Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

A bizalomról akartam beszélni. Szép vagy. Ennyit tudok mondani. Belém látsz vagy nem látsz belém. Mindkettőtől rettenetesen félek. A köztes állapot feldolgozhatóbb.

Ez lenne az otthon? Az átmenet?

Tükrünk egy teáskanál homályos, foltos domborulata. Hol nyúlánk fénylényeknek, hol puffadt koboldoknak látszunk. Vagy nem látszunk egyáltalán.

Csak az érzékelhető, ami eltakar. Szekrény mélye, padlás, álcák, szerepek, búvóhelyek. A fedezéket jelentő bútorokat nem toljuk odébb.

Várunk. Vigyázunk.

Tiszteletben tartjuk a rejtőzködést, ez az egyezmény, még százig számolok, utána is csak szelíden kereslek, vigyázva a lépteimre meg a szavaimra. Óvakodom, nehogy olyasmit mondjak, amiknek az ellenkezője is igaz.

Közelítés, távolodás.

A figyelem bármely pontra irányítható. Vetületek, árnyék, túlcsorduló bőség. Mégis mitől reszketek? Hiszen veled, veletek élek. Eltévedtem a naptárban, erről van szó csupán, és összekeveredtek az előfeltevéseink, magyarázataink, közvetkeztetéseink.

Most itt vagyok, ezt akarom mondani. Itt vagyok és nem képzelem sehogyan.