borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

0306

váróteremben ülök a festék szocialista foltokban kopik sárga vonal választja el színeit reped csendben egy tükör maró klórszag folyik ki a laborból nem is klórszag klórillat szombatonként a Kondorosiban utáltam hogy a víztől ráncos lett a kezem mire leszálltunk a buszról eltűntek már vagy két hónapja nem gondoltam hogy máshogy is lehet átlátszó kémcsöveken keresztül nézem ahogy foltos galambok ölik egymást egy száraz kifliért fehér köpenyes férfiak ülnek sorban 0306 nem vesznek fel anamnézist

nylonbőr

hímzett falvédő az ágy felett porcelántányérok sorakoznak a falon vigyázban állnak a befőttek ismerős helyen bőrömet vizsgálom nagyanyám kézfejét látom sajátom helyén ráncokba gyűrött receptek a kisszobában ordít a tévé roskadnak a polcok a szakácskönyvektől félek hogy eltörök borkán leszek a sufniban levesznek évente egyszer a vége úgyis ugyanaz nekem azt mesélték hogy a harmadik lépcsőházban széthullnak az öreg testek nem szabad hozzájuk érni elkerülhetetlen az ítélet a kezemen sűrűsödnek a ráncok értem is eljön majd a pinceszag áramlik a földszintre maradok a hangok között és azt képzelem ez a béke ennél nyugodtabb nem lehet egy nő