Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Tőzsér Árpád naplói (első rész)

Mindazáltal; Dosszié, dózis, dózni;
Az én kezem, lábam még emlékezik arra a holt gravitációra, amely ezekből a kifejezésekből árad. O. I. mondja: könnytelen emlékezés. Együtt emlékezem Oraveczcel, de az én szemem, nem is a szemem, talán a lelkem könnyes. Tudom, a könny könnyen eltakarja a látottakat, s magát a látót is, de a visszatartott könny valahol máshol tör ki.

Tőzsér Árpád 1935-ben született Gömörpéterfalán. Kossuth-díjas költő, műfordító, esztéta, egyetemi oktató. Mintegy harminc kötet szerzője. Szépíróként és értelmezőként egyaránt jelentős munkásságot hoz létre. Legutóbbi verskötete Fél nóta címmel látott napvilágot 2012-ben, a Kalligram Kiadó gondozásában.

 

 

Pipázó biciklin

Részlet egy készülő naplókönyvből

 

7.

Mindazáltal

 

2007. június 29.          Reggel befejeztem Cholnoky László portréját (a Népszabadságnak írtam, a Bertalan éjszakája c. elbeszéléskötet megjelenése kapcsán), s most már a magam poklai mellett hordhatom a mű főhőseinek, Bertalannak, Prikknek és Toggenburg lovagnak a poklait is. Mindegyiknek az a tanulsága, hogy a lét megismerésének a halál a szabott ára. Ezt magam is nagyon jól tudom, de Cholnoky a szakadatlan önrekonstrukció elemévé teszi a halált, s hősei addig gyakorolják az öngyilkosságot, hogy végül a szerző maga is megteszi e végső lépést: Cholnoky, akárcsak hőse, Bertalan, a Duna habjaiban végzi. – Érdekes, hogy a modernnek kikiáltott Nyugat a prózájában (de tkp. a lírájában is) mennyire konzervatív volt, mennyire nem Cholnokyék (nem a szecesszió) eredményeit, a tudatregényt és a mélylélektani intellektuális elbeszélést népszerűsítette. Móricz, de még akár Kosztolányi is visszahátrált a 19. századba. Pedig Dosztojevszkij fejezete már a 19. század magyar irodalomtörténetéből is kimaradt. (Azt a Buda halála és az Ágnes asszony lélekanalitikus költője lett volna hivatva megírni.) Cholnokyék, képletesen szólva, mintha már a Bűn és bünhődés és Az eltűnt idő nyomában módszereinek a szinkretizmusával kísérleteztek volna. Több-kevesebb sikerrel.

 

Július 6.          Az 1950-ben szentté avatott Goretti Mária 1902-ben, szüzessége védelmében halt mártírhalált (mint a Három körösztény leány hősei). Támadója, akinek aztán Mária, a halála után, liliommal a kezében rendre megjelent, a csoda hatására kapucinus barát lett. Vannak, akik az embert a „két lábon járó állat“ státuszába akarják süllyeszteni, s egyetlen céljuk, úgymond, az emberben lakó állat leleplezése. Bacon ezzel szemben azt mondja: az ember nem kétlábú állat, hanem halhatatlan isten. Az igazság az, hogy az ember félig állat, félig isten, de a cél: a teljes emberréválás, s annyival vagyunk emberebbek, amennyivel le tudjuk magunkban győzni az állatot. S az isteni felünk segítségével győzünk. Akik az embercsodát tagadják, saját patkánylétüket, filozófiájukat akarják általánosítani. Azt a patkányfilozófiát, amely, szintén Bacon szerint, ennyi: az égő házat el kell hagyni. A 21. században ég az ember háza, a patkányok menekülnek. – S még mindig Baconról! Macauly írja: A Novum Organum szerzője epikus kalanddá és hódítássá emelte az indukciót. S úgy mellékesen megírta Shakespeare összes drámáját – ezt már én mondom. Persze lehet, hogy nem ő írta a Hamletet meg a Leart, de hogy ezek a drámák szintén az indukció kalandjai és hódításai, az biztos. Vagy úgy igaz hát, hogy Bacon volt Shakespeare is, vagy úgy, hogy Shakespeare Bacon indukciós agyával gondolkodott és írt.

 

Július 8.          Hogy mely nagy volt Róma, az ő romlása jelenti – mondta Lucanus Róma veszéséről. A modern ipari civilizáció ezüstkorának, a posztmodernnek a veszését semmi sem jelzi majd, legkevésbé a romlása, mert míg Róma után nagyszerű épületek, szobrok vagy legalább romok, torzók maradtak, utánunk semmi sem marad: a számítógép, az elektrotechnika teljesen virtuálissá tette a kultúránkat, a felhasználói név és a különböző jelszók, hívójelek, ikonok feledésbe merülésével az internet, e posztmodern szezámbarlang kincsei is nyomtalanul elvesznek, torzók sem maradnak utánunk. – A rádió Vasárnapi Újságában hallom, hogy valahol, Amerikában újrafogalmazták s megszavazták a világ hét csodáját: egyetlenegy újkori épület sincs közöttük, csupa ókor és középkor. Az eset félelmetes pontossággal jelzi korunk „csodaellenességét“. Csodák csak addig léteztek, épültek, születtek, történtek, amíg az ember hitt Istenben s önmaga istenült részében. – Jézus csodálatos halfogásának a történetét is újramondják a rádióban: „És felelvén Simon, monda néki: Mester, jóllehet az egész éjszakán fárasztottuk magunkat, és semmit sem fogtunk: mindazátal a te parancsolatodra levetem a hálót. És mikor azt mívelték volna, halaknak nagy sokaságokat rekeszték bé; szakadoz vala pedig az ő hálójok.“ – Simon (Péter) „mindazáltal“-ja itt azonos  Vörösmarty és Madách „mégis“-ével, azaz nem a meglévőben, hanem a csodában, az alakuló valóságban való hittel. A filozófusok ismerik az ún. fellazító kérdés fogalmát: a kérdésben részben már ott a válasz. A „mégis“-ben ott a beismerés: itt már csak a csoda segíthet. De mivel csodák pedig vannak (bennünk vannak, isteni felünk formájában), mindig lehet újrakezdeni. S valószínűleg ennek a „mégis“-nek köszönhető a magyarság ezeréves fennmaradása is, amit én megtennék a világ nyolcadik csodájának...

 

Július 9.          Egy magyar képviselő a parlamentben bejelentette, hogy ő meleg. Erre Horváth Ágnes, egészségügyi miniszter, a kórházak szőke arkangyala (egyesek szerint „mengelicája“, a pesti nővérem például otthon fetreng, bélcsavarodás gyanújával, a kórházak egyszerűen nem fogadják a betegeket) ott, melegében szájon csókolta a bátor embert. Rendben, de miért büszkélkednek a rendhagyó hajlamaikkal? S miért a parlamentben, hisz az egyáltalán nem a reklám helye.

 

Hazafelé Gyuláról, a pozsonyi gyorson, július 17.                Tegnap este megvolt a Humor Fesztivál, Gyulán. Túlméretezett sikerünk volt, szinte nem tudtunk úgy még a vonatban sem megmozdulni, hogy valaki ne gratulált volna a produkciónkhoz. Pedig csak végigbohóckod-tuk az estét, de hát, úgy látszik, a gyulai fürdővendég-közönségnek éppen ez kellett. Én lelkesen köszöntöttem az öt év alatt  – öt évvel ezelőtt voltam itt utoljára – semmit sem változott Gyula vitézt (mármint a lovasszobrát!), és a rengeteg, szintén változatlanul szép gyulai lányt. A várszínpadon pedig csengő-bongó, de mélygondolati sírversezetekben elparentáltam a jelenlevő író- és költőkollégákat, úgymint Zalán Tibort, Háy Jánost, Orbán János Dénest, Jász Attilát, Tarján Tamást és Esterházy Pétert. (Hogy milyen kedves, közvetlen felesége van az írógrófnak!) A kollégák elhangzott művei közül annak a Végh Attilának a szójátékversei tetszetek leginkább, akit én tkp. nem is ismerek. Az én paródiáimtól is mindenki el volt ragadtatva, Esterházy és Zalán külön is gratulált. Hálából Zalánnak ide írom az epitáfiumát (Esterházyét korábban már volt szerencsénk megismerni):

 

Zalán Tibor

                                               Kinek hullt ki kezéből itt a lant,

                                               mi zörömböl, zavarog, zúg alant,

                                               mi ez a vad avantgárd-népi harc,

                                               modern és poszt földalatti piarc?

                                               Zalán Tibor nyert itt végső hazát,

                                               ő veri nagy, éjfekete... – zongoráját.

 

A hőmérők két napig plusz negyven fokot mutattak, most is pokoli a hőség. Pestig Tarján Tamással és Jász Attiláva utaztam, Pesten egy gyönyörű váci kézilabdázó lány ült mellém. Az előbb leszállt, így tudtam meg, hogy már Vácon vagyunk. Egy árnyalattal sötétebb lett a fülkémben.

 

Július 27.        Alattunk föld, fölöttünk ég, bennünk a létra. A metafizikus csak a létrát érzékeli. Számára a föld és az ég csak sejtés. Számomra a létra a sejtés. Azaz sejtem, hogy mi a metafizika: a lét szabad áramlása. Ki-be, mint a huzat. Nem állnak neki ellent a magától értetődések, a nyelvi sémák, a fal, az ablak, az ajtó. De azért a metafizikus költő valamiképpen a létben is benne áll. „Nem túl sose“, de az utcán talán ő is visszaköszön Szent Pálnak, mint Blake anak idején, s otthon melengeti a helyét (mint a szentek általában à la Babarczy Eszter). Szóval a metafizikus az Tandori (a kurzivált idézetek a Farsang utóján c. írásából, Forrás, 2007/7-8), akit elküldtek, hogy „Öcsi, eredj, légy metafizikus!“ S Öcsi megy és lőn. Én nem lőn. Én az vagyok, akinek mennie kellene, de csak a késztetést érzi, s „Helyben ragad“, s a halálról is csak a fekete öltönye jut eszébe, hogy mikor is volt rajta utoljára?, kinek a temetésén?, s vajon mikor lesz legközeleb rajta? S ő temet-e még akkor is vagy már őt temetik végre. Na, szóval itthon vagyok, a fizika dolgai között, s nem túl a fizikán, nem meta-. Temetésre érkeztem, a feleségem közeli rokona távozott, a somorjai sírgödör lehetne az a rés, ahol a fizikán túlra is kérdést lehet intézni, de én csak azt hallom kisüvíteni a résből, hogy Istenem, örök Atyám.... A somorjai kántor hangján.

 

Július 30.        Az egykori Válasz főszerkesztője, az egyszerre urbánus és népi Sárközi György is a világ nyolcadik csodája volt. A kilencedik csoda meg az, hogy még a fia is urbánus-népi lett. Sárközi Mátyást én is ismerem. Az Írószövetségben találkoztunk néhányszor. Egyszer együtt mentünk a villamosra (végig a Bajza utcán, az Andrássy-útig). Közvetlen, jókedvű ember, nem tudtam eldönteni, hogy festi-e a haját, vagy valóban olyan ördög-módra fekete-göndör. Már nem tudom, miről beszélgettünk, csak a közvetlensége maradt meg bennem. Az feltűnő volt, mert az urbánust elsősorban a tartózkodása különbözteti meg a népitől. Sárköziben semmi tartózkodás nincs. A Kortársban (2007/7-8) közölt naplója ékes bizonyíték erre: végigveti magát a műfaj ágyán: ezer ötlet, szellemes, felszabadult aperçu. Egy a sok elmés megfigyelése közül: „Ádám bátyám is szerepel a filmben (Horváth Ádámról van szó, s a 100 éves Sárközi Mártáról készült filmről, T. Á.). Kossuth-díjas tévérendező létére nem érzi, hogy bántóan alpári. Egy rendkívüli egyéniség, egy fontos irodalomtörténeti és politikai személyiség centenáriumán más trágárságok mellett arról beszél, hogy az hogyan küldte őt „baszni“. Biztosan azt hiszi, hogy ez modern és szabados. Inkább patetikus.“ Ez a „patetikus“ zseniális ráhibázás. Gyulán, a „humorfesztivál“ tobzódó vulgarizmusában én is ezt az ellenkezőbe fordulást éreztem, csak nem tudtam megnevezni. Most már tudom: a csinált alpáriság=pátosz. – Egyébként most az egyszer majdnem az egész Kortárst „archiváltam”. (Ez nálam annyit jelent, hogy az érdekes írásokat kitépem a folyóiratokból, lapokból és elrakom.) Ezúttal Sárközi mellett Vathy Zsuzsa naplóját (férje, Lázár Ervin betegségéről és haláláról) s Vasy Géza esszéjét (Illyésről!) archiváltam így. 

 

Július 31.        Ha Oravecz Imre Ondrok gödre c. könyvét olvasom, úgy érzem, okkult erők játszanak velem. Hogyan lehet Szajla (O. I. szülőfaluja, életének „egyetlen valóságos és pontosan feltérképezett pontja“) annyira azonos Péterfalával (az én szülőfalummal), hiszen még légvonalban is legalábbb harmincöt kilométer van közöttük. S a múltban elképzelhetetlen az az intenzív kapcsolattartás, ami az egyezéseket magyarázná. (Nyelvjárásbeli egyezések: bőrög, cepe-szepe, csana, csatlás, felpukkadni, gubics, hamvas, hancsik, hátyi, luterna, pacsit(k), sank, saslás, zsétár stb.) A mai olvasó számára O. I. nyelve kihalt nyelv, mintha valaki etruszkul beszélne. Mintha maga a beszélő sem értené már teljesen a nyelvet, csak a helyzeteket, amelyekben azt mondta, hogy hancsik, bőrög meg Dregoly. Ha viszont valaki meg akarná fejteni ezt az ómagyar beszédet, jelentkezem: én értem. Az én kezem, lábam még emlékezik arra a holt gravitációra, amely ezekből a kifejezésekből árad. O. I. mondja: könnytelen emlékezés. Együtt emlékezem Oraveczcel, de az én szemem, nem is a szemem, talán a lelkem könnyes. Tudom, a könny könnyen eltakarja a látottakat, s magát a látót is, de a visszatartott könny valahol máshol tör ki. Az irodalomkritika rideg gépet, embertelen szörnyet akar csinálni Oraveczből. Nem sikerülhet neki: O. I. alakjainak, tárgyainak a lelke tele van könnyel. Az író világa a hülozionisták világa: érző, élő világ. A könyvben ma is az. A könyvön  kívül már csak volt. Ezért van valami kísérteties az Oravecz-termtette geográfiában. Kihalt az a nép, amely még e világ könnyeivel sírt. Dregoly, Dolyina, Darnó, Derecske, Donyho, Kalub, Kuna, Kusnyár-köz, Tarna, Ujiszkó – csupa idegen eredetű dűlőnév. Az Utas és holdvilágban valaki valakinek arról mesél, hogy az olasz lakóházakban külön ajtajuk van a halottaknak. Mikor kiviszik őket a házból, az ajtajukat befalazzák, hogy ne jöhessenek vissza. A szajlai dűlőnevek befalazott ajtók, nem jöhetnek rajtuk vissza a halottak. Már maga O. I. sem érti őket. A szavakat. Azért könnytelen a szeme. Milyen egyszerű volna besegíteni neki: én értem a nyelvet. (A felsorolt dűlőnevek a szlovák értelmező szótárak alapján könnyen megfejthetők.) Valószínűleg rosszul tenném. Lehetetlenné tenném a mű metaforáinak a működését. De ezt is rosszul mondom: a mű teremtett világa egyetlen hatalmas metafora, amely nem a jelentést idézi meg, hanem a működést. Oravecz erről a működésről mérhetetlenül sokat tud, s az aprólékos ismeretei eltakarják az érzelmeit. De pontosaban: a hiperbolizát tárgyi világa nagyítóként fungál: az érzelmeket nagyítja kozmikussá. Nincs ma érzelmesebb költő Oravecznél, de helyette a világ sír. Némán, befelé.

 

 

8.

Dosszié, dózis, dózni

 

Augusztus 1.               Milyen könnyen kimondják s elítélik: családonbelüli erőszak! A  fajfenntartás ritkán volt a hím és nőstény közös megegyezése, többnyire a hím erőszaktétele volt a nőstényen. Ezért adott neki (a hímnek) a természet nagyobb fizikai erőt, s nem azért, hogy a gyengébb nőstény robotja, rabszolgája, esetleg őrző-védő gorillája legyen. Ha jól meggondolom, nekem is minden nemi kapcsolatom erőszakkal kezdődött. S még csak nem is éreztem ezt anomáliának. Azt hittem, amit a hím tudat alatt százezer éve hisz: hogy az úgy természetes. Ha az emberiség sorsát ráhagyjuk az önkéntességre, a tudatra, akkor megvannak számlálva a napjaink. 

 

Augusztus 3.               Füst Milán (akinek apja – egy bárócsalád lecsúszott tagja – ifjú korában Obrenovics Milán mulatócimborája volt, azért kapta a fia aztán a „Milán“ nevet) kevés híján Nobel-díjas lett. Keresem, hogy mikor. A keresés most nekem maga a gyötrelem, mert napok óta úgy fáj a derekam, hogy ha valamiért lehajlok, csillagokat látok, a könyveim közötti kutatás pedig nem egyéb, mint szakadatlan hajlongás. Már nekem is csak a tolókocsi hiányzik. Füstöt ugyanis a felesége (akiről Harmos Ilona azt írja, hogy „szűnni nem akaró volt a termete“, s bármikor átlépte a Dunát) másfél évtizedig szintén tolókocsiban tologatta. De ki tologat majd engem, ha végképp eltörik a derekam? Ebben a pillanatban persze még csak ferde vagyok, mint a pisai torony. De a ferde toronynak most hirtelen eszébe jut, hogy internet is van a világon, s öt perc alatt megtalálom a keresett adatot: 1965. (A reflexeim még mindig nem eléggé elektronizáltak.) A megtalált adat láttán pedig kerekre nyílik a szemem: hiszen 1965-ben én már harmincéves voltam, valamelyest magam is költő, hogyhogy Füst és a Nobel-díj esetéről akkor semmit sem hallottam? 

 

Augusztus 4.               K-dossziében Kertész Imre Gombrowiczot idézi: a lengyel író „Ferdydurke c. regényében van egy mondat..., így hangzik: »Ismered az olyan embereket, akikben megkisebbedsz?« Hát az én mostohaanyám efféle típus volt.“ Nekem nem volt az anyám mostoha, de egyszer ő is pontosan ezt mondta nekem: Te engem állandóan megkisebbítesz! (Mármint hogy én őt.) Nem kisebbítettem állandóan, de volt egy tulajdonsága, amit nagyon nem szerettem. Akkoriban, gimnazistaként és egyetemistaként, a marxizmuson nevelkedve, én is „kispolgáriságnak“ neveztem magamban ezt a tulajdonságát (mint Kertész a mostohaanyja ízlését), most inkább azt mondanám, az egykori urasági cseléd lelki szervilizmusa volt az. Miről is van szó!? Anyámat az anyja után evangélikusnak keresztelték, de miután férjhez ment a katolikus apámhoz, ő is átlépett a katolikus hitre. S mivel az átlépés idején az iskola épületében laktak, s jóban voltak a tanítócsaláddal, anyám keresztanyja a tanítóné asszony lett. Na már most: ezt a tanítónét a falu „tekintetes asszonynak“ hívta (feltehetően így hívatta magát a nő), anyám is úgy szólította, holott jogosan hívhatta volna „keresztanyámnak“. De ez még semmi. Ami annyira felháborított, az anyám kettős beszédmódja és magatartása volt. A „tekintetes asszony“ és a városi idegenek előtt ugyanis megváltozott a hangja, magatartása, másként, mesterkélten kezdett beszélni, viselkedni. S nekem ilyenkor a hideg futkosott a hátamon, s néhányszor szóvá is tettem neki a dolgot. (Azaz anyám szerint „megkisebbítettem“ őt.) De ennek a lelki kettőségnek lehetett a következménye az is, hogy mi, gyerekek nem úgy szólítottuk anyámat, apámat, ahogy a faluban szokás volt. A faluban az édesanyám, édesapám járta, apának, anyának a mostohaszülőket nevezték. Mi viszont anyámat anyukának, apámat pedig apának neveztük. A modoros anyuka feltehetően a tekintetes asszonytól, az apa anyámtól származott: így állt bosszút apámon – ridegségéért, keménységéért „mostohásította“ számunkra.

 

Augusztus 15.             S még mindig a K-dossziét olvasom: a második világháború után (szándékosan nem írok „felszabadulást“) Magyarországon „... a szabadság ujjongó érzése uralkodott... Bibó István állítólagos testamentuma... sok évvel később szájról szájra járt az értelmiségiek közt. »Ha meghalok – mondta, vagy írta volna – , a sírkövemre ezt véssék: Itt nyugszik Bibó István, élt 1945-től 1948-ig.«“  Valami hasonlót éltünk mi meg Csehszlovákiában 1968 augusztusa, a szovjet bevonulás után. A megszálló hatalom a megszállás utáni pillanatokban, hónapokban, esetleg akár években mindig megpihen, szusszan egyet, nem azonnal vezeti be a terrort, a diktatúrát. Mint a horgász, ha horgára akad egy hal: már tudja, hogy az övé, de nem rántja ki azonnal a vízből, csak később, mikor már kifárasztotta. A megszálló hatalom csak akkor mutatja ki megszálló szándékait, hatalmát, mikor már kicsit kifárasztotta a megszállt országot, s nemcsak a területét, hanem az intézményeit is megkaparintotta. Tudja, hogy az nem megy egyik napról a másikra. Soha annyira „szabadoknak“ nem éreztük magunkat, mint az 1968 augusztusát követő kb. másfél évben, az 1970-es “csisztkákig“, szinte azt mondanám, hogy kicsit „csak azért is szabadok voltunk“, hivalkodtunk a „szabadságunkkal“, provokáltuk a hívatlanul jelenlevő s egyelőre még pihenő oroszlánt. A  „sajtószabadság“ (amely a hivatalok részéről persze inkább cenzor nélküli zavarodottságot jelentett) tetőzni látszott, a jobbnál jobb könyvek garmadája jelent meg hónapok alatt. Ilyesmi történhetett Magyarországon is 1945 és 1948 között. A megszálló hatalom pihent, fárasztotta a horogra kapott halat.

 

Augusztus 17.             Az öregség biztos jele: már nem úgy kérdezel rá kortársadra, közeli ismerősödre, hogy hogy van, hanem hogy él-e még. – Gyötrődöm hetek óta „téma nélkül“, holott a téma magam vagyok: az életkorom, a hetvenkét évem. Hány nemzedéktársam, sőt nálam jóval fiatalabb kortársam, barátom koponyavigyor már, én meg itt vagyok. Ezt kellene megírnom, a túlélésnek ezt a csodáját. A rádióban mondja egy fizikus (a nevét nem tudtam feljegyezni): megdőlni látszik Einstein állítása, amely szerint a fénynél semmi sem lehet sebesebb: a mikrohullám gyorsabbnak tűnik a fénysugárnál. S az emberiségre nézve ez veszélyesebb lehet, mint az atombomba, mert az kövekezhet belőle, hogy hamarosan jeleket küldhetünk a múltba és a jövőbe, azaz közvetlen befolyásolhatjuk ezeket az időtartományokat, és fejre áll Arisztotelész szillogizmusa, teljesen összezavarodik a világunk. Valami előbb érkezik majd meg, mint ahogy elindult, előbb találkozunk a következménnyel, mint az előzménnyel. – Én pedig, a túlélő, bizonyos értelemben máris fényt-előző „mikrohullámként“ viselkedem: jel vagyok a mellőlem elhaltak jövőjében. S tegnap este megint nekiláttam a naplóim rendbetételének – ez is egy módja a múltidő befolyásolásának.

 

Augusztus 18.             Régóta csodálom a sportolók nyelvét: ötletesebben, elmésebben fogalmaznak, mint a politikusaink. Azt mondja egy futbalkapus a rádióban: Olvastam a lábát, jófelé vetődtem. – A metaforateremtő népnyelvi fantázia ma már csak a sportolók nyelvében él tovább. Ott még semmi sem veszélyezteti a nyelvet irányító teremtő kötetlenséget és véletlent. Az irodalom és a politika – egyfajta hamis racionalizmus jegyében – egyenesen metaforaellenes.

 

Augusztus 23.             Délelőtt minden előzmény nélkül eszembe jutott a „dózni“ szavunk. Az értelmező szótár annyit tud róla, hogy jeletése: dohányos doboz, s maga a szó kihalóban van. Gyermekkoromban még virágkorát élte. Az volt a legény, akinek dóznija volt. A kifejezés családfája egyébként sokkal előkelőbb, mint maga a szó. Igaza van a szótárnak, mi a németből vettük át, de a német nyelvben a „dose“ egyaránt jelent dózist és dóznit. Ott még nyilvánvaló a két szó közös, görög-latin származása. (Sőt nagy a gyanúm, hogy a francia „dossier“ – a mi dossziénk – is ide vezethető vissza, s nem a a hátat, támlát jelentő dosra, ahogy maguk a franciák tudják. A dose a francia nyelvben is adag, a doser adagolni.) A német „dose“ eredetileg a patikai „dózis“ mellet feltehetően azt a dohányos dobozt is jelentette, amelynek a tetején nyilás volt, s miután egy adag (egy dózis) dohányt kidobott, azt papírba is sodorta, a dohányzónak már csak meg kellett nyálazni a kész cigarettát. – 11,00-kor csörgött a telefon, Editke, az unokahugom jelentkezett, Rimaszombatból: meghalt az édesanyja, a sógornőm, Sári. Velem volt egyidős, s egy ideig szomszédok is voltunk, othon, Péterfalán, míg végül Géza fivérem (apropó: még neki is volt „dóznija“!) feleségül nem vette. Főleg rajta, illetve a családján keresztül éltem meg a szülőfalum paraszt társadalmát, életformáját. Mikor Géza bátyám meghalt (fiatalon, tragikus körülmények között), én pedig (az egyetemet másfél évre otthagyva) hazaköltöztem, az én családomban Sári és én lettem a családfenntartó, sokszor közösen kellett megoldanunk feladatokat, elvégezni munkákat. Egyszer elfogyott a tüzelőfánk, mit csinálhattunk, beszéltünk az erdésszel, fogatot kértünk kölcsön a násztól (Sári apjától), és mentünk az erdőre fáért. Péterfalának a határa még csupa erdő, nem kellett messze menni. Hajagosnak hívják azt az erdőrészt, ahol megpakoltuk a szekerünket, de  túlpakolhattuk, mert a rossz mezei utakon az egyik kerekünk kidőlt a szekér alól, összetört. Tanácstalanul néztük a félrebillent, rakott szekeret. Én akkor egyébként már bősz motoros voltam, autószerelésben, pótkerekekben gondolkodtam, az volt az első gondolatom, hogy elő kell vennünk a pótkereket. Sári nagyot nevetett, hogy jó is volna, parasztszekéren pótkerék! Az ötletelés helyett lássál neki szépen (mondta nekem), s rakd le a fát a szekérről, hogy felemelhessük majd a tengelyt. Ő maga felkerekedett, s hazaballagott. Órák múlva jött vissza, az apjával együtt, aki hozott egy új kocsikereket. Csak úgy, a vállán. Elővette a dózniját,  komótosan cigarettát sodot magának, rágyujtott, aztán kicseréte a kereket. (Én közben megtanultam, hogy mi az a felhérc, nyujtó, keréktalp.) – Most hát elment Sári. Sári mama, ahogy a  rimaszombatiak már az utóbbi időkben hívták. Péterfalán annak idején ő volt a „három grácia“ egyike. Abban a „Köböl-hadban“, ahol laktunk, három csinos lány volt egy rakáson, Álljon itt a nevük is, megérdemlik: Évi, Tercsi, Sári, én neveztem el őket a „három gráciának“, mind a három Aglaia (Ragyogó) volt, beragyogták gyermek és ifjúkoromat. Sári mindig csendesen mosolygott, valami állandó belső öröm volt az arcán. Őt talán mégis inkább Euphroszünének (Örömnek) kellett volna hát neveznem. Dolgos asszony, jó anya lett belőle. Nyugodjon békében.

 

Szeptember 2.            Eltemettük Euphroszünét. Mintha a falut temettük volna. Feketében, gyászban álltunk a koporsó mellett, s vastag rétegben állt rajtunk az idő. De én az időréteg alatt egykori magunkat s az egykori falut is láttam. Azt a falut, amelyben még „Munkában élt az ember, mint a hangya...S a béke izzadt homlokát törölte...“ S az egykori házunk fölötti nyüzsgő, napsütötte szőlőhegyet láttam, s a tőkék között a tőkéket gondozókat vagy a szüretelőket. Kényszerítettem magamat, hogy azt lássam. Ne azt, hogy a föld megőszült. Hogy a szőlőhegyet senki sem gondozza, a tőkék oda, helyükön bozót és elvadult erdőkezdemények. Tibor öcsém mesélte, hogy az őzek bejárnak a kertjükbe, legelni, de lerágják a gyümölcsfák lombját is. – A nyomor a gyámoltalan fejét az elhamvadt falura fekteti. Egész éjszaka szövegtöredékeket őrölt elkínzott agyam: Istenem, örök Atyám (ezúttal a péterfali kántor hangján), meg hogy: Ülj mellém a kandalómhoz, föl van szítva melege...

 

Szeptember 3.            Kolosszális: a mű mint kibúvó a halál elől. „Mindig meg akartam halni, s mindig írtam helyette egy könyvet“. (Kertész I.: K-dosszié.) Valahogy én is így írtam mindig, s így írom ma is a verseimet. „Harcban halva győzöl a halálon“ (II. Richárd), de vajon nem pirruszi győzelem-e minden köny, minden vers? Hisz csak újabb halálok számára maradunk talpon.

Tőzsér Árpád