Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Nagy Olivér Ábel rövidprózái

Fotó: a szerző archívuma

azt hogy minden talalkozas semmilyen

nem csinalunk semmit

a beszelgetesek is csak ures fecsegesek

Bővebben ...
Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Fotó: Bokor Krisztián

Seres Lili Hanna: Apollón

A levegő remeg, vele a város. / Madár károg, varjú az, a jelenetből / hogy felriasszon: amit megpillantok, / jogcím nélkül nézem.

 

Hommage á Géczi János


A Hold legteljesebb természete
világít, rikító, vakító
táguló szemmel nézve az ablakból
világít, rikító, vakító
a Hold legteljesebb természete.

Csúszik, szemben a fénylő aszfalttal,
majd a levegő átlátszó felvonóján
emelkedik a betonházak fölé,
lebeg egyre feljebb.

A levegő remeg, vele a város.
Madár károg, varjú az, a jelenetből
hogy felriasszon: amit megpillantok,
jogcím nélkül nézem.
Ébenbőrűnek látom, de tollbundáján
egy pár fehér, holdudvaros öreg szál.

Aki őt meglátom, a hős, én vagyok-e
vagy ő, mint aki teremtett engem
őt megtalálnom?

A mítosz helye húzódik itt meg,
hol vétségek születnek és bűnhődések,
és beletaposva lábnyom a friss aszfaltban, ahová
az elhagyott szülőhelyet nézni visszajárnak,
mint nappali fény a repedt ablakpárkányra,
a mellékszereplők, akik maradtak
seregnyi szomjas főszerepre.

A villanyoszlopok hegységében
a fényszennyezés foltjaiban lebeg.

Most is lehetne mondani, hogy rácsattan
az antik istenek sorsa, a varjúcsőr formájú fátum,
a csikkekre hull, amit eddig megkímélt,
a tört csigaház eső után, a nyálkás szilánkok,
hogy legyen a vers olvasójának panaszra ok,
de nem.

Elhúzza a függönyt a kísértő mozdulat,
szemembe simul a Hold.

Seres Lili Hanna (1993) költő, szerkesztő, irodalmár. Első kötete Várunk címmel jelent meg a FISZ-nél 2019-ben. Jelenleg a doktoriját írja az ELTE-n. a második kötetén dolgozik és a Közélet Iskolája munkatársa.