Végül mindig híd jön

Negyedikben hittanórán megnéztük A Passiót. Jézus szenvedése nem érdekelt, a Sátán miatt rémeket álmodtam. Nem komfortos ez a test, minden tagja húz lefelé. A mélyből csak az erősek és a gonoszak tudnak feljönni. Mindig jó, elég jó akartam lenni. Csodálom, megvetem, megvetem, csodálom a lányokat, kik hipnotizálják, akitől valamit akarnak. Bementem apám szobájába, húsvét volt, éjfél, az M1 fénye a háttérben. Valami ártatlan kérdés miatt indultam, hallottam a kígyó közeledését, hátat kellett volna fordítani, nem bírtam levenni szemem a tévéről. Húz lefelé a női test, amitől félünk, legbelül az vagyunk. Földrajzórán a hidakat tanultuk: Margit, Lánc, Erzsébet, Szabadság, letakartam a tankönyvben, mi jön utána. A csalásban a legszebb, hogy látszódik a túloldal. Végül mindig egy híd van. Jön velem, amit elhagynék. Nehezedik a váll, ferdül a gerinc. Amit férfiak fognak, a nők cipelik. Karján kisgyerek ült, arcát simogatta. Megrettenek, ha közeledik felém egy kéz. Lecsúszik, utat tör, nem érzi, szét akarnak szakadni szerveim, ahogy a város szövete a nála erősebb anyagtól. Duzzad a Duna, mint holdtöltekor a két mell. Távolítja egymástól, ami összetart. Löki kétfelé az oszthatatlant. Elég a ráncokat és a fogakat ismerni, kirajzolják az egész embert annak, aki kíváncsi. Végül mindig híd jön. És ha beomlik, tizenhárom marad. Az az egy nem tényező, csak hogy éppen melyik oldalon álltam.