mint / teketória nélküli szóban / a méla igazság

teketória

a hóhér csöndje szétfeszíti az ablakkeretet, elváltoztatott hangon közelít az indulat, a halálraítélt érteni szeretné a szabályokat, de túl késő van már a leleplezéshez, semleges érzelmek csapódnak a sárga falakhoz

beborítja a hóhér csöndje, mint köpenybe burkolt testet a sötétség, gyermekkorára gondol, mielőtt megtörténne, amikor még szerették, elválnak egymástól a részek, a halálraítélt unja az egészet

céllá merevül a megismerés, belepi a hóhér csöndje a halálraítélt hallgatását, ahogy a koszos utcákat a néma hó, a városban senki nem dolgozik, a pillanatra figyelnek, ami éppen most kirajzolódik az időből

délceg hóhér osztja az észt, mert látszat a jóság, néma a hóhér csöndje, a hó is tiszta akármi, hó és hóhér mégse hasonlít, télen a bárány szőre fehérlik a tájon, a ködben moccan az árnyék

elbújt régen a hóhér csöndje a messzire látszó látszat alá, mert háttérzajból támad a lélek, meggyilkolja a test testvérét, persze a szó is része a nyelvnek, nincs értelme ma ennek a versnek

fiatal testére a hóhér csöndje hull, a halhatatlanság kívülre szorul, de majd az ablakot kinyitja valaki, nem szabad a rendet felborítani, a ködös udvaron a hajnal öltözött menyasszonynak halott állatok között

gőgös a hóhér csöndje, alázat benne is annyi, mint teketória nélküli szóban a méla igazság, gondolkodva elámul a versen most, aki olvas, bölcs ez a vers, amit írtam, méltán bölcs, aki írta