Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Kovács Kincső: A halhatatlan idill – júliusi-augusztusi lapszemle

Montázs: SZIFONline

Papír alapú folyóiratok véletlenül szoktak a kezem ügyébe kerülni, általában valamilyen egyetemi kerekasztal-beszélgetés alkalmával. Pedig sokkal átláthatóbbnak tartom a print formátumot, és egyszerűen jobb a hangulata. Néhány folyóirat aktuális számát letöltöttem, hogy beválogassam. De végül formátum alapján szelektáltam a szemléhez, ha már nem kényszerülök arra a nyári időszakban, hogy képernyőt bámuljak, tehát végül csak papír alapúak kerültek be. Így is bőségzavart okozott bennem a kínálat, de ez valahol öröm is. Előre megterveztem az utat Debrecenen belül, végiggondoltam, hol lehet folyóiratokat venni. A Fórum és a Malompark újságosai biztos helyek, a lottószelvényekkel szemben külön irodalmi részleg van. Erdélyi lapok a Partium-házban kaphatók. Eddig terjed nagyjából a látóköröm, talán néhány belvárosi kávézóban bukkanhatunk rá egy-egy régebbi kiadványra. Nagyon jó élmény volt olvasni a lapszámokat, sokat utaztak velem, kánikulában, kihalt megállókban, máskor otthon a kertben lapozgattam őket. Kerestem a szövegekben az aktualitást, többször sikerült átvenni a hangulatot, a látásmódot. Ennél csak azt tartom érdekesebbnek, hogy ki mi alapján mazsoláz ki szövegeket a repertoárból.

Bővebben ...
Fotó: Kurdi Imre

Csak mert éppen kedd volt

Earlt megszoktuk. Ő maga volt az ismerős és állandó. Nem a szokások szerint cselekedett, hanem a szokást cselekedte, mindenes lévén, akinek semmi dolga nincs. Magányos embernek tűnt. Senki sem tudta, van-e egyáltalán még hova hazamennie, vagy azt is csak megszokta.

Az igazgató reggelente Earltől, a mindenestől szerette a teáját. Earl Greyt ivott, olyan keveréket, ami hagyományosan maga a fekete tea. Amihez nem kérnek cukrot. Még egy New England-i gyerektáborban sem, ahol a mogyoróvajat és a lekvárt eszik toasttal, ahol a cukortartalmú töltelék az alap, amit a toastkenyér éppen csak összefog a cementként használt ragacsos mályvacukor-krémmel. Itt itta a teát feketén az igazgató, és cukorral a kávét, amit Earl hozott neki. Earl, a mindenes. Earl éppen annyit tett hozzá a környezete nyarához, ehhez a három hónaphoz, amennyit egy apró kanálnyi cukor tenne az Earl Grey jellegzetes ízvilágához. Csak egy nagyon kicsit, és az is csak annak tűnne fel, aki régóta megszokta máshogy. A konyhai csapatnak például feltűnt Earl jelenléte. Csupán azért, mert az első júniusi reggelen, és onnantól kezdve minden egyes nap feltűnt a konyhában Earl. Csak nekünk volt új. Fél hétkor érkezett, piros furgonnal, a konténereknél parkolt, a kesztyűtartóból egy doboz keménycukrot vett elő. Egyet bevett, párat zsebre vágott.

Earlt megszoktuk. Ő maga volt az ismerős és állandó. Nem a szokások szerint cselekedett, hanem a szokást cselekedte, mindenes lévén, akinek semmi dolga nincs. Magányos embernek tűnt. Senki sem tudta, van-e egyáltalán még hova hazamennie, vagy azt is csak megszokta. A hazamenést. Minden kedden bejött a konyhába, mindenki köszönt neki azzal az udvarias, angolos köszönéssel, amire sosem vár igazi választ a kérdező, csak ugyanezt a kérdést. De Earl válaszolt. Minden kedden elmondta, hogy van. Őszintén felelt, de mindig ugyanazt. Mert mindig ugyanúgy volt. „Köszönöm, csak a szokásos gondok!” – felelte, de hogy mik voltak a szokásos gondok, azt még Scott sem tudta, aki már húsz éve dolgozott a tábor szakácsaként. Pedig már tizenkét éve, hogy szokásos gondjaival, és néhány keménycukorral a zsebében egy nyári napon beállított a táborba Earl. A következő évben is megjelent az első napon, és már szedte is a szemetet, az apró faleveleket. Remegő kezével, és egy szemétcsipesszel. Mindig szomorú volt a szeme, és mindig köszönt. Már az első nap látszott rajta, hogy azon gondolkodik, rettegve, hogy mihez kezd magával az utolsó napot követő kilenc hónapban, amíg nem jöhet megint. Ide, ahol mindenki köszönt neki, de mindenkinek előre köszönt. Ide, ahol ő mondhatja meg, hogy hol vannak az új sütőrácsok, hol a faszén a sütéshez, a zászló állásából, hogy fog-e esni, a zászló állásából, hogy napos idő lesz-e, a napos időből, hogy lesz-e kültéri sütés.

Earl tizenkét évvel ezelőtt megjelent, munkát kért, hogy legyen valami, amiért majd nem akarja elfogadni a fizetést. Mivel éppen akkor semmi elvégzetlen munka nem akadt, a tábor igazgatója adott Earlnek egy szemétfelszedő csipeszt, hogy azzal szedegessen mindenfélét az udvaron. De az udvar az erdő volt, más nemigen akadt benne, csak lehullott falevél. Ezt a munkát végezte mindenesként. Az egyetlen munkát, amit nem lehetett befejezni. Csak abbahagyni. Az egyetlen munkát, aminek nem volt eredménye. Senki nem ismerte Earlt, rajtunk kívül. Egyik reggel a kabin felső ablakán át Gábor félálomból látta, hogy Earl egy szörnymaszkban somfordál a kabinunk felé, hogy megijesszen minket. Messziről, a rácsos szúnyoghálón és a félhomályon keresztül is felismerte őt a görbe hátáról, a görbe levélcsipeszéről. Az öreg halkan benyitott a kabinba. Na, nem elővigyázatosságból, hogy a csíny sikerüljön, hanem a természetéből adódóan, lényéből fakadóan halkan. És így, a természetéből adódóan és a lényéből fakadóan halkan is ijesztett meg minket. „Hú!” – búgta oda nekünk, mint egy fáradt, megvénült fülesbagoly, míg a szemétcsipesszel a takarók alól kilógó lábujjainkat csipkedte. „Jaj, de megijesztettél minket, Earl!” – mondtuk. „Honnan tudtátok, hogy én vagyok?” „Csak tippeltünk, Earl!” Ahogy Earl minket, mi annak a látszatát keltettük aznap reggel, hogy megijedtünk. Ez lett a következő keddeken a közös történetünk, amit Earl elmesélt nekünk. A történet, amit úgy kezdett: „Emlékeztek, amikor…” Amivel nem a történetre, hanem saját létezésére akart minket emlékeztetni. Hogy egyszer, ha eljön az a nap, valakinek feltűnjön, hogy a semmitmondó mindenes nincs többé.

Aztán egyik nap a hangosbemondó Earlt hívta. Levele jött. Hogy jöhetne neki ide levele? Bement az igazgatóhoz, majd az udvaron, beszélt valamit a fákhoz. Felmondott. Beszállt a piros furgonjába, és eltűnt. A levélcsipeszt eldobta, és már ment is. Köszönés nélkül. Úgy tűnt, erre a levélre várt az elmúlt tizenkét évben. Másnap senkinek sem tűnt fel, hogy nincs ott a mindenes, aki leveleket szedett az erdőben. A következő hétfőn kimentünk a város szélére cigiért. A tabak előtt egy férfi ült, dohányt rágott. Megkérdeztem, hogy merre van a posta. „Nem tudom, Middleboróban nem adtam még fel semmit” – mondta. Bár úgy tűnt, itt van Middleboróban, és már mindent feladott. Egy vödörbe köpte a megrágott dohányt. Mindig ott ült. Látszott rajta, hogy belenőtt a padba. Látszott, hogy mindent hall és mindent lát, ami a tabak előtt történik, a 91-es főút mellett. Csak ült ott, olyan borostával, amiből sohasem lesz szakáll, mert az egyetlen, ami még ehhez a civilizációhoz köti, az a megszokás, hogy minden harmadnap a látottjaiból és hallottjaiból feltámad, és hazamegy borotválkozni. Ami az arcát nézve inkább beretválkozás. Olyan régi vágású pengével. Ugyanannyira kérges volt a keze, mint a fa, amin ült. A kéreg alatt az évek és a gyűrűk nyomaival. Egyszer a reinkarnációról kezdett hablatyolni nekünk. Arról, hogy nem hisz benne, és hogy előző életében sem hitt. De hogy mit tehetett az előző életében? Azt nem tudta. Az előző ételében sem volt biztos. „Ismeri Earlt, uram?” – kérdeztük. „A keménycukros fazont a piros furgonnal?” – kérdezett vissza. „Igen! Ő lesz az!” „Hát, nem nagyon ismerem, de annyi szent, hogy minden héten betért ide az elmúlt tizenkét évben. Kifele jövet adott egy cukrot és azt mondta: Talán majd ma! Furcsa egy ember volt!” – mondta a férfi, aki egy évtizede ugyanazon a padon ül és dohányt köpköd egy vödörbe.

Igaz, ami igaz, Earl tényleg furcsa ember volt. A következő héten senkinek sem tűnt fel, hogy a mindenes, akinek semmi dolga nem volt, már napok óta nem jön. Levelekkel volt tele az erdő, de az így is, úgy is azokkal van tele. Senkinek sem hiányzott a mindenes, csak az igazgatónak, aki mástól kapott teát. És nekünk. Csak mert éppen kedd volt.

 

 

Vecsei Márton Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte Filmelmélet, filmtörténet szakirányon (BA 2013), majd Filmtudomány mesterképzésen (MA 2016). Alap- és mesterszakos szakdolgozatainak témája a hollywoodi road movie műfaj filmes és irodalmi előzményei, keletkezése és műfaji keveredése. Egyetemi tanulmányai során elvégezte a Kreatív írás diszciplináris minort. Társalapítója és korábbi szervezője a 2011-ben létrejött Szerdai Szalonnak, az ELTE Bölcsészettudományi Karán működő irodalmi műhelynek. Az elmúlt években tárcákat, esszéket és filmkritikákat publikált különböző internetes irodalmi portálokon, valamint a Trefort Campus és a Kalligram folyóiratokban. Az Ask the Dust blues-rock zenekar dalszerzője, énekes-gitárosa. 2016 és 2019 között Hankiss Elemér hagyatékának feltárásán, kéziratainak rendszerezésén dolgozott. Jelenleg egy multinacionális cég alkalmazottja.