Lanczkor Gábor naplói

Részletek

Írta: Lanczkor Gábor

Egy heves hajnali esőzést követően a völgy magasabb részeiről lezúduló sáros víz elönti a falu északi végében a Dobogó-forrásra települt vízművet; aztán a patakmederből kilépve végighömpölyög a főutcán. A kert végében húsz centi mély tavacska gyűlik meg esővízből. Ötven milliméter lehullott egyetlen éjszaka alatt. A házban a csapokat huszonnégy órán át nem tanácsos kinyitni, ha nem akarom a sáros löttyöt a házba engedni.

Káli

Káli szanszkritul feketét jelent (és Siva feleségének pusztító neve is ez), ami markáns disszonanciával megkonduló rím nekem itt a Fekete-hegy alatt.

A brünni óváros nagy templomai körül járva, majd magas gót íveik alatt állongva belátom, hogy ez az előbbi hármas rím a mi sorsunk; kár úgy tennünk, mintha többek vagy kevesebbek volnánk a puszta köveinknél. Az országdúló török és tatár nekünk testvérnépeink. A rom romantikus kultusza éppen olyan szélsőséges félreértés, mint a meghamisított, neogótikus Mátyás-templom.

A brünni németek katolikus templomában (mind egy szálig elűzték őket a városból keddről szerdára) nagy világosság. Sima üveg a nagy gót ablakok kőkeretében. A protestantizmus lelkialkat; avagy kézművesen készült vallások kusza halmaza.

Milyen otthonos a vízparti csalános látványa.

Itthon közben kivágták a templomtoronyról a bodzát.

A nagyobbik lányom ötödik születésnapján az idei első közös fürdő a Balatonban.  Az ég vihar előtti derültsége. A víz türkiz távlata.

A Dráva-menti horvát kisvárosba, Koprivnicába utaztunk egy irodalmi fesztiválra. A városnak volt ugyan egykor hivatalosan is használt magyar neve, ám jelentékeny számú magyar lakossággal soha nem bírt. Az első napi programot követően fröccs mellett beszélgetünk szlovénul egy grazi osztrák íróval (a nagymamája szlovén volt), és egy maribori szlovénnel. Privát patetikus érzés, melynek nincs fölmutatható jelentése.

A szállodában a tipikus jugoszláv kilincsek.

Felolvasás Đurđevac várában, ahonnan 1552-ben csirkéket lőttek ki ágyúikból a védők az ostromló törökökre (nem gondolom, hogy pusztán azért, mert elfogyott a muníció), mire azok rögtön elvonultak a falak alól. A háromszintes, körkörös alaprajzú, tornyos épület ma is áll. Tetőszerkezetének ácsolata épp olyan gyönyörű, mint néhány megmaradt balatonhenyei padlásé. Az alsó szinten és a várudvarban étterem üzemel, ahol hangos sramlizene szól így péntek este. Ha nem robbantják föl az osztrákok a Rákóczi-szabadságharc után a Dunántúl erődítményeit, számomra akkor se jelentene mást magyarnak lenni, mint egy lelki rasszhoz tartozni. Kedvenc váraim: Hegyesd, Csobánc.

Ivan Generalić festményei a szülőfalu, Hlebine múzeumában. A képek javarésze üvegre készült; először a szignót, aztán mindent fordított sorrendben kellett a művésznek megfestenie. Generalićék szociálisan orientált művészekként indultak, a Zemlja, vagyis Föld nevet adva mozgalmuknak. Az első zágrábi kiállításuk után ragasztották rájuk a naiv címkét, aminek talán van relevanciája a társakra és követőkre nézve, azonban Generalić épp olyan tudatos művész, mint Vajda Lajos vagy Csontváry. Fantasztikus üvegfényű felületek. Korallszerű téli fák, mesebeli gulyák és bruegheli pásztorok, maszkos látomások és Gerhard Richter felhőképeit idéző felhők; mindez egy eldugott falu eldugott múzeumában, ahonnan világosan látszik, hogy az a mi erőnk egyik forrása (ha állhatatosak vagyunk Isten színe előtt), hogy maradtak a múltból titkaink.

Négy rigófióka

Négy rigófióka kelt ki a hegyi faház fészkében.

Kecskedarazsak napoznak a festetlen akácdeszkákon.

Gyászcincér.

Eltűntek a fiókák a hegyen a fészekből. Talán egy nyest volt; talán más.

A neolatin nyelvekben a szabad, szabadság a bor istenének, Libernek a nevéből származik. A magyarban korai szláv jövevényszó. Az ószláv alak a „maga ura” összetételből alakult ki.

Rájöttem ma hazafelé,
      semmi közöm nincsen a létező szabadságomhoz.
Hogy nem ígérhetek fölé.
      Bár semmi földi hatalom nem fenyeget. Nem gondoz.

– írtam le tizenegy éve. A szakasz második felében elmondottakat ma se gondolom másként. Az első két sorban leírtakat azonban igen. Teszek érte. Szláv-magyarként bort iszom.

Két évvel ezelőtt nem jegyeztem föl, de jártunk már egy kora tavaszi napon a bélapátfalvi apátságnál. A kisebbik lányom még az anyja hasában volt; ezúttal – a születés rímeként – be is tudunk menni a templomba.

Miskolc. A Lutherek ősbemutatója az operafesztiválon.

Az újmassai őskohó. Fölül nyitott zikkurat. Legalulra került a faszén, rá a dolomit, végül a vasércdarabok, aztán alulról begyújtották a szenet. Vízenergia működtette a nagy fújtatót. A faszén elizzott, de a dolomit tartotta a hőt. Egy köbméter olvadt vas került így ki egy alkalommal a zikkuratból (és a salak). Több mint kétszáz ember dolgozott a kohó körül folyamatosan. 1813-ban épült, 1867-ig volt használatban. Utána épült föl Diósgyőr és Miskolc között a vasgyár.

A bélapátfalvi apátsági templom mélyre eresztett rizspapír-lámpái.

Egy Afrikát és Közel-Keletet megjárt magyar író üvegbúra alatti Európáról beszél; hogy mindent lecsupaszítva ez itt és most nem a valóság. Felötlik bennem, hogy amikor a legelső delhi tartózkodásomkor a taxi a ringroad helyett Shahjahanabad sűrűjén keresztül vitt vissza a Civil Linesra, hangosan kimondtam valami hasonlót. Az útitársamban megragadt ez a mondatom; visszahallottam tőle többször; még egy évvel később is.

A Jókai Anna halotti búcsúztatásán

A Jókai Anna halotti búcsúztatásán készült sajtófotón Orbán Viktor megrendülten, összekulcsolt kezekkel áll. Mint aki végképp belátja, hogy a kortárs magyar irodalomnak számára minden szempontból vége.

Egy heves hajnali esőzést követően a völgy magasabb részeiről lezúduló sáros víz elönti a falu északi végében a Dobogó-forrásra települt vízművet; aztán a patakmederből kilépve végighömpölyög a főutcán. A kert végében húsz centi mély tavacska gyűlik meg esővízből. Ötven milliméter lehullott egyetlen éjszaka alatt. A házban a csapokat huszonnégy órán át nem tanácsos kinyitni, ha nem akarom a sáros löttyöt a házba engedni. Lajtoskocsik járják az utcákat.

Be akart jönni a házba egy fiatal rézsikló.

Fényes délben a kanapén fekszem a fölújított présházban, ott, ahol az utolsó szőlősgazda ágya is volt, és rá gondolok. Délben letette a kapát, evett, ivott, majd lepihent. Másfél évtizede halt meg. Néha elképzelem, milyen lehetett az utolsó szüret ezen az erdőszéli földdarabon.

Emlék (talán csalóka emlék) apai nagyapámról: tizenöt-húsz percig is tartogatta esténként a kezében a deci bort, mielőtt fölhajtotta.

Egy hűvös július eleji reggelen meglegyint az ősz illata, amíg a rothadó tüskéskörtét szedem össze a hegyen a fűből.

„És lerohad kereke agyáig a földbe a szekér.” Július, az év rémjáró szaka.

Késő este pohár bor mellett egy csűrt-csavart politikai publicisztikát olvasok, és olyan érzés fog el, mintha egy régi perzsa szerző túlfinomult érvelését olvasnám.

A divat ostobasága legkönnyebben a kiválasztottság érzésének demokratizálásában érhető tetten. Egy szári sohasem divatos, akkor se, ha a delhi egyetem rektorasszonya viseli, és akkor se, ha a koldusasszony a benáreszi pályaudvaron.

Lanczkor Gábor (1981). Ez idáig tizenöt kötete jelent meg: versek, regények, gyerekkönyvek és egy-egy dráma- és tanulmánykötet. Legutóbb: Monolit. Válogatott és új versek, Jelenkor, 2018. Feleségével és két kislányával másfél éves szegedi tartózkodás után jelenleg megint régi otthonukban, egy balatonhenyei karanténban él.