Nagy Koppány Zsolt prózája

Részletek

Nagy Koppány Zsolt 1978-ban született Marosvásárhelyen. Író, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi kötete Nem kell vala megvénülnöd 2.0 címmel látott napvilágot a Magvető Kiadó gondozásában, 2014-ben.

(Végh László felvétele)

Kalibakutya

Rexi

Pedig Kali bá tisztán és világosan megmondta:

– Ne futkossá’, fiam, ne akarjá’ a legügyesebb kutya lenni, mert rossz vége lesz!

És tessék: itt hever Rexi király, inkább már csak Rexi, vagy egyenesen Rex – a töke nélkül. Meglehet, hogy te, aki nézed, gúnyosan vigyorogsz ezen: de azt ajánlom, szorítsd össze a lábad, mert sosem tudhatod, mikor csap le rád is a metszőolló! És még örülhetsz, ha túléled.

Olyan szépen indult minden: gyönyörű alom voltunk, Mózsi bá, a gazdánk csodálkozva mondta is annak a kövér dög feleségének:

– Ejszen egyiket se hanyítom ki a ganéra, Erzsébet, mit szólasz?

Erzsébet asszony csak halkan dohogott, mit kezdjünk ennyi kutyával, kizabálnak a vagyonunkból, de hangosan szólni nem mert, mert Mózsi bá keze gyorsabban eljárt, mint az ő szája.

A botját mi is féltük és tiszteltük, de Erzsike néni is… Most azonban jókedvében lehetett az öreg, mert szólni egyet sem szólt, csak sejtelmesen mosolygott a nagy, lelógó bajusza alatt: valami városi uracsok jártak nála nem sokkal a születésünk után, ha jól vettem ki a bagóval együtt ritkán kiköpött szavaiból, akik fajtanemesítésre esküdöztek, no meg az égre és a földre, hogy ilyen kutya nincs még egy a világon.

– Mózsi bá – mondták neki –, higgye el, hogy ez a tenyészet itt… (Mi a fittyfene?, szólt közbe az öreg) …ezek a kutyák itt unikumok! Csak egy kis pénz, egy kis idő, némi hathatós támogatás és szerencse kell hozzá, hogy új fajt honosítsunk meg Európában: a kalibakutyát!

– Unimukk az anyátok picsája! – szólalt meg Mózsi bá. – Nekem ezek a kutyák arra kellenek, hogy megőrizzék a nyájat és jelezzenek, ha jár a medve. A legügyesebbet majd szépen elintézem, ha eljön az üdő, hogy ne koslasson a pinák után, s lesz ő hűséges szolgálóm az idők végezetéig, a többit meg elkergetem, hogy az ámen rakja belé a veres, bogos…!

Így szólt az öreg, mindig tömören, velősen, a velő velejével.

Tudományos hang (Animal Planetes)

A kalibakutya érdekes, újfajta szín a kinológiai palettán: ezekben a havasokban nemesítették a pásztorok, félelmetes testi erejük, hatalmas fogaik, és elkötelezett területőrzési attitűdjük maximális kihasználása végett.

A faj nemesítése tulajdonképpen megtörtént, és noha mutat átfedéseket más juhászkutyák külső és belső jegyeivel – természetesen mindenkitől csak a legjobbat örökölve! –, közel az idő, hogy önálló fajként lehessen őket törzskönyvezni.

A kutyák januárban vagy februárban párosodnak, ezt gazdáik szigorúan ellenőrzik és betartatják, a kölykök még otthon, a téli szálláson születnek meg. Szent György napján hajtják ki a juhokat a havasokra: az alig felcseperedett kölykök ilyenkor már ott lábatlankodnak az anyjuk körül, és mire Szent Mihály napján véget ér a legeltetési szezon, felnőnek és kitanulják az őrzőkutya mesterséget.

Apró homokszem a szakemberek által is figyelemmel kísért nemesítési eljárásban, hogy az otthon töltött téli időszakban általában brutális beavatkozásra kerül sor: a legügyesebbnek ítélt egyedeket a gazdához és a nyájhoz való minél nagyobb lojalitás érdekében, a tél folyamán…

Rexi

Mózsi bá nem törődött többet a dologgal, és néha gyönyörködve köpködött, miközben minket nézett:

– Ide gyere, Erzsi, az anyád istenit! Nézd meg azt a kicsi fehéret, milyen eleven… úgy harapja a többit, hogy öröm nézni… a csecsre mejen, mint a gazdája!

Sajnos, nem tudtam odafigyelni, hogy Mózsi bá mit csinál ilyenkor a nagydarab Erzsi nénivel, mert sürgető parancsnak kellett eleget tennem: anyám minden csecséből nekem kellett kiszívni a tejet, erre űzött, erre sürgetett valami a bensőmben.

Nem is szerettek az öcséim, de én nem törődtem velük: nyafka, hitvány kutya volt mindegyik, anyánkkal nyalatták magukat naphosszat, és még az egeret sem merték megfogni. Én viszont már pár hetesen megfogtam a patkányt, és egyszer egy sündisznót is kifordítottam a bőréből, amiért Mózsi bá szeretettel megbotozott. Olyan volt, mintha hájjal kenegetnének.

Nagy barátságban voltunk az öreggel, mindig odaheveredtem melléje, sokáig nyaltam a kezét, és bár erős szaga volt, s mindene egyfolytában szelelt, tudtam, hogy mi ketten elválaszthatatlanok vagyunk.

Ekkoriban járt anyámnál és apámnál Kali bá, az öreg sánta kutya (akinek a beavatkozás – csak tudnám, mi az! – során megsérült a horpasza is, s ezért húzta az egyik lábát), akiről legendákat meséltek a havason. Élőben én azonban csak egy öreg kutyát láttam, aki fölötte aggodalmas tekintettel nézte, mint ütök szét nyamvadt öcséim között.

– Nem lesz ennek jó vége, fiam – sóhajtozott, de hát mit csináljon egy fogatlan vén kutya, ugye, ha látja, hogy nő a fiatalokban a jövő, minthogy sóhajtozik.

Nem is hederítettem rá.

A pásztormesterséget napok alatt elsajátítottam, s csodálkoztam a testvéreim nyafogásán, hogy mit nem lehet ezen szeretni: hiszen nincs is szebb annál, mint büntetlenül belemarni a juhok lába szárába, ha elcsatangolnának, vagy egész éjjel álló fülekkel az erdőt figyelni, nem jár-e arra a medve vagy farkas. Aztán ha jön, ugatni bolondulásig, míg fel nem tápászkodik Mózsi bá, s össze nem kurjongatja a többi kalibában hortyogó pásztort.

Utána következik a kedvencem, a robbantás. Nagy májszter az öreg, a fél szemét is a dinamit vitte ki, s a bajszát is visszafordíthatatlanul megperzselte a pofája jobb oldalán – de nála jobban senki nem ért a medveriasztáshoz az egész fennsíkon, ezt bárki láthatja: kever, kavar, meggyújtja, s aztán akkorát durran a massza, hogy az összes kutya ezerfelé szalad. De fut a medve, s a farkas is, visítanak, mint a nyúl.

És ha a vadak mégis olyan közel merészkednének, hogy az öregnek már nincs ideje összerakni s meggyújtani, amit kell (mi tagadás, ennek nyomát őrzi letépett fél lábának hűlt helye), akkor neki az ellennek, marjad, ahol csak éred! Kicsi vagyok, de már annyi rajtam a farkasharapás-nyom, hogy Kali bá félrenyeli a moslékot, ahányszor meglát.

Én általában az orrát próbálom megfogni a vadnak, mert az nagyon tud fájni: igaz, hogy ott piszkálni a legveszélyesebb, mert könnyebben átharaphatja a torkomat, de egy kemény, ifjú legény nem lenne kemény, ifjú legény, ha nem a legnehezebb helyeken próbálkozna.

Van a farkasorrnak valami különleges aromája, s az öregek mondják, hogy a szukákkal folytatott üzekedés élvezetét is erősíti. Egyelőre nem sokat törődöm ezzel, mert nem érdekelnek a lányok: még az öcséimnél is nyavalyásabbak, állandóan csak a fiúk körül kujtorognak, s azon jár az eszük.

Pedig ha van valami, amit nem tűr Mózsi bá, az a nem idejében való üzekedés: a bűnben összeragadt egyedeket kaszával választja szét, utána pedig lebunkózza őket, s ha nem a kellő időben születnek a kölykök, egyenként fojtja meg mindet.

De úgy kell nekik, én messzemenően egyetértek Mózsi bával: nemcsak azért, mert hűséges őre és talpnyalója vagyok (hadd lám, ki nyalhatja még a lábát rajtam kívül!), hanem mert az én erkölcsi értékrendemmel is egyezik, amit mond – az esztena nem az üzekedés, hanem a munka helye, s aki a munkában nem teljesít jól, annak a szerelem gyönyörei sem járnak.

Így gondolkodtam bohó, ifjú fejjel, és felhőtlen gyermekkorom volt: a sok harc, verekedés izgalmakkal töltötte ki a napjaimat, s azokon az éjszakákon, mikor nem kellett a portyázó farkasokkal törődni, a csillagos eget néztem, és szép terveket szövögettem.

Én kaptam a legtöbb moslékot, az én hátam és mellkasom lett a legszélesebb. Nyár derekán már úgy tudtam a fák törzséhez kenni a többieket, hogy csak úgy nyekkentek. Soha nem mentem túl a Mózsi bá kijelölte területen, mert tudtam, mindenütt ugyanolyan a világ, s nincs ott semmiféle érdekesség, ami szebb lenne ennél a dicső, szabad életnél.

Haj, micsoda lakomákat csaptunk, mikor az öreg leütött egy-egy beteg juhot… s ha sokáig nem akadt ilyen, ügyesen felszúrta a patájukat, s akkor már le lehetett vágni őket nyugodtan, a tulajdonosuk sem morgott. A vért mindig én nyalhattam fel, az őrjöngésig vadultam tőle. De ha postás jött, vagy valamelyik juh gazdája, s Mózsi bá füttyentett egyet, nyomban lecsillapodtam: persze, nem csak én, hanem a többi kutya is, mert ifjú életem ellenére jó pár törött gerincű ebtársat láttam kutyául elpusztulni, amiért rossz emberre ugrottak rá. A fináncot viszont mindig megismertük, és szépen lekaptuk a lábáról, aztán úgy tartottuk, amíg Mózsi bá meg nem érkezett.

– Hát mi járatban, fiam? – kérdezte az öreg kedélyesen az embertől. – Segíthet-é Mózsi bátyod valamiben?

– Ha a kutyákat leparancsolja rólam, már fordulok es vissza – mondta a finánc, pedig egyenesen Bákóból jött, s ott aszongyák, bátor emberek laknak.

Tudományos hang, szubjektív megjegyzésekkel nemesítve

A kalibakutya – mely név egyelőre munkanév – rendkívül intelligens állat, de ez nem akadályozza meg abban, hogy gazdájához, és csak hozzá sírig tartóan hű legyen. Soha nem lépi át a kijelölt terület határait (igaz, miért is tenné, a kijelölt terület is van akkora, hogy épp elég egy falka kutyának!), rendkívül kifinomult érzékeivel a legalattomosabban közeledő vadat is azonnal észreveszi, és jelzi. Bátor, vérszomjas, de csak azzal, akivel szabad. Mindent megeszik, rendkívül igénytelen, és bármiből vad őserőt képes kvintesszenciálni.

Milyen kár, hogy az említett beavatkozás miatt a legremekebb példányok a fajfenntartás folytatása helyett a hűség oltárán feláldoztatnak!

Rexi

Nemrégiben történt: az öreg mellett hevertem, büdös asszonya messzire járt. Nekem már nyalogatni sem kellett, mégis nyalogattam, mert az ember adja meg az elöljárójának – akinek életét és ételét köszönheti – a tiszteletet.

– Bízol bennem vakon? – kérdezte az öreg, és én a mellkasára fektettem a pofámat, nedves szemem rajongó áhítattal vetettem rá.

Tudta, hogy a válasz csak egy lehet: igen.

Őszre járt az idő. Amit lehet, megettünk, amit lehet, megittunk, amit lehet, levadásztunk. Bánatos szél huhogott a kaliba ajtaján, kinn hideg eső verte a testvéreimet. Nem érdekelt. És ekkor éktelen gondolatom támadt:

– Vajon, ha kizavarna most az esőben, örömmel mennék-e? – jutott eszembe, de nyomban elfojtottam, és büntetésből, mint a híres szamurájkutyák, én magam vonultam ki a kaliba elé, s ott álltam reggelig.

De nem volt megnyugvásom, és nem volt nyugovásom sem.

Jó nagy adag farkasorrt haraptam ki magamnak nem sokkal korábban, és azt hiszem, ez volt az oka mindennek. Vagy mégsem? Szexire gondoltam, a kutyalányra, a kettővel arrébb álló kalibától.

Velem egykorú lehetett, kecses, csinos kutya: ügetésében volt valami, amitől nem tudtam nyugodni. Álltam az esőben, és rá gondoltam. Pompásan ringó farára, lógó nyelvére, a farkával szemérmesen takargatott hátuljára. Nem értettem, mi történik. Benéztem a kalibába: odabenn Mózsi bá szellentett egyet, és megpróbált rámászni az időközben hazatért Erzsi nénire, ami fél lábbal igazán nem könnyű feladat.

Hirtelen megláttam, milyen esendő és ronda az ember.

Szexim viszont még szebben kezdett tündökölni ettől.

Reggelig mosattam magam a hideg esővel, de mikor a fejem nem hűlt le, úgy gondoltam: elindulok.

Remegett a lábam, de mentem. Ha akkor kiáll Mózsi bá, és füttyent egyet, visszafordulok, és a halálos ágyig a szolgája leszek. De nem tette: horkolt, üzekedett vagy asszonyt vert éppen.

Ahogy távolodtam a kunyhójától, reszketni kezdett a gyomrom: pedig addig örökké vígan csobogott benne a moslék.

De aztán rájöttem, hogy nem a távolodás miatt reszket: hanem mert Szexihez közeledek. Amikor elmentem a kalibától, magányosan heverő Kali bá mellett, az öreg felnyitotta a szemét, és így szólt:

– Nem menj, fiam… ne menj!

– De mennem kell!

– Hát… igazad van… akkor menj csak. Ki tudja, meddig mehetsz még – és olyan búsan feküdt vissza a hitvány rongyra, amit Erzsi néni lökött neki, hogy a szívem elfacsarodott.

Szexi még aludt. És aludtak Jani bá hatalmas kutyái is. Nem féltem tőlük: akármelyikkel elbánok, tudtam. Zúgott a szél, ömlött az eső: és forróság áradt szét bennem, amikor megláttam őt.

Magyar puli vidám levele Rexinek

Kedves Rexi!

Leveled köszönettel megkaptam. Örülök, hogy lehet egy ilyen kemény pajtásom: ha csak a fele igaz annak, amit magadról írsz, máris elnyerted az én és a galeri legmélyebb tiszteletét. Mi itt, a pulibirka-iskolában még csak szagát se vettük medvének. Sem farkasnak. Mondta is a Dezső bácsi, az oktató, hogy ilyen csak a mesében van.

Napjaink remekül telnek. Van birkaterelés, és ha elfáradtunk, a birkaterelés elméletével foglalkozunk. Éjszaka nagy élet van: szinte félek is leírni, hiszen még megrontalak téged ott, a vadon tiszta magányában.

Képzeld, nemrég érkezett egy szuka, Zsófinak hívják. Nagy ribanc, minden éjjel végigmegyünk rajta, ahányan csak vagyunk, de meg se nyikkan. Élvez, lihegve. Én különösen szeretek benne maradni, sokáig, ha lehet, a Dezső bácsi csak nevet ezen. Te hogy vagy az ilyesmivel? A gyors, rövid elintézés híve vagy, vagy szereted te is kiélvezni? Van itt egy öreg puli, a Krisnás. Ő azt mondja, több életünk is van ugyan, de azért használjuk ki ezt, mert sosem lehet tudni. Én, kérlek szépen, ehhez tartom magam.

Remélem, a te Szexid ugyanígy gondolkodik. És bírja a kutyatámadást, mint Isten a szidást.

A Krisnás azt is elmondta nekünk, hogy ha bojtorjánra közvetlenül mandragóragyökeret rágunk, még szebb lesz a párosodás. Javaslom neked, próbáld ki te is! Tök izgi.

Írtad, hogy menjek el hozzátok… Hát tudod… innen nézve kegyetlen, vad világnak tűnik, ami nálatok van… Persze hallottam én a havasi vendégszeretetről éppen eleget, és te is írod, hogy a legfinomabb moslékot meghagyod nekem.

De tartok tőle, hogy nem bírná a gyomrom azt az ételt, no meg ez a Mózsi bá sem tűnik valami kedves embernek. Szerinted mit szólna egy fickós kis pulihoz, hozzám? Nem ütne agyon a botjával? Még belegondolni is rossz! Nálunk a nevelés a büntetés-jutalmazás elvei szerint működik, de a bünti annyi, hogy nem kapsz száraztápot pár napig. Ki lehet bírni. A Dezső bácsi híres a finom módszereiről.

Mindazonáltal szívesen megnézném azokat a helyre lányokat. Tudod, ezek az alföldi luvnyák valójában ringyók. Igazából, mondom én neked, minden szuka kurva. Én is vágynék valami tiszta szerelemre… hogy csak velem forrjon össze a másik állat, hogy friss vizet lefetyeljünk a hegyi patakból, és naphosszat fussunk egymás mellett a réteken. Ja, hogy nem lehet elhagyni a kijelölt körzetet? De nem is ez a legnagyobb gond: ahhoz, hogy ilyen romantikus képet lássak magamról, mindig azt kell képzelnem, hogy én te vagyok. Testben legalábbis. Szerinted a havasi lányok kinevetnének a termetem miatt? Félek, hogy igen.

Akaratlanul lett ilyen fekete – gondolataim menete. Megyek, rágok is egy kis Górát. Mandragórát.

Puszikál barátod: Tutyi

Rexi

Nem tudom szavakkal kifejezni, milyen volt az az éjszaka.

Csak érzéseim vannak, gyönyörű, elmondhatatlan érzéseim.

Szexivel szaladni mindennél jobb volt: jobb volt Mózsi bá simogató, erős kezénél; jobb volt a mosléknál; jobb volt a kiömlő birkavérnél; jobb volt a megmart farkas vonyításánál; a sebzett medve halálhörgésénél; jobb volt Erzsi néni meleg ölénél, aki szintén magához édesget néha.

Először csak lefeküdtem mellé, pofámat a mancsomra tettem, és néztem, ahogy lélegzik, ahogy alszik. A véknya úgy emelkedett és süllyedt, ahogy a nap kél és nyugszik a hegyek mögött. Pofáján nyál csordult ki, édes, illatos nyál, de nem mertem lenyalni – talán jobb is volt így, mert legalább bármilyennek képzelhettem az ízét.

Lába néha kapált: küzdött a drága, nyüszített is hozzá, és azt éreztem, hogy a világgal szembeszállok, ha valaki bántani akarná. Emlői feszesek voltak, használatlanok: láttam, amint boldog kölykeink csemcsegnek rajtuk, és én elégedetten legeltetem rajtuk a szemem, miként ha nyájamon. Szellentett egyet, és éreztem, hogy náluk tartalmasabb a moslék, mint amit Mózsi bá ad nekünk. De ettől még jobban szerettem: nem csak ideál volt, hanem esendő kutyai lény, aki létezik, él.

Ekkor kinyitotta a szemét, megnyalta a szája szélét, és felült. Sokáig nézett. Szomorúságot láttam a szemében. Nemsokára lábra kapott, és a völgy felé szaladt: épp Mózsi bával ellenkező irányba. A szívem ott és akkor kettészakadt: a kisebbik részét kiköptem Jani bá kalibája elé, és Szexi után futottam.

Bejártuk az erdőt, be a mezőket; nyulat fogtam neki, tiszta vizet ittunk, megmutattam, hogy kell rágni a mandragórát. Szerelmeskedtünk, és órákig voltam benne. Tutyi tényleg sokat tud az életről és a szerelemről, igaz, könnyű neki egy olyan bölcs mesterrel, mint a Krisnás.

Tisztára nyaltuk egymást, és mindenét megszagoltam, majd a lábára vizeltem: tudja mindenki, hogy immár az enyém. Hazafelé – jelentéktelen, apró részlet – megküzdöttem a rokonaival, és tépetten, de dicsőn bizonyítottam: ő csak az enyém, és csak nekem van jogom hozzá.

Végül lógó orral elindultam haza. Tudtam, mi következik.

Tudományos hang, szubjektív megjegyzésekkel nemesítve

A kutyák és a farkasok a copulatio során – úgymond – összeragadnak. Ennek az az oka, hogy a kan kutya hímvesszője megdagad, és nem tudja kihúzni a szuka hüvelyéből – mondjuk, nem is nagyon akarja. Ennek pedig az az oka, hogy így tudja biztosítani saját magja primátusát más kutyák magjával szemben: míg ugyanis a nőstények jórészt – biológiai determináltság okán – csapodárok, és minél több hímmel próbálnak nemi kapcsolatot létesíteni, a hímek – érthető oknál fogva – inkább hajlanak a saját magjuk továbbörökítésére, és ezért hímvesszőjüket addig próbálják a nőstények hüvelyében tartani, amíg magjuk a megtermékenyítést elvégzi. Utána persze lehet továbbszaladni és boldogan csaholni.

Rexi

Mózsi bá – azt hiszem, nem túlzok ezzel – tulajdonképpen agyonvert. A botja is eltörött a hátamon, de engem kemény fából faragtak, morgás, vicsorgás, harapás nélkül tűrtem. A többi kutya körbeállt, és amikor Mózsi bá lihegve a hálátlanságról és a hűtlenségről ordítozott, Kali bá a szemembe hunyorított:

– Harapd meg! Okozz neki csalódást, és megmenekülsz!

De nem tettem. Mózsi bá ugyan összement kicsit a szememben az elmúlt éjszaka után, de továbbra is ő volt uram és parancsolóm. És a verést megérdemeltem. Anyámat, aki odajött a sebeimet nyalogatni, megmartam. Nem is nézett felém többet. Három napig nem ehettem, de nem is kellett, legalább kitisztult a szellemem. Tudtam, hogy Szexi az enyém. Én meg az övé.

A boldogság vár ránk.

Magyar puli vidám levele Rexinek

Kedves Rexi, örömmel olvastam, hogy megvolt Szexi. Na, ugye nem is olyan nagy dolog? De jó, hogy túl vagy rajta, férfi lettél, öcsém!

Érdekes, amit írsz ezzel a beköltözéssel kapcsolatban. Én azt hittem, hogy nálatok is vannak kutyaházak, a fene gondolta, hogy a szabadban háltok. Mégis jó, hogy nem mentem el hozzád, még tüdőgyulladást kapok.

Na és mit csinálsz egész télen? A magunkfajta kutyának bizony nehéz ilyenkor az élete: ritkán szaladgálhatunk kedvünkre. Pláne te, aki, mint írod, nem távolodhat el a háztól szinte semennyire.

Na és ez a Szexi? Ott lesz veled a közelben? Mert ha igen, nem fogsz unatkozni. Szmájli.

Kár, hogy nem jöhetsz hozzánk te sem, mutatnék egy-két érdekes dolgot: van itt a faluban egy uszkárlány meg egy pudli, amelyek kis garbót viselnek séta közben. Nem viccelek! Öregasszonyok kísérgetik, így mire a pórázzal végigvernének rajtunk, a patakparton már fel is hajtjuk a ruhájuk alját. Elég elhasználtak, de egy patront megérnek.

Üzekedjél sokat, mert ne feledd: az a miénk, amit megbaszunk! Mikor vén, fogatlan dög leszel, örülhetsz, ha enned adnak, s ha szunyókálhatsz kicsit a kandalló előtt. És akkor mire fogsz emlékezni a félig ébrenlét végeláthatatlan óráiban? Talán a sok ugatásra, moslékzabálásra vagy a koszos juhokra? Ugyan, dehogy, fiam (ha megengeded)! A pinára! Csakis a pinára! Már persze ha most nem mulasztod el alaposan a fejedbe vésni, hogy néz ki.

Ölel némi kis őszi szomorúsággal a jórsztrúli: Tutyi (aki nem eszik trutyit – de nehogy sértésnek vedd!)

Rexi

Rettenetes itt a faluban: az esti kutyakórusban nem veszek részt, nem a világom. Én magányos harcos vagyok, a vadon fia. Nyomor nekem ez a tetves falu! Kimenni nem lehet, és bemenni sem. Mózsi bá otthon fene nagy rendet tart. Jönnek városról a fiai, hozzák a gyerekeiket, nevetnek, zabálnak: én kintről nézem őket.

Alig szól hozzánk, az ételt is csak kihajítja az öreg. Jani bá jó pár házzal lennebb lakik, ő még nem olyan módos gazda, mint az enyém. Szexivel néha vinnyogunk egymásnak. Ki fogom rágni a kerítést, ha még sokáig tart ez a tél, és elmegyek hozzá. Ha visszajövök: lesz, ami lesz. De nem: inkább megszökünk. Beállunk farkasnak, tudom én, mit kell csinálni. Szexi persze aggódik: miből fogunk élni, satöbbi. De mindig mondom neki, bár néha összekavarodik más vágyakozó kutyák hangjával:

– Amíg engem látsz, s amíg az összes dolgos fogam megvan, nem kell aggódnod, mindig lesz mit zabálnod!

A kölykökről beszél, pedig még nem is vemhes. De azzá teszem, azzá én!

Máskülönben elpusztulok itt.

Tudományos hang, szubjektív megjegyzésekkel nemesítve

A kalibakutya, ha megvadul – és mitől vadulna meg, ha nem a szerelemtől – a vasat is átrágja, és a szukájához siet. A telet nehezen viseli, hatalmas, havasi lelke a szabadság után vágyakozik. A falu nem neki való. Január végén, február elején megvadul: nőstényéhez szökik, így sokszor a beavatkozás ellenére is van remény, hogy a faj fennmarad és továbbnemesedik…

Magyar puli nem annyira vidám levele Rexinek

Kedves Rexi, nem hiszem el, amit írsz!

Hogy mit csinált veled? A fejed az ajtóba szorította, és lenyeste a… lenyeste a herédet?! De miért??? Hiszen épp elégszer bizonyítottad, hogy hűséges vagy hozzá. Még jó, hogy nem mentem felétek a nyáron, ki tudja, mi történt volna!

És akkor most mi lesz? Ez azt jelenti, hogy nem lehet több kiskutyád, igaz? Hallatlan ez a barbárság! Művelt országokban börtön jár az ilyesmiért! Hát nincsenek nálatok állatvédők? WWF, Négy Mancs, Rexi menhely és kutyaotthon?!

Nem az van, hogy túl sok mandragórát zabáltál, és csak képzelted az egészet? Ilyet kutyával nem tesznek!

Nem tudom, mit mondjak, barátocskám. Reménykedjünk benne, hogy magod továbbadtad Szexinek azon a gyönyörű éjszakán, amelyről olyan szépen írtál, hogy a Krisnással egész éjjel zokogtunk rajta (igaz, ebben némi szerepe lehetett az épp elfogyasztott gombáknak is).

Próbálj megnyugodni, öreg harcos, és reménykedjünk benne, hogy az élet még tartogat számodra szép meglepetéseket! Sok moslékot ehetsz, hajthatsz medvét, vaddisznót… És hát ott lesznek a kölykök is. Ne csinálj hülyeséget: értük meg kell próbálnod!

Sajnálkozó barátod, aki szintén apai örömöknek néz elébe: Tutyi

Rexi

Gyűlölöm Mózsi bát, gyűlölöm a fajtáját, a fiát, a lányát, az unokáit, a fél lábát, a subáját, a pipáját, a többi kutyáját, a furfangos eszét, amellyel magához akart kötni, a kését, a metszőollóját, állati brutalitását, hörgő hangját, a szeme kéjes fényét, miközben csinálta! És gyűlölöm a gyilkos, büdös kezét! De azért megnyalom.

Tudományos hang, szubjektív megjegyzésekkel nemesítve

Ezekben a hegyi falvakban barbár népek laknak: az időjárás, az állandóan leselkedő veszély, a zord élet megedzette őket, kegyetlenné és vaddá tette a lelküket.

De mindenen túltesz az a brutalitás, amellyel az állataikhoz viszonyulnak: a lovat lebunkózzák, ha veszít erejéből, a tehenet levágják, ha elapad a teje, a disznót, kutyát kiherélik. Hogy nagyobb legyen, vagy erősebb és hűségesebb. De mi lesz így a fajtanemesítéssel? Mi lesz, ha csupán a gyenge, erőtlen egyedek maradnak nemzőképesek? És különben is: miért nem tesz már végre valamit valaki?!

Rexi

Bölcs, sokat látott kutya lettem, mióta kiheréltek. Pedig még nem értem el a kalibakutyáknál szokásos marmagasságot sem. Megnyugodtam, vagyis inkább beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Szexi világra hozta kis utódainkat, nyolcan voltak, Jani bá ötöt megfojtott közülük. Éppen ott voltam – Mózsi bá elengedett, mert tudta, hogy úgysem kóborlok már messzire –, és megpróbáltam megakadályozni. Ez volt harcias énem utolsó fellángolása: a kezébe haraptam, de szétverte az állkapcsomat a botjával, és utána meg is taposott. Nehezen lélegzem, a mosléknak csak a hígját tudom kiszívni. Mózsi bá azért még megtart, nem ütött agyon, és ezért hálával tartozom neki. Jani bát szinte agyonverte, miután megtudta, mit tett velem.

Nézem a három megmaradt kicsinyünket: Menét, Tekelt és Ufarszint.

Ufarszin nem találtatik híjával a bátorságnak: ő a legderekabb mind közül, még sokra fogja vinni. Bár ne tenné! Ebben a posványban csak ugyanarra a sorsra juthat, mint én: fiatalságom legszebb hónapjait idézi, amikor látom, mint teríti le a másik kettőt, mint rágja le az anyja csecsét.

Ki fogják herélni. Ki fogják herélni őt is. És egyáltalán nem biztos, hogy talál magának idejében egy Szexit, akivel továbbvihetné a véremet. Menében és Tekelben élek majd tovább – Jani bá erős, jó kutyáknak találta őket, de csak én látom, amit láthatok: hogy semmire nem jó, hitvány fajzatok mindketten.

Nemesedő faj? Egy faszt!

A háborúban is mindig a legszebbek, a legbátrabbak és a legerősebbek vesznek oda. Aztán minden kölyköt a falu bolondja csinál, meg a pap. Megérdemeljük a sorsunkat.