Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Taizs Gergő versei

Fotó: Pápai Zoltán

A cilinderben üregedő nyúl / orrcimpáján a tenger habjai

 

A fénykörön túl

A takarás roppant rendszerében
az emberek úgy változnak,
hogy elfelejtenek szólni róla.
Engem arra szánt az Úr,
hogy vágyni tanuljak,
de sosem tanított meg
jól feledni.
Határozott bizonytalansággal,
szó- és számkivetettségben,
a hallgatás szemhéjnyi zsákutcájában
sosem leszek igazán
egymagam,
fogadkozom,
és lehugyozom a gyanútlan csillagokat.

 

Paphos nélküled

Nyikorog a reggel, a kertkapu, a hintaszék –
minden határos valamivel.
Aztán az ellobbanó felhők.
Az anyag szenvedő szerkezete.
A cilinderben üregedő nyúl
orrcimpáján a tenger habjai.
De mi okozza a bolygók táncát,
az aritmiát a harangszóban,
amikor félrevered szívemet?

 

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Verset ír.
 
Költészet

Farkas Arnold Levente: teketória

Fotó: A szerző archívuma

mint / teketória nélküli szóban / a méla igazság

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Korda Bonifác: A nagy fölemelkedés

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor II.

Fotó: a szerző archívuma

Ha apám tudta, hogyan kell enni, akkor anyám azt tudja, hogyan kell koplalni. Egész gyerekkoromban vagy koplalt, vagy folyékony diétán volt, miközben apám zabált és dohányzott és énekelt és ivott.

Bővebben ...
Műfordítás

Tímea Sipos (f. Bori Ági): Öklökkel teli gyomor I.

Fotó: a szerző archívuma

Amit nem merek elmondani anyámnak az az, hogy ez nem egy egyszerű húgyúti fertőzés. Apám családjában van egy széles körben elterjedt hiedelem, miszerint a szellemek lábtól felfelé hatolnak be egy nő testébe.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Eszter Hanna: lebegő

Fotó: Török Levente

sodrást ami elmossa / az elhordozott erőszakot

Bővebben ...
Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

Fotó: A szerző archívuma

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...

Felhőkarcos reggeli levél

André Krisztina és Szabó R. Ádám rotterdami levelesládája
Időközben másik irányból pukkanás hallatszik, és hamarosan megérkezik a képbe a zaj forrása is, egy kissé nagy kanyarokkal közlekedő, tetovált karú kerékpáros, zenét hallgatva, és maga után húzva egy pántlikán (nem szalag, ez bizony egy tagadhatatlan pántlika) egy ép, és néhány kipukkadt, lila lufit, az épet elejti az étterem bejárata előtt, majd kissé körülményesen, a bicikliről sem leszállva igyekszik parkolni a metrós néni közelében, miközben egyszerre vált számot a lejátszóján és igyekszik meggyújtani egy cigit a kezében. A biciklis végül, várakozásainkkal ellentétben, nem várja meg az étterem nyitását, hanem pár percen belül továbbkarikázik a térről.

 

André Krisztina 1995-ben született Csíkszeredában, jelenleg Rotterdamban él. Kommunikációs és közkapcsolatok szakon diplomázott, rövidprózát ír.

 

Szabó R. Ádám Gyergyószentmiklóson született 1989-ben. Csíkszeredában nevelkedett, Kolozsváron tanult a Sapientia EMTE Fotó-film-média szakán. 2018-ig Marosvásárhelyen dolgozott, jelenleg Rotterdamban él. Első kötete Rozé kalandjai címmel a FISZ gondozásában látott napvilágot 2018-ban.

 

 

Kedves barátom, alulírott mon ami!

 

Egyszer régen tervezgettük még, talán az Insomniában, hogy aztán majd, ha külön városban netán (ki tudja?) országban lennénk, akkor majd igazán levelezünk. Felvetettük, hogy papíron csináljuk majd, rendesen, ahogy a régi nagyok csinálták, úgy az igazi, megmarad, az irodalom- és mindenféle egyéb történészek majd évtizedek és -századok múlva is élvezettel fogják olvasni és fejtegetni az egymásnak, de azért egy kicsit az utókornak is írott sorainkat.

 

Ha papíron nem is (bár mindig csak egy Ctrl+P-re vagyunk tőle, hogy ilyen formában is levelünk legyen egymástól), az interneten keresztül legalább még kicsit be tudunk számolni egymásnak arról, amiről muszájnak érezzük. Nos hát, tudod, hol vagyok, minden oké, van bicikli, macska, boldogság, és, szerencsére, szinte minden nap tanúja vagyok valami olyan történésnek, amihez semmi közöm, csak úgy útba esik, aztán mégis velem marad hetekig, és amikor utólag naplót akarok írni ezekről a napokról, ezek a képek lefejtik magukról a tér-időbeli kontextust, egyetlen hatalmas nap színes töredékeivé forrnak össze.

 

Hogy értsd, mire gondolok, a napokban (ennél pontosabban, a fentiek tükrében tehát, nincs miért firtatni a dátumot) történt egy hasonló: egyik szombat reggel éppen annak örültem magamban, hogy mégiscsak vannak viszonylag (legalábbis az életünket végigkísérően) örök dolgok, és ezek közé tartozik az otthoni pakk érkezése is. Annyi változott e körül az elmúlt évekhez képest, hogy most már nem a vásárhelyi Poli kettőnél várjuk a méretes csomagunkat (is) hozó mikrobuszt, hanem Rotterdam központi állomásának, a Kapsalonnak is csúfolt épülete mellett.

 

A román rendszámú, fehér mikrobusz is cakkra ugyanolyan volt, mint a hazaiak, csak éppen ez még személyeket sem szállított, csak a miénkhez hasonló, tíz-húszkilós dobozokat. Miután sikeresen átvettük a madárlátta, legalább négy országot megjárt, „egy kis hazai”- gyűjteményt, úgy döntöttünk, az alig ébredező (errefelé nagyjából tízkor indul be igazán az élet, hétvégéken kifejezetten – és áldottan kis forgalmú – csendes a reggel) városközpontban fogunk reggelezni, mielőtt nekiesnénk a csomag módszeres vizsgálatának.

 

Mivel a gyorsfutár hajnali órában érkezett, a reggeliző hely előtt még várnunk kell pár percet nyitás előtt, ezalatt azonban nyugodtan szemügyre vehetjük a (nem túlzás) felhőkarcolók között megbújó, ötletes térkihasználású teret és ideiglenes lakóit. Mert a csendes reggel azért egy hétszázezres világvárosban sem jelent néptelent, természetesen, van itt olyan harmincas tinédzser, aki hozzánk hasonlóan láthatóan az étterem nyitását várja, imbolygásából ítélve, hosszúra nyúlt péntek estéről ragadt itt a szombat reggelben.

 

Épp egy cigiző metrós nénivel beszélget, aki a csúcsforgalom elindulása előtt még egyszer feljött a téren rejtező, metróállomás-komplexumhoz vezető mozgólépcsőn, amelyet olyan nyugodtsággal zár el maga után, mintha azt mondaná vele, ez a néhány méter itt az ő felségterülete és annak biztonsága az ő felelőssége, ő most cigizik, úgyhogy a lépcső most egy kicsit nem mozog.

 

Időközben másik irányból pukkanás hallatszik, és hamarosan megérkezik a képbe a zaj forrása is, egy kissé nagy kanyarokkal közlekedő, tetovált karú kerékpáros, zenét hallgatva, és maga után húzva egy pántlikán (nem szalag, ez bizony egy tagadhatatlan pántlika) egy ép, és néhány kipukkadt, lila lufit, az épet elejti az étterem bejárata előtt, majd kissé körülményesen, a bicikliről sem leszállva igyekszik parkolni a metrós néni közelében, miközben egyszerre vált számot a lejátszóján és igyekszik meggyújtani egy cigit a kezében.

 

A biciklis végül, várakozásainkkal ellentétben, nem várja meg az étterem nyitását, hanem pár percen belül továbbkarikázik a térről, majd a metrósnéni is elegánsan távozik a képből a mozgólépcsője segítségével.  Maradnak a galambok, a lila lufi, az imbolygó harmincas tinédzser, és persze, a tér egyik padján ülve, mi.

 

Mivel talán mi nézünk ki a leginkább adakozónak (vagy csak simán nyugodtnak), néhány galamb reménykedve megindul felénk valami kaját kuncsorogni (volt alkalmunk már tapasztalni az itteni különböző fajú madarak agresszív kéregetési technikáját, kellett már többek között hattyúk, vadkacsák, sirályok és egyéb szárnyas lények falkája miatt arrébb sétálnunk holland csatornák partjain), majd irányt változtatnak, és megindulnak valahová a hátunk mögé, ahonnan újabb váratlan hang hallatszik: magok, morzsák kopogása, és hamarosan szaporán bólogató galambcsőröké a betonon.

 

A lufihordozó irányából érkezik a csomag: egy hetvenes bácsi, öltözékéből ítélve valamikori postás, a kissé leharcolt szolgálati táskából szórja az elemózsiát az egyre szaporodó galambtársaságnak, közben keresi a szemkontaktust, ránk mosolyog, és mint aki jól végezte dolgát, benéz az ébredező étkezde ablakán, hátha a reggeliztetőnek is jár ma egy kiadós reggeli.

 

Úgy dönt, hogy vár még egy kicsit, közben a sztereotipikusan erős és mindenhová bebújó holland szél eléje helyezi a pántlikás lufit.

 

Ő jókedvűen belerúg, kétszemélyes focimeccset játszik a széllel, közben élvezi, hogy képes rá, hogy még ilyen magasra nyúlik a láb, és a nagy bakancs sem túl durva a labdává avanzsálódott lufihoz.

 

Közben figyeli, hogy figyeljük, talán motyog is valamit, de a holland nyelvtudásunk csak arra elég egyelőre, hogy megfelelő helyeken mosolyogjunk a hasonló helyzetekben.

 

Az ajtó kinyílik, a spontán összeverődött társaság szétoszlik, ki reggelizni, ki reggeliztetni, ki dolgozni indul el.

 

Nem sok közünk van a történésekhez, talán igazából nem is történt semmi, de amíg ennyire otthonihoz hasonló, és mégis teljesen más hangulatú az ittlét, egyikünk sem hajlandó nem rácsodálkozni. És jó egy kicsit kívül lenni szinte mindenen, élesebbek a körvonalak, tisztábbak a képek, és nem csak a fentihez hasonló, relatív aprók, hanem az (akár) ország-világ-méretűek is.

 

Neked hogy telnek a napjaid? Milyen most otthon lenni, hogy érzed magad, milyenek otthon a kisebb-nagyobb képek? Örülnénk, ha minél hamarabb meglátogatnál, nagyon sok mindent szeretnénk megmutatni, jó lenne már kicsit együtt turistáskodni veled az új otthonunkban, veled talán még egy új kedvenc kocsmánk is kerülne végre.

 

Addig is maradunk tisztelettel és szeretetettel, őszinte barátaid, innen a szeles Rotterdamból,

 

Krisztina és Ádám

 

André Krisztina - Szabó R. Ádám