhelés, négyzetté torzult kör, szemerkélő eső közé préselve. Az áram a természet rendje. Középre igazítva. Halk, ahogy hangosabb, a tórusz torzul, ahogy a hangerő egyre telik, dagad, kitölti a helyet, elfoglalja az apró réseket, testbe hatol, megérinti a kijelölt határokat minden égtáj felől. Az iránytű forog, táncol a mágneses mező.

Billen a szó. Bemérhetetlen irányokból érkezik a töltés, felzabálja a jelentés a karaktereket — üres helyek, fénylik a teleírt képernyő. Ami visszaveri a fényt, az nem önmaga, hanem az, amit a fény el tud róla árulni. A betű tehát mindig hazudik, mert amit látsz, az mindig épp az ellenkezője. Az írás tehát nem rögzítés, hanem pazarlás. Billen az elme eközben, és hurkokba bocsátkozik, barázdák lapulnak, gyűrődnek, fonják gyűrűvé egymást az ösvények.

Lakat a termelés helyén. Elzárod az irányokat, az össze, a szét, a határokon friss törmelék. A képet magában gyártja a gép. A hangot háromfelé bontva fogadja a Névtelen_projekt. Mentés, keresztelő, már helye van a világ merevlemezén. Formázom, bekötöm, eláztatom hullócsillagokkal, kiterjesztésük .toe, és ha valamelyiket megnyitod, a felugró ablak azt hirdeti: érintéstervező.