Zsebedben / összegyűrt papír: napszítta / betűiből csupán egy női név / maradt olvasható.

Perseidák hava

Kiönt az ég. Hullámokban tör feléd egy alaktalan, fekete massza. Éjszaka csorog arcodról, csillagokat gyúrsz eleven lénnyé. Azt álmodtad, elmetszették a Fiastyúk torkát. Még láttad fénylő pontokká zsugorodni a szétrebbent, árva csibéket, mielőtt felkelt volna a Nap. Most elképzelni se bírsz vörösebbet a hajnali felhőkre tapadt vérnél. Meteorraj vonul át. Éppúgy virrasztasz, mint évekkel ezelőtt, amikor a tyúkudvar mellől fürkészted a nyárvégi eget. Potyogtak Szent Lőrinc könnyei, veled együtt zokogott a teremtő. Valahol messze csillagszél sodorta egy tejútlakó madár pehelytollait. Tudtad előre, ég és föld elmúlik, az ól üres marad, de a kés emléke újra beléd vág, valahányszor meglátod az omladozó menny hulltában felragyogó darabjait.

Lombtengerpart

Ülsz a kiégett füvön, mögötted vasúti híd. Nem számolod, hányadik vonat gázol át a tücsökneszek foltozta csöndön, robogva tovább nyugat felé. A távolban égre fagyott hőlégballon lebeg, mintha megállt volna az idő gyerekkorod lakótelepén. Zsebedben összegyűrt papír: napszítta betűiből csupán egy női név maradt olvasható. Most persze bánod, hogy annak idején nem tépted darabokra. Valami csobban a túlparton. Felvert vadkacsa szárnya suhog, két gyerek azelőtt sohasem hallott nyelven kiabál. A töltésnek fordulsz. Hullámtéri fák kísérnek. Ösvényeid benőtte rég a méregzöld bozót, csapást taposni reménytelen. Még utolér néhány érthetetlenné fakult szó, de a lombtenger egyre vadabb hullámokat vet: elmosni készül a világot, amit lassú léptekkel hagysz magad mögött.