A halovány Európában / fogynak a színek

Hajam, hajam, hajam szála

„Nem érdemelt a fájdalom, / hogy valahonnan származom.” Nemes Nagy Ágnes: Család

Beállok a sorba. Könnyű alvást kínálnak kormos kabátú kofák. Engem megvesz az Isten hidege. A kezem üres. Babrálják a szótlan várakozók sima hajukat, ujjaikkal túrják a férfiak, fésülik a nők. Simogatást keresnek a vibráló ujjak? Mire várunk a piaci sorban, kenyérre, tejre? Az idegesek haja gyenge cérna, kezemben marad néhány szál. A kihullott haj szemét. A földre dobom, ló nincs, ember tapos rajta. Benne a felmenők násza, forgolódás az ágyban öntudatan. Hajnalra nem mutatják magukat a hollószőke álmok, de az agy sötétkamra, ez a titokzat őrzi őket. Őriz a haj vérvonalat, vándorutat, fehér falú, régvolt falu viharát. Szlávszőke hajamba a fekete tincseket kitől kaptam? A szálakra bontott éjszaka milyen erős, mégis egyenként marad a kezemben, duj, duj, deshuduj. Megvett az Isten hidege, gyászt hordozok. Honnan a szénszínű szálak? Hollótollak talán? Láthatatlan arcot nézek. A fél arcom kitakarva, kitéve a szélnek, ki vagyok? Várom a sorom, üres kézzel, simogatást keresve. Hús a kezemben, nyers hús, másom nincsen. Éjfélig várok, mire a kirakatok tükrében egy arc engedi látni magát végre. Teliholdas arccal emelem bogárszemem, kale jakha, az égre.

Búvópatak – Zhal o palyi

Hét generáció kell, mire feloldódik az erek sötétségében zubogó vér, vele az átok, mondják a rokonok. A halovány Európában fogynak a színek. Tisztára mos valaha az eső? Az okosak nem beszélnek, mert az átok örökletes betegség, melyre gyógyír nincsen. Szégyenfoltot szégyenpír vált a papírfehér arcon. A hét generációt és az azelőttieket, akár könyvekben maradt, kimondhatatlan nevű, holt népeket, elfelejtheted. Végre! Érjünk a végére, szénfeketéből gyémántfehérbe, szent Európába. Az átok látszólag megtört. Végre hasonlítasz a veled egy országban élőkhöz. De nem tudod, ki vagy, ezért hamis mítoszok veszik át a kőzetekben morajló örökség helyét. Zubog a vér, a víz, nem válik. Fényképeken sem találkozol nehéz léptű őseiddel, de néznek rád és feltűznek tekintetük tűjére téged, mint árva lepkét. Mit mondanának, hová tedd a hímport, mely belőlük származik? Ugyanaz, más színű, felemás. Nincs ráolvasás. Az átkozottság tudata maga az átok.

Uzhipe, avagy a tiszta forrás

Az asszimiláció utolsó fokán már elveszítetted megkülönböztető jegyeid többségét, nyelved és kultúrád. Ha tudsz még magadról, visszafordulhatsz. Vagy elfelejtheted az identitás folyton alakuló útvesztőit, lehetsz, mint bárki más: könyvelő, családanya, mellékesen magyar, mellékesen cigány. Az irracionalitás csatornarendszeréből azonban nehezebb menekülni: az érzelmek okát nem találod, hirtelen találkozol (egyébként tiszta) forrásukkal. Beleléphetsz, hiszen a sodrás mindig erősebb, bármennyi gátat húztál fel a megvetendő érzéseknek. Vagy továbbmehetsz. Élheted célszerűségek és szükségletek hálózatában kicsi életed. Lehet, hogy munkád és szerencséd árán leszel is valaki. Valaki más.