Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Álommozi

Kitátott szájából filmszalag bukott elő. Peregtek egymás után a kis téglalapok. Mindeközben pontosan olyan szögben állt, hogy a fény átvilágított a kockákon és képük haloványan derengett a síneken. A fekete-fehér itt arany, női sziluettek a rozsdás síneken. Közben hallottam az erősödő zakatolást, micsoda háttérzene a pepita kabátoknak, micisapkának, karcsú bokáknak és titokzatos harisnyáknak. Gyönyörű világot okádott a göröngyökre.

Életemben először léptem át a falu határát. Nem álltam meg, nem gondolkodtam és nem figyeltem semmire, csak számoltam a lépteimet, és vártam, hogy történet kerekedjen a szökésemből. Minden kétezredik lépés után belém botlott valami, aminek nem csak a megfigyelője, hanem a részese is voltam. Olyan volt, mint egy sortűz, amint kiléptem a kristálypalotából, máris megcsapott a következő történet előszele.

Először is szállást kellett keresnem éjszakára, kunyhót, vagy csak egy tákolmányt, emléket a civilizációból. Sokáig csak pusztaság vett körül. Száraz gallyak földgöröngyökkel, ilyen lehet Amerika, Colorado vagy Kalifornia, meg azok a helyek, ahol koszos farmernadrágban és zsíros hajjal közlekedik mindenki. A kosz megvolt, a farmer nem.

Kényszeríteni kellett magam, hogy figyeljek a tájra. Világéletemben az embereket néztem, és most arra próbáltam rávenni magam, hogy a tárgyakkal tegyem ugyanezt. Megfigyelni egy szikla élét, vagy egy bútorlap göcsörtjeit. Szorongani az ívektől. Most eszméltem rá, mennyire egyedül vagyok. Fajom egyetlen képviselőjeként álltam a szélben, egzotikus fenevad, gyámoltalan véglény.

A távolban villanypóznákat és vasúti síneket fedeztem fel, szívdobogásom csökkent, megéreztem a reményt, a szabad levegőt. Meg akartam csókolni a fémet a földben, a drótot az égen. Hozzá akartam láncolni magam a póznákhoz. Oda akartam futni ezekhez az irányjelzőkhöz, de elnehezült a lábam, nem bírtam járni. Akkor jutott eszembe, hogy már nem is emlékszem hány lépésnél járok. Kikopott a számlálás. Le akartam feküdni a földre és elfelejteni mindent, de nem mertem, nem akartam préda lenni. A fűben heverve olyan lettem volna, mint aki halottnak tetteti magát. Tudtam, hogy itt nincsenek keselyűk, mégis rettegtem tőlük. Mire odaértem a póznához és a sínekhez, besötétedett. Lett minek nekidőlni, rozsdás síneknek vethettem a lábam, rádőlhettem az oszlopra; puha párna a sötétség, biztonságos környezet.

Égő gyomorral ébredtem. Eszembe jutottak a paradicsomok, amiket induláskor süllyesztettem a zsebembe. Nem reménykedtem benne, hogy egyben maradtak. Ráncos héjuk megóvta lédús, kristályos belsejüket. Vászonzsebkendőmbe tapadtak a rostok, szívtam a szövetet, nyelvem a sejteken, elrágtam a magvat is. Aztán már csak a nyálamat szívtam, de azt rendületlenül. Még ha csak az anyag tapad is az arcodra, legalább beburkol. Mint amikor csók után nem tudnak szétválni az ajkak, de már nincs erejük felzabálni a másikat. Csak pihennek egymáson, mint két virágszirom. Nekem még sosem értek hozzá az arcomhoz. Nemhogy megcsókoltak volna. Behunytam a szemem, és azt képzeltem, hogy valakinek a keze nyugszik a homlokomon. Rá kéne tenni egy meztelencsigát. Hadd húzza végig rajtam a testét. Hadd száradjon rám a celofán, repedezzen szét a melegben. Ragadjon bele a por, aztán peregjen le.

A sínek mentén indultam tovább. Szétgyúrtam a göröngyöket a napfelkeltében. Lassan élővé vált a vidék, jobbra fák, balra egy töltés, egyre kevesebb por. Dió rezgett az ágakon, kocogtak a csonthéjak, remegett a levegő. Egy vörös fotelt, egy fehér konyhai, és egy iskolai vasszéket láttam meg a sínek mellett. Kelet felé néztek. Épp elérte lábukat az aranyló fény, két perc múlva érkezett meg a nappal. Elvált a lakkozott lemez a furnérlaptól, rozsdásodtak a széklábak, beszívta a harmatot a kárpit. Útszéli rothadás. Otthon éreztem magam.

A székek között egy furcsa alak tűnt fel, jelenés, délibáb, elhagyott ember. Hatalmas, mint egy birkózó. Sárgás posztókabát, barna gombok, húgyfoltos nadrág. Kopaszodott, de néhány szál haját gondosan a fejére simította. Biztosan nagy becsben tart egy stílfésűt, márványmintás műanyag fésűt a kabátja bélésében; ennek az embernek lyukas az összes zsebe és váratlan kincsek rejtőznek a posztó és a selyem között.  A bőre olyan volt, mint azoké a férfiaké, akik a tengerparton nőttek fel és fiatal korukban kartonszám szívták a cigarettát. Só szagú hám, tág pórusok, mitesszerek. Millió ránc, ül bennük a kosz, a hamu. Fekete lehetett a nyálkahártyája.

A bársonyfotelben ült, meghitt képeslap főszereplőjének láttam. Elképzeltem, hogy része az életemnek, egy régi képeslap főhőseként, akivel minden reggel üdvözöljük egymást a konyhában. Egy sárga, rojtos állólámpa mellett ücsörögne. Szeretnék friss teasüteményt helyezni a tenyerébe, villámló ezüsttálcán, rózsaszín porceláncsészében tálalni fel neki forrócsokoládét. Álmaim képeslapja, tökéletesen dísze egy roskadozó, meleg fényű fridzsidernek. Ő meg üdvözölne minden reggel, amikor nyitnám a hűtőajtót, hogy magamhoz vegyem a tejet vagy a tojást. Bólintanék, reggelt, kedves barátom, mi járatban, még mindig nem mosta ki a nadrágját?

Most persze se állólámpa se sütemény, én meg nagyon messze vagyok attól, hogy legyen egy hűtőm, amit mindenféle csavargókkal díszítek.

Amikor a napsütötte sáv elérte a bokáját, felemelkedett. Előrehajolt. Letolta a torkán mutatóujját. Remegett a posztókabát. Kitátott szájából filmszalag bukott elő. Peregtek egymás után a kis téglalapok. Mindeközben pontosan olyan szögben állt, hogy a fény átvilágított a kockákon és képük haloványan derengett a síneken. A fekete-fehér itt arany, női sziluettek a rozsdás síneken. Közben hallottam az erősödő zakatolást, micsoda háttérzene a pepita kabátoknak, micisapkának, karcsú bokáknak és titokzatos harisnyáknak. Gyönyörű világot okádott a göröngyökre.

Aztán a nap teljesen felkelt, elfogyott a szalag és egy vonat hatolt a képekbe. Lassan érkezett. Talán tízzel, vagy hússzal, vagy harminccal vánszorgott felénk. A birkózó felszegte a fejét, megigazította gallérját, parfümöt fújt magára, és felkapaszkodott a tehervonatra. Futottam utána, meg akartam ismerni. Sikerült elkapnom egy fogantyút, zászló vagyok, visz a szél. Erős a lábam, sikerülni fog, nem sok kell már, menni fog. Esetlenül landoltam a mozgó kocsin, mindenre képes voltam, akár egy birkózó.

Feküdtem a tehervagon üres kabinjában, szememet a plafonra szegeztem, bámultam a deszkákat. Mindenhol ezek az érdes falapok vettek körül. Isten áldása volna egy csiszolópapír. Nem bírtam a szálkákat, feltápászkodtam, továbblendültem a következő kocsiba. Aztán a következőbe. Egészen az ő vagonjáig. Szeretem, amikor a félelem mozgatja belső szerveimet.

Megtaláltam. Nem volt mitől félnek, csak állt ott, mint aki elveszítette a tekintetét. Rágott valamit. Évszázados bűzt árasztott. Amikor oldalra nézett, láttam hatalmas kék szemét, vastag szemfehérjét. Azt mondják, a szivárványhártya alatt elterülő bő fehérség az empátia jele. Gabi mindig ezeket az urakat kívánta meg. Akiknek nagy, burjánzó orruk volt, sűrű ősz arcszőrzetük, mérhető szemfehérjük. Őket tartotta tiszteletreméltónak.

Lehasaltam a földre, és reménykedtem, hogy nem fog észrevenni amíg a végére nem érünk ennek a vonatútnak. Számoltam a másodperceket. A zakatolás üteme segített.

Lassítottunk, két zakkanás közt eltelt idő végtelennek tűnt, azt hittem sosem érkezünk meg. Figyelnem kellett, nehogy szem elől tévesszem. Utána kellett mennem, tisztes távolságból, de követni akartam.

Bármennyire is viszolyogtam tőle, éreztem, közöm van hozzá. Lábnyomai ragacsosak voltak és tetemesek. Mutatták az irányt. A házak csak foltokban voltak bevakolva, hámlott róluk a festék, mint elhasznált testről a bőr. Az ablakok előtt rongyok lengedeztek, talán valaha üveg is volt a keretekben, bár erre semmi jel nem mutatott. Nem meredeztek éles szilánkok a deszkák között, nem borította üvegpor sem a párkányokat. Kevesen kószáltak az utcákon, senki nem botlott meg a földön heverő téglákban.

A birkózó határozott léptekkel haladt előre. Keskeny utcákon vágott át, hatalmas házak előtt haladt el. Csak most vettem észre, hogy egy káposztával teli rózsaszín hálót hurcolt a kezében. Lila és zöld szirmok simultak egymásra, lengtek a tündöklő gömbök; csupán néhány centire a föld felett, mégis tisztán, mágneses erővel taszítva maguktól a porszemeket. Óvták egymást a levélleplek, zárták a vitamint, világolt a káposzta. Egy épület felé közeledtünk. A kosztól sárga ablakokon rozsdásodott a rács. Megingott a meglazult téglakémény, mintha kötőanyag nélkül illesztették volna egymásra a dzsenga kolosszust.

Elértünk a bejárathoz, meztelen villanykörte függött a vasajtó fölött. Most pőre, éjszaka kegyetlen. Belépett, besurrantam. Azt hiszem, találkozásunk pillanatától fogva tudta, hogy követem. Sosem voltam se kém, se katona, sőt még cserkész sem, és a velem született képességeim között nem szerepelt az álcázás vagy az ügyesség.
Neszeztek a lépteim, kapartam a korpát a fejemről, tüsszentettem, leesett a szemüvegem. Ő meg kegyesen elkezdett zizegni és babrálni, hogy úgy tehessen, mintha nem venne észre. Hálás voltam ezért a cinkosságért. Mégis elkerülhetetlen volt, hogy ránézzek. Akkor derült ki, milyen kegyes úriemberrel van dolgom. Hiába néztem rendületlenül, nem volt hajlandó belenézni a szemembe. Csak vizslatta a galléromat, méregette a kosztól kérges bokámat: szelíden végigmért. Tudta, hogy az igazi találkozásra még nem vagyok felkészülve.

A lépéselőny csupán felkészülési időt jelentett számomra, hogy újra megtanuljam, hogyan is kell működésbe hozni a hangszálaimat. A poros levegőben a lélegzés újszerű mechanizmussá vált, ritmust kellett tanulnom hozzá. Csak a lassuló ütemre, és a húgyfoltos nadrágjára tudtam koncentrálni, semmi mást nem fogtam fel a környezetemből. Nem emlékszem, hogy kerültünk fel a sokadik emeletre, ahonnan alig láttam ki, hiszen szigszalag vastagságú koszréteg borította az ablakcellákat.

A teremben csak egy gáztűzhely és egy összecsukható asztal volt, meg egy bordó műbőrborítású sámli. A falakon csorgott a víz, szivacsra emlékeztetett a beton, freskó-szerű mintát rajzolt a penész. Néhány helyen megmutatták magukat a rozsdásodó csövek, hallani lehetett a víz csordogálását, a rozsda zabálását. Börtön lehetett ez korábban, vagy faluház, esetleg gyermekotthon. Súlyos zöld függönyök illenek ezekre az ablakokra. Ha valaha éltek itt nők, egészen biztosan hintőporral szórták be hajukat sampon helyett, hajlataikat pedig alkohollal simították tisztára. Már szinte láttam a sarokban a cipőpasztás dobozokat szempillaspirállal, a vattával kitömött, kitaposott magas sarkú cipőket. Valami áporodott finomság lakozott itt, aminek a hatása alól nem tudtam kivonni magam. Érett nőszagot ontottak a falak.

Mialatt próbáltam elképzelni ennek az ismeretlen helynek a múltját, elindulni a repedések nyomvonalán elhagyatott nők emléke felé, birkózónk ünnepi vacsorát készített. Asztal méretű tepsit vett elő, ez volt a legtisztább felület az egész épületben. Nem tudom, hogy állta meg, hogy ne grimaszoljon a tükörsima tepsibe, ne igazítsa meg összekuszálódott bajszát, vagy vessen egy pillantást sárguló fogaira. Lágy mozdulattal nyúlt egy bödönbe, majd zsírral borította be a tepsit. Olajos keze márványmintát hagyott a csillogó felületen. Ha nem féltem volna tőle, otthagytam volna az ajkaim nyomát ezen a síkos rétegen. Boldogan vettem volna róla tudomást, hogy a sütőben majd szétolvad és elmosódik. Mintha meg sem történne, hogy ott vagyok, én, a láthatatlan utazó.  A zsír után a káposzta következett. Sosem gondoltam, hogy ekkora virsliujjakkal szakszerűen lehet káposztát hámozni. Vagy egyáltalán, bármit is hámozni. Azt hittem, az erős emberek mindent héjastul esznek. De ő ujjbegyei közé csípte a káposzta felső leveleit, határozott mozdulattal húzta le őket, érzéki vetkőztetés, aztán a behatolás, egy vízmérték minden képességével felvértezve, tökéletesen egyenes szeleteket vágott a levélgolyóbisból. Ismét a zsírba nyúlt, és mintha egy karcsú női derekat simítana végig, bekente a káposztakorongokat. Ismeretlen fűszereket szórt rá, behelyezte a sütőbe, helyet foglalt a vörös sámlin. Úgy ült ott, mint aki ünneplőbe öltözött.

Rám nézett. Először. Fogpiszkálót rágcsált, villámlott a foga a félhomályban, aranyozott flitter protézis. Beszívtam a felsőajkamat, aztán az alsót, aztán váltogattam. Nem vagyok zavarban, ismételgettem, nem vagyok zavarban, kihúztam magam, álljon feszesen az a hózentróger, legyen párhuzamos a lábam, de azért ne is legyek túl merev. Csak lazán, mint egy utazó, akár még fütyörészhetnék is, hanyagul csattogtathatnék egy zippot. Úgy tűnik, sikerült komoly ember benyomását keltenem, mert végre megszólalt.

- Tudod, mi az a mozi?

- Nem.

- Jó. Akkor most majd megtudod.

Felhúzta a szemöldökét és mosolygott tovább. Jó lett volna, ha beszél hozzám még egy kicsit, ha felkészít. Ehelyett odaintett magához. Vissza kellett tartanom a levegőt, elviselhetetlen szagorgia sűrűsödött körülötte. Kivett a zsebéből egy hosszú szalagot, azt hiszem ezt hányta ki korábban, legalábbis a sárgás foltokból ítélve volt némi köze a belsőségekhez. Nagyítót vett elő, szakértő szemekkel vizsgálta a kis téglalapokat, aztán a szalag közepe fele megállt. Ez lesz az. Mondta reszelős hangján, majd kivágott a csíkból egy kockát, és átnyújtotta a vékony fekete-fehér lapocskát.

Azt hiszem elpirultam. Gyönyörű ez a nő a képen, még sosem láttam ilyet, nemcsak a melle látszik, de a lába köze is és még a csuklója is gyönyörű. Milyen furcsa ez az egész és milyen büdös ez a kurva káposzta; úgy éreztem vagy hányok, vagy elájulok. Tulajdonképpen mi a fenét csinálok itt, és egyáltalán miért nem mentem még haza, mit akarok látni még ebből a világból, húgyfoltos nadrágokat, szaros házakat, meg koszos ablakokat? És mért viselkedek úgy, mintha tetszene? Elég a némaságból.

- Megkínálhatnál avval a káposztával. De süsd még egy kicsit. Égetten szeretem.

Nem reagált, mit is mondhatna. Csak röhögött, de valahogy szeretettel. Úgysem fogom beismerni, hogy remeg a hangom és csak suttogni tudok. Azért csak megkínált. Csillogott a leveleken a fekete olaj. Lassan csorgott, lassan gravitált. Most vettem észre, hogy nem disznó, hanem gépzsír volt a bödönben.

- Ne fintorogj öcsi. A kőolaj és a tej között csak egy molekula a különbség. Úgyhogy nyugodtan edd meg, maximum fosol egy kicsit, van itt vécé, igaz balkáni, de neked jó lesz.

Nekem jó lesz. Nem tudtam daccal reagálni, minden érv ellenére valamiért összetartozásunkat hallottam ki szavaiból. Tizenöt évet kellett várnom rá, hogy valakinek a cinkosa legyek.

Megkínált, megettem, rossz volt, nem hánytam, kibírtam. Cserébe elmagyarázta mi az a mozi.

Sötétbe vitt. Csak egy vörös bársonyfotel állt a fal előtt. Odaültetett. Mögém állt. Megnyomott egy gombot. Vetítés indult.

Ő volt a film főszereplője, a mozigépész. Fiatalon, dús hajjal, csíkos mellényben és élére vasalt nadrágban. A szeme ugyanolyan fényes, mint most, a bajusza pedig sokkal vékonyabb. Pontról pontra elmagyarázta hogyan készülnek a filmek, mikor kik jönnek be megnézni őket és mit művel ő a gépházban, amíg az emberek boldogan kuncognak a bohózatokon. Hogyan szökik le a közönség közé, suttogja magányos nők fülébe a vásznon felhangzó szavakat, kimondásuk előtt pontosan egy pillanattal. Nedves ajkai mosolyra húznak minden női szájat. Ezt az embert még soha nem küldték el sehonnan.

Amikor véget ért a film, megkérdeztem, hogy akkor mégis mit keres itt. Miért nem aranyozott korlátokat törölget és segíti le a bundát magas, karcsú hölgyekről. Miért nem vigyázza a hátsó termekben a közönség szórakozását, miért nem bont pezsgőt, amikor nézi a kacagó közönséget, az embereket, akik kalapjukat leemelve lépnek be a filmszínházba.

Elmesélte, hogy abban az időben, amikor ez a film készült, minden mozi leégett. Az övé is. Merthogy ez a meztelen nő is, amivel megajándékozott, könnyen lobbanó anyagból készült. És elég egy meleg nyár, vagy egy hevesebb vetítő, máris felperzselődik az álomvilág. Alig mentett meg pár tekercset, azokkal indult útnak. Keresett egy helyet, ahol újranézhette a filmjeit, ahol elhelyezhette a nehezen visszaszerzett gépeket, kellékeket, ahol nem vették rossz néven a bársonyszéket, és nem akarták megnézni, mit csinál. Még egy tengert is átszelt a tökéletes helyért. Útközben mindig talált valamit, amit ki tudott tenni ebben a csodálatos moziban, és felidézte az ő réges-régi filmszínházát. Szekéren húzta a holmikat. Ahogy körülnéztem, észrevettem ezeket a tárgyakat, amik úgy simultak a betonszobába, mintha mindig is idetartoztak volna. Egy csempenagyságú, szakadt, vörös szőnyegdarab a padlón, egy plakátból letépett R betű a falra ragasztva, egy lift számlapja az ablakkeretbe fúrva, aranyos bojtok a sodort függönyzsinóron. Történelemórán sokat beszélt Ági néni a múzeumokról. Sosem értettem mik azok. Most azt hiszem, megvan.

- Már csak egy bársonyfüggöny hiányzik, és kész.

Mondta réveteg tekintettel, majd cigarettára gyújtott. Szép álmai vannak ennek az embernek.

- Miért nem mutatod meg senkinek?

- Megmutatom. Minden reggel. Hiszen láthattad. A síneken. Úgy tényleg egészen olyan, mint egy álom.

Már nem tudtam haragudni rá, akármilyen büdös is. Áfonyalikőrrel kínált, és újra feltette a filmet. 

Mechiat Zina 1991-ben született Győrben. Író, költő, kritikus. Első verseskötete 2011-ben jelent meg az Ambroobook kiadó gondozásában, e-bookban. Jelenleg Budapesten él.