Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait? Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán. Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk, és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán. Születés helyett tél van és csend. Ezért késnek nálunk az anyák, mert szállnak el az angyalok a családtól. A korán érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát élnek. Összerándulok minden koppanásra, és csak az ablakon keresztül merek az égre nézni. De hiába, az égben semmi sincsen, ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem minden parton. A visszatérő vájatokat bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban. Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett, mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom, amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet, és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből, véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost. Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani, nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang, talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe, és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.