A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

1944. október 8. Csíkszentdomokos. Tizenegy embert végeztek ki a Gábor-kertben.

I.

Holló száll a házak fölött, csőrében lángcsóva, szívében sírgödör. Hangjával hamuját is elfújja a szél a ma ültetett csemetének, de mire hazaér a csorda, mindez hiábavaló, első vagy az indulók közül. Késő hallgatni, ha élni akartál, késő lovakat mezőre hajtani, a gyeplő úgy embert, mint állatot visszatart. Jönnek a király leányai, s átkozod a felkelő napot, hogy maradtál. Anyád a feneketlen ágyás, s apád halálra ítél a martján, tudod, csak annyi a bűnöd, hogy itt az éj.

II.

Rakásban a keresztek, vedd magadra, vessző és tövis lesz a jutalmad. Ruháid leszaggatják, lassan minden levegővétel egy apró semmiség. Boszorkányság a tűrés, mégis evilági erő ez az örökség. Fogadd el és tagadd meg magad. Fejbőröd a türelmes föld, arcodon gyermekkorod patakjai menekülnek. Minden mozdulattal kiszakad egy darab erdő, minden mozdulattal kevesebbé válsz, s ez feloldoz, hisz végéhez közelít a rettenet, aranymezőn várnak a leányok.

III.

Lesz, aki átsegít az úton, s ahol összeroskadsz, szép virágok nőnek. Kalapod árva marad, mint golyó után a szenvedés, s magasabbra szállsz, mint a templom tornya. Nehéz a test, eltűnsz, hiába keresnek kéményekben, kamrapolcokon, nem tudják, hogy hét asszony se tudott vigyázni rád. Szidnak, gúnyolnak, megvernek. Rókalyuk helyett kígyófészek, utoljára ez jut menedék helyett. Hunyd le a szemed, a fényre várj, s ha meglátod, menj tovább.

IV.

A Szűzanya könnyes szemmel vár. Szemgödrébe nem fér bocsánat. Rézbe, ezüstbe és aranyba öltöztet, s így a legszebb gyermeke leszel. Halálod fába vésik, egy elfáradt rönkbe. Előtte megragadnak, elkísérnek. Egyik kegyesebb a másiknál, elbocsájtanak a szolgálatból. Hiába keresed, akit valaha megszántál, ma senki se jöhet, ma a te lelkedet is ásó, kapa és nagyharang járja át. Felismerhetetlen lettél, körülvettek és széttéptek a vadállatok, de tudod, hogy ami ezután jön, az örökre szól.

V.

Íztelen nyál oltja a szomjadat. Káromláshoz gyenge az indulat, s búcsúzásra nincs idő. Tűrj, emelkedj fel a földről és vonzz magadhoz mindent és mindenkit. Ma ismét útnak indulsz, de hazatérned többé nem szabad. Mint a kerek ég, olyan ártatlan vagy, mégis gyermekeid farkasokra hagyod. Leég a házad, porig a féltett élet, gazdag voltál, s most utánad halnak a juhok, csikók és tehenek. Viszik a békét, s te már nem tartozol senkinek, nincs mivel.

VI.

Ördögök rakják a szekered, ökör híján te húzod. Hátadon verejték és rongy-palást, mégsem bírhatod tovább a holdat és a csillagokat. Követ a falu népe, halottak szólítanak, s te közéjük állsz. Kutyafej, hordó bor és furulya, sírod fölött vigadalom, csendesedj, márványos mennykő simogat.

VII.

Sárpaplan alatt recsegő altató. Ismer az utca. Kitekert nótaid hazaszédelegnek, s ahogy áldás helyett gyalázat az utolsó kenet, úgy összeroskadsz másodjára is, ahogy fű, amelyen megszárad a vér. Sirat a kaszáló, fogaid között három színű szalag. Álmot szitál egy búzaföld, holnapra király leszel.

VIII.

Boldogok a magtalanok, nem érzik át a bánatot. Kiszárad a kert, belehal árnyékába a fűzfa, csak a jajgatás öntözi. A türelmes hegyek nem omlanak, nélküled takarja falvait éjszakába a rézpatkóba vert napnyugta. Por előtted, por utánad, szemeidre moha nő, erőtlen víz pihen benned. Megkötöznek. Utolért a kölykök bosszúja, ajkadon könyörgés pihen. Magasodik a kereszt, s egyre apróbb leszel, mint akit épp eltaposnak.

IX.

Erőd elszárad mint cserépdarab, mégis kapaszkodsz, játékszer vagy és zsákmány, hiába, hogy álmod arany-hidat ígért, a halottakkal már nem tesznek csodát. Nem mossa, de nem is nyújtja senki a kezét. Halottan él az Isten s te hozzá tartozol. Kijár a katonabúcsúztató. Elesel újra és bakancsodat rángatják, tompa ütések kísérik a zuhanás erőtlen puffanását. Ez már nem hozzád tartozik, megaláztak.

X.

Semmit sem vihetsz magaddal, mindent elvesznek, mindent. Így leszel majd teljes, megtart a sár, s ahol hóhéraid véres földbe löknek, ott gyötört ökrök szántanak, nyomukban árpát vetnek a kendős angyalok, szomjukat ecettel oltják. Neked az enyészet jutott, hogy nyugalom köszöntsön fiaidra.

XI.

Nyakadban kerékkel kísérnek a többiekhez. Átlyuggattak, fejed felett jel ragyog, miközben az átkok fájára emelnek. Kancaszőr, medveálom, zsír, dió, üst, sokat kaptál s mégis odavész a végére mind. Gonosztevők zsinatja áll körülötted, csontjaid ropogásán mulatnak. Most már úgy illik rád a halál, mint faragott munka egy mérnöki rajzra.

XII.

Három nap az esztendő, s alig telt el kettő. Anyák könnye hull az égből, medrét keresi a fájdalom. A gyászfalu gyilkosai magukra veszik a következő éjeket. Halomban a tetemek, mint egy megfagyott imádság. Illés már nem segíthet. Itt vannak ők mindannyian az út végén, néma szívük nehéz, mint üllő és kalapács. Kettéhasad az ösvény, s benne járkál évekig a házak nyugalma.

XIII.

Sekély gödröt ásatnak a gyászolókkal. Se fűszer, se gyolcs, se pap, se áldás. Halott gyermekeit tartja ölében a föld. Szemfedelükön a tisztaság ragyog. A fáradt tekintetek boronganak, s egyre csak azt ismétlik, miért, miért. Engedelmes a szolga, elviszi az életet, nem engedi a virrasztás elégtételét. Megfáradt asszonyok keseregnek, a testek épphogy be vannak szórva, fölöttük dáridó, miközben a szülők, gondos szívek elhaló magányával, térdre rogyva, hangtalan kiáltanak. Szögek nem tartják, nem zúg a vihar.

XIV.

Sziklát nem vágtak, követ nem törtek. Furulyaszó csalta közel a napot, de most nem maradt egyetlen pillanat, amikor a gyász lecsukott szemébe a feloldozás meséje világíthatna, mert megölték őket a zsiványok, mert megölték őket, mert öltek.