Igyekszem húzni mindent, ami utalna rád, / csak néhány részletet cserélek, / mondjuk a szemed színét kékre, zöldre / vagy a Köztársaság teret Pápára

„rólam nem írnak majd ilyen verseket...”

Igyekszem húzni mindent, ami utalna rád. Bár részegen, mértéket nem ismerve mondom az egyre vállalhatatlanabb vicceket, elmerészkedem a szexizmus legvégső határáig, majd két nap szégyenkezés után felmentem magamat azzal, nehogy már az, aki ilyen keményen szeret baszni, megsértődjön egy kis tárgyiasításon!

Igyekszem húzni mindent, ami utalna rád, csak néhány részletet cserélek, mondjuk a szemed színét kékre, zöldre vagy a Köztársaság teret Pápára, amely a korodra mindenképpen utal, sőt indikatív, mint felhős éjszakán, bokrok közül csillaglest tartani, vagy leírni a hajnalt éjszaka, bort a sör helyett, a kétévnyi, vegyesen terhes és derűs utánad való vágyakozást pedig redukálni pár hónapra, misztikus hétté tágítani csak azért, hogy letagadhassam később előtted és a barátaim előtt egyaránt, nem, nem, dehogyis, ez nem szól senkiről, ez kitalált!

Igyekszem húzni mindent, ami utalna rád, mindent, amiből az ismerősök, pályatársak, családtagok, tehát az olvasóközönség kiolvashatna. Igyekszem, de úgy tűnik, úgy járok, mint a viccbéli székely fiú, aki hangosabbat, mind hangosabbat kívánt fingani az apjánál, de a végén csak kibukik, hogy te Te vagy, a következő megszólított, akiért papíron okvetlen megdöglenék.

*

Hogy szervesül hát szöveggé végül a gomolygó érzés, amit irántad, ugye, mint tüzet táplálok? Igyekszem például nem tudomást venni róla, hogy mélyen átjár a hiányod, hogy férfi létemre kivirágzok melletted és keresem az alkalmat, hogy beszélhessek rólad. Ha nem így tennék, a végén még úgy szivárognál be a szövegbe mint olyan személy, akinek akarata és érzése van, amellyel foglalkozni kell, körbejárni, megmagyarázni, azaz tudomást venni róla. Akire jelenleg kísértetiesen hasonlítasz, akiről ugyanúgy el tudom képzelni, hogy egyszer a konyhakövön találom meg, mert magára nyitotta a gázt és a Végtelen tréfa vonatkozó fejezetét, aki kihűlt szamószát, félig még teli borosüveget hagy a hajléktalanok padjai alatt, aki alkoholista, mint én, aki absztinens is tud lenni, aki hajnalig arról beszél, hogy minden vélt vagy valós híresztelés ellenére tehetséges költő vagyok, aki szívtiszta manipulációból vázolja fel ezt a gyönyörűszép víziót, amelyet húsz évvel később is meg fogok siratni, amikor bekövetkezik, aki arról beszél egyfolytában, hogy nem akar velem lenni, és hogy ezt inkább személyesen közölné, aki, ha ezt elolvassa először meglepődik, hogy mégis olyan nő, akiről szerelmes verseket írnak, majd elszégyelli, aztán felbassza magát, így fogja mondani, most felbasztál, Balázs, kikéri magának, hogy miért nem mutattam meg neki előtte, hogy legalább esélye legyen lebeszélni a közlésről, hogy ilyen könnyelműen és durván kiadjam őt. Az, aki most a Te, az nem te vagy, akit megszólítok in privato, azt nem így csinálnám, nyilván, hanem egy olyan egyik napról a másikra elavuló, de 2024 végén még létező platformon, amely el tudja a hátán cipelni a vesszőhibát, a félreírást, minden irodalmiatlant.

*

Igyekszem húzni mindent, ami utalna rád. Előbb-utóbb csak megunom és hazamegyek azzal a tudattal, hogy megint neki készültem egy szerelmes versnek, és megint sikertelennek bizonyult minden ezirányú szándék, akarat, mert a szerelmi költészet nehéz, szerelmesnek lenni beléd meg túl könnyű.