A szépséges / Perszephoné sikolyát egyedül csak / Hekaté hallja

Macskakő

Polgár Anikó 50. születésnapjára

Magáért beszél a hallgatás, a szó, mit sem sejtő, kint felejtett kísértet járja be nappal az álmok rég benőtt ösvényeit, csapásait, aztán, mint

aki jól végezte dolgát, megnyitja lándzsájával egy mészkőből faragott szobor oldalát, hadd keljen életre, s álljon Hekaté vad szolgálatába.

Hekaté hallja a halál sikolyát, az egyenletes óraketyegést, fel- húzza naponta, nehogy még megálljon a világ, s újat kelljen kitalálni

a költészet helyett. A szépséges Perszephoné sikolyát egyedül csak Hekaté hallja, amint elrabolja Hádész, a föld alatti kincsek gazdag

istene, neki nyíljon, mint hű jácint. Hekaté pillantásából újra lesz végtagja a halottnak, akinek azt az orvos egy életre amputálta.

A különbség elszámol a hiánnyal, leszámol vele, a múlt morzsáit, lásd, összegyűjtik a szorgos hangyák, s a belső szervek, a faló katonái.

Hajszálerek

Keresztutak mellett fekete bárányt áldoznak, hányféle csendben, reszketnek, mint az ég csillagai, mégis arra várnak, hogy megjelenj, Lucifer édesanyja, temetőkben, gyilkosságok színhelyén, fáklyáddal világítsd meg a láthatatlanság villanykapcsolóját, hadd merészkedjenek a felszín mögé a szabaddá varázsolt, meztelenül járó szellemek, ha tapogatják a szájuk, cipzárhang hallatszik, ha egyet lépnek, cipőkopogás vagy nyikorgás.

Hekaté, látomásokkal terhes jövőt adsz a lánynak, bölcs öregasszony, a fogyó hold arca, hiányod felügyeli az alvilági megtisztulást, rajtakapod nyelveden az ég fanyar, vadkörte ízét, gyengéid a szavak, csendben erősítenek, magányod egyfolytában cseng-bong, duruzsol fülemben a halálveszély, mi visszatart téged a sorstalan félelemtől, ami meg- vesszőzi a varázslót, a boszorkányt.

Szürkületkor összekapcsolod az élők és a holtak birodalmát, csak azt engeded át, akinek nem számít, hogy hol van épp. Az örök remény vagy.