emlékszagú molyok őrzik / a ki nem mondott nevet.

Unicum-liturgia

Nekem az, hogy polc, egy bizonyos polcot jelent, nem mást és nem másmilyent, mint egy kékre zománcolt porcelánt a fürdőszobai csap fölött, mely méltóságteljesen lóg, gyönyörű vízszintben. Egyszer apám úgy berúgott, mint az albán szamár. Akkor így képzeltem el a Délvidék mámoros pillanatait. Továbbá: Unicum, bor, sör, skiccelt freskó. A sorrend szinte mindegy. De csak szinte. Mert a magunkfajták – mint kiderült – víz helyett is Unicumot isznak, ha jól értem. Ha nem, akkor segítek megérteni: a bikavért Unicummal kell fölkeverni. Az arány: fele-fele, de inkább több legyen az Unicum. Ez a lórúgás nevet viseli. Édesanyám intelmei rám nem hatottak. „Ne csimpaszkodj!” „Ezt nem hiszem el!” És a „már megint…” Néha egy-két „jaj, Istenem!” Persze én egyből arra gondoltam, sosem fogom megérteni hogy miért kell az üdvözüléshez, vagy Isten tiszteletére az embernek ilyen erőteljesen berúgnia.

Gombvidék Mottó: A félelem varrta cérnaszál

Kabátbél mögött, testmelegben fészkel a gombvidék. Csendbe gombol, törvény szorítja a gombnép szövetét.

Gombtér kövén áll a sorfal, lyuk a lyukhoz simul, aki kilóg, azt visszavarrják, szabókés alatt csitul.

Gombmester számol, nem néz fel, ha az öltést ütés ér. Minden hiába, újabb indok, szorul a cérnavég.

A gyárban gombol az éjszaka, körmön forog a rend, préselt ész, lapított akarat csúszik kézről kézre fent.

A főgomb szól, hangja tompa, szövetbe fúl a szó, ígér rendet, védelmet, mindent, csak maradj gombolható.

Gyöngyház reped, fa megrohad, a kaucsuk feketül, minden anyag mást felejt, de ugyanúgy csak tűr.

Szekrényzajból lesz himnusz, vállfa csontja remeg, emlékszagú molyok őrzik a ki nem mondott nevet.

Kabát alá varrt sötétben él a gombtelep, nem kérdez, csak összezárja, aki még lélegez.