Nagy Balázs Péter: Ekhó barlangrajzai
Gyerekkoromat én, Narkisszosz / elzúgó folyam tükrébe álmodtam. / És álmodom azóta is halottjaimat, / anyám mellett a homokos parton, / az iszapból formálom meg őket.
Narkisszosz sírni tanul
Meg kell tanulni ezt is, mint
a vadászat összes fortélyát, a
közegellenállás hatását gyorsröptű
nyílvessződre vagy a vadak testét,
hogy biztos kézzel
zsigerelhesd, nyúzhasd őket,
akiknek már nem kell tanulniuk
a sírás fortélyát. Nézz, Narkisszosz, folyó-
tükörbe, fodrozódik benne arcod – ilyen a sírás.
Igyál, Narkisszosz még egy kupával, öblítsd
le egy újabbal, szádban a savanykás utóízt
a sokadik majd leöblíti, közben
gondolj bolygókig nyüszítő magányodra –
ilyen a sírás.
Narkisszosz felnő
Mondataim, mint hegyes lándzsák a vadat,
döfik át az arra méltatatlan halottjaimat,
akiket pedig szeretek, csak nem érezhetik,
mert én sem érezhetem. A folyó eliramlik, víztükre
hosszan elnyújtja tenvalódat, mintha egyáltalán
lennél. Narkisszosz, te soha nem fogsz felnőni, soha
nem leszel felnőtt férfi, kiérlelt, jó barát nem leszel
soha, mert a mondataidra figyelsz, hogy
akárkiben vajon milyen hatást kelt,
milyen hullámokat vet elhalóan a partra,
ahol ülsz a homokban és nézed
csodálva önmagadat. Mondataim
hullákat sodornak a partra, arcuk olyan
fakó, arcuk olyan szép, mint az enyém. Narkisszosz,
vedd észre, nem maradsz egyedül akkor sem,
ha végül mindenki elhagy.
Narkisszosz megint felnő
Mondataid, Narkisszosz, hegyes lándzsák,
szavaid csapdák, érzéseid üresek,
sírok magányát idéző minden tetted tova hullámzó
hatása. Csak egyszer fordítanád magad ellen
mondataidat, csak lépnél egyszer szavaid
csapdájába, csak néznél egyszer tetteid áramába,
felnőnél rögvest, megrettennél és elhalnál,
mint a visszhang, ha eljut és visszatér önmagába.
A felnőtt Narkisszosz panasza
Halottjaim olyan szépek, mint emlékeimben
anyám barna haja, amit vörösre színez
a nap, lábujjait nyaldossa a hűvös folyó.
Forrása ez az emlék annak, hogy tovább éljek.
Talán nem is igaz. Meg sem történt, talán
mindig egyedül voltam, mióta világ
a világ. Ez megmagyarázhat sok mindent,
mondataim miért olyanok, mint a merev
lándzsák, szavaim miért csapdák.
Gyerekkoromat én, Narkisszosz
elzúgó folyam tükrébe álmodtam.
És álmodom azóta is halottjaimat,
anyám mellett a homokos parton,
az iszapból formálom meg őket.
A felnőtt Narkisszosz öröme
Tudva most már, hogy iszapból formáltam
anyám barna hajának emlékét, és
elzúgott mellettem a folyó,
tudva most már, hogy egy nimfa és egy
isten csakis rossz szülő lehet, az egyik
elvesz, míg kizárólag ad a másik
iszapból formált gyerekkorokat.
És tudva most már, hogy mondataim lándzsák,
még ha tompák is, szavaim döglött csapdák
és halottjaimat eltakaró mély sír minden
érzésem, mint pergő homok, amely elzúg mellettem,
most már nyugodtan fogadom mindazt,
amit elhatároztak az istenek egy
folyóparton ülve a langyos vízben,
engem az iszapból megformálva,
hogy végül úgy csapjanak egy közeli sziklához,
ahogy én virágzom bele kedves
halottjaim megértő karjába és
elzúg a folyó és az
iszapból új Narkisszosz kél.
Megjelent október 7-én a szifonline 2026/41-es, mégis első lapszámában. A szerző életrajza és további publikációi fent, a nevére kattintva érhetők el

