Csak mert éppen kedd volt

Részletek

Írta: Vecsei Márton

Earlt megszoktuk. Ő maga volt az ismerős és állandó. Nem a szokások szerint cselekedett, hanem a szokást cselekedte, mindenes lévén, akinek semmi dolga nincs. Magányos embernek tűnt. Senki sem tudta, van-e egyáltalán még hova hazamennie, vagy azt is csak megszokta.

Az igazgató reggelente Earltől, a mindenestől szerette a teáját. Earl Greyt ivott, olyan keveréket, ami hagyományosan maga a fekete tea. Amihez nem kérnek cukrot. Még egy New England-i gyerektáborban sem, ahol a mogyoróvajat és a lekvárt eszik toasttal, ahol a cukortartalmú töltelék az alap, amit a toastkenyér éppen csak összefog a cementként használt ragacsos mályvacukor-krémmel. Itt itta a teát feketén az igazgató, és cukorral a kávét, amit Earl hozott neki. Earl, a mindenes. Earl éppen annyit tett hozzá a környezete nyarához, ehhez a három hónaphoz, amennyit egy apró kanálnyi cukor tenne az Earl Grey jellegzetes ízvilágához. Csak egy nagyon kicsit, és az is csak annak tűnne fel, aki régóta megszokta máshogy. A konyhai csapatnak például feltűnt Earl jelenléte. Csupán azért, mert az első júniusi reggelen, és onnantól kezdve minden egyes nap feltűnt a konyhában Earl. Csak nekünk volt új. Fél hétkor érkezett, piros furgonnal, a konténereknél parkolt, a kesztyűtartóból egy doboz keménycukrot vett elő. Egyet bevett, párat zsebre vágott.

Earlt megszoktuk. Ő maga volt az ismerős és állandó. Nem a szokások szerint cselekedett, hanem a szokást cselekedte, mindenes lévén, akinek semmi dolga nincs. Magányos embernek tűnt. Senki sem tudta, van-e egyáltalán még hova hazamennie, vagy azt is csak megszokta. A hazamenést. Minden kedden bejött a konyhába, mindenki köszönt neki azzal az udvarias, angolos köszönéssel, amire sosem vár igazi választ a kérdező, csak ugyanezt a kérdést. De Earl válaszolt. Minden kedden elmondta, hogy van. Őszintén felelt, de mindig ugyanazt. Mert mindig ugyanúgy volt. „Köszönöm, csak a szokásos gondok!” – felelte, de hogy mik voltak a szokásos gondok, azt még Scott sem tudta, aki már húsz éve dolgozott a tábor szakácsaként. Pedig már tizenkét éve, hogy szokásos gondjaival, és néhány keménycukorral a zsebében egy nyári napon beállított a táborba Earl. A következő évben is megjelent az első napon, és már szedte is a szemetet, az apró faleveleket. Remegő kezével, és egy szemétcsipesszel. Mindig szomorú volt a szeme, és mindig köszönt. Már az első nap látszott rajta, hogy azon gondolkodik, rettegve, hogy mihez kezd magával az utolsó napot követő kilenc hónapban, amíg nem jöhet megint. Ide, ahol mindenki köszönt neki, de mindenkinek előre köszönt. Ide, ahol ő mondhatja meg, hogy hol vannak az új sütőrácsok, hol a faszén a sütéshez, a zászló állásából, hogy fog-e esni, a zászló állásából, hogy napos idő lesz-e, a napos időből, hogy lesz-e kültéri sütés.

Earl tizenkét évvel ezelőtt megjelent, munkát kért, hogy legyen valami, amiért majd nem akarja elfogadni a fizetést. Mivel éppen akkor semmi elvégzetlen munka nem akadt, a tábor igazgatója adott Earlnek egy szemétfelszedő csipeszt, hogy azzal szedegessen mindenfélét az udvaron. De az udvar az erdő volt, más nemigen akadt benne, csak lehullott falevél. Ezt a munkát végezte mindenesként. Az egyetlen munkát, amit nem lehetett befejezni. Csak abbahagyni. Az egyetlen munkát, aminek nem volt eredménye. Senki nem ismerte Earlt, rajtunk kívül. Egyik reggel a kabin felső ablakán át Gábor félálomból látta, hogy Earl egy szörnymaszkban somfordál a kabinunk felé, hogy megijesszen minket. Messziről, a rácsos szúnyoghálón és a félhomályon keresztül is felismerte őt a görbe hátáról, a görbe levélcsipeszéről. Az öreg halkan benyitott a kabinba. Na, nem elővigyázatosságból, hogy a csíny sikerüljön, hanem a természetéből adódóan, lényéből fakadóan halkan. És így, a természetéből adódóan és a lényéből fakadóan halkan is ijesztett meg minket. „Hú!” – búgta oda nekünk, mint egy fáradt, megvénült fülesbagoly, míg a szemétcsipesszel a takarók alól kilógó lábujjainkat csipkedte. „Jaj, de megijesztettél minket, Earl!” – mondtuk. „Honnan tudtátok, hogy én vagyok?” „Csak tippeltünk, Earl!” Ahogy Earl minket, mi annak a látszatát keltettük aznap reggel, hogy megijedtünk. Ez lett a következő keddeken a közös történetünk, amit Earl elmesélt nekünk. A történet, amit úgy kezdett: „Emlékeztek, amikor…” Amivel nem a történetre, hanem saját létezésére akart minket emlékeztetni. Hogy egyszer, ha eljön az a nap, valakinek feltűnjön, hogy a semmitmondó mindenes nincs többé.

Aztán egyik nap a hangosbemondó Earlt hívta. Levele jött. Hogy jöhetne neki ide levele? Bement az igazgatóhoz, majd az udvaron, beszélt valamit a fákhoz. Felmondott. Beszállt a piros furgonjába, és eltűnt. A levélcsipeszt eldobta, és már ment is. Köszönés nélkül. Úgy tűnt, erre a levélre várt az elmúlt tizenkét évben. Másnap senkinek sem tűnt fel, hogy nincs ott a mindenes, aki leveleket szedett az erdőben. A következő hétfőn kimentünk a város szélére cigiért. A tabak előtt egy férfi ült, dohányt rágott. Megkérdeztem, hogy merre van a posta. „Nem tudom, Middleboróban nem adtam még fel semmit” – mondta. Bár úgy tűnt, itt van Middleboróban, és már mindent feladott. Egy vödörbe köpte a megrágott dohányt. Mindig ott ült. Látszott rajta, hogy belenőtt a padba. Látszott, hogy mindent hall és mindent lát, ami a tabak előtt történik, a 91-es főút mellett. Csak ült ott, olyan borostával, amiből sohasem lesz szakáll, mert az egyetlen, ami még ehhez a civilizációhoz köti, az a megszokás, hogy minden harmadnap a látottjaiból és hallottjaiból feltámad, és hazamegy borotválkozni. Ami az arcát nézve inkább beretválkozás. Olyan régi vágású pengével. Ugyanannyira kérges volt a keze, mint a fa, amin ült. A kéreg alatt az évek és a gyűrűk nyomaival. Egyszer a reinkarnációról kezdett hablatyolni nekünk. Arról, hogy nem hisz benne, és hogy előző életében sem hitt. De hogy mit tehetett az előző életében? Azt nem tudta. Az előző ételében sem volt biztos. „Ismeri Earlt, uram?” – kérdeztük. „A keménycukros fazont a piros furgonnal?” – kérdezett vissza. „Igen! Ő lesz az!” „Hát, nem nagyon ismerem, de annyi szent, hogy minden héten betért ide az elmúlt tizenkét évben. Kifele jövet adott egy cukrot és azt mondta: Talán majd ma! Furcsa egy ember volt!” – mondta a férfi, aki egy évtizede ugyanazon a padon ül és dohányt köpköd egy vödörbe.

Igaz, ami igaz, Earl tényleg furcsa ember volt. A következő héten senkinek sem tűnt fel, hogy a mindenes, akinek semmi dolga nem volt, már napok óta nem jön. Levelekkel volt tele az erdő, de az így is, úgy is azokkal van tele. Senkinek sem hiányzott a mindenes, csak az igazgatónak, aki mástól kapott teát. És nekünk. Csak mert éppen kedd volt.

Vecsei Márton Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte Filmelmélet, filmtörténet szakirányon (BA 2013), majd Filmtudomány mesterképzésen (MA 2016). Alap- és mesterszakos szakdolgozatainak témája a hollywoodi road movie műfaj filmes és irodalmi előzményei, keletkezése és műfaji keveredése. Egyetemi tanulmányai során elvégezte a Kreatív írás diszciplináris minort. Társalapítója és korábbi szervezője a 2011-ben létrejött Szerdai Szalonnak, az ELTE Bölcsészettudományi Karán működő irodalmi műhelynek. Az elmúlt években tárcákat, esszéket és filmkritikákat publikált különböző internetes irodalmi portálokon, valamint a Trefort Campus és a Kalligram folyóiratokban. Az Ask the Dust blues-rock zenekar dalszerzője, énekes-gitárosa. 2016 és 2019 között Hankiss Elemér hagyatékának feltárásán, kéziratainak rendszerezésén dolgozott. Jelenleg egy multinacionális cég alkalmazottja.