Részletek egy készülő regényből
- Részletek
- Írta: Fitos Adrián
Őt meglesni, vagy ő lessen? – mindegy. Kitalálni, mit miért csinál, magyarázatokat keresni, még a legnyilvánvalóbbra is, arra akár, amivel más körülmények közt nem foglalkozna senki, ő sem, mert annyira egyértelmű, unalmas, nyilvánvaló; itt viszont, a leskelődés elkerülhetetlen velejárójaként, bárminek szokatlan jelentés tulajdonítható, igen. Ez is a leskelődés lényegének tartozéka. Nem csak a másik kiszolgáltatottsága lehet izgató.
Délután, este
A XXII. kerületi Mitugrász óvoda végzőseinek évzáróját követő röpke. Élménymenhely és sóderpagoda, kifejezetten gyerekek számára. Felfuvalkodott, bárki tekintetére kétségbeesetten ácsingózó felhő, szürke, nem is, sötét, kacifántos alakzatokba verődő madarak: semmi sehol. Az ég cseppet se kék. Lent, a kép aljához szegődő ovisok. Csoportos szeppenés, tablótárna. Nem lehet elég közel hajolni hozzájuk arcuk szem elől tévesztése nélkül. Távolról nézve akárkik lehetnének, elveszett vagy elvesztegetett apróságok is. Pedig valahol ott kuporog köztük a fűben. Emlékszik Zuzi néni sárga ujjai közt rövidülő fekete cigarettájára, szigetekből kontinensnyivé terebélyesedő izzadságfoltra egy férfi grafitszínű ingén. Pitypangra, nősziromra, csalánra, pillangókra, szitakötőkre, tücskökre máshonnan, idővel egyre több hasonló részlet közt kényszerül eltévedni.
Másik. Mosolygó kamaszlányt kerítő rúzs. Didergő kimás a szemfesték, a púder és a paróka dacára. Van itt még, ahonnan ez jön – valamennyin szívderítő látvány. Borítékba velük, egyet kivéve, azt sokáig tapogatja, nézi, sírdogál. Ez a nem várt helyzet állítható elő, megmutatva: mi mindenre nem jó egy fotó.
Lassan vagy gyorsan, sötétedik, Emi mágnessel a cetlik és képeslapok közé függeszti, a hűtő még kisejlő fehérjére. Behúzza a függönyöket, felkapcsolja a villanyt, elindít valami zenét, nem is figyeli, mit, vodkára narancsot önt, szórakozottan kortyol. Zuhanyozik, vizes testét egészalakos tükörből nézi, a zöld törülközőt az ágyneműre dobja, ráfekszik.
Jó lehet valakit meglesni, feltéve, ha nem történik vele semmi végleges, végzetes. Azt senki nem kívánhatja. Ismerőst vagy idegent? Ő jobban örülne valakinek, akit nem ismer. Őt meglesni, vagy ő lessen? – mindegy. Kitalálni, mit miért csinál, magyarázatokat keresni, még a legnyilvánvalóbbra is, arra akár, amivel más körülmények közt nem foglalkozna senki, ő sem, mert annyira egyértelmű, unalmas, nyilvánvaló; itt viszont, a leskelődés elkerülhetetlen velejárójaként, bárminek szokatlan jelentés tulajdonítható, igen. Ez is a leskelődés lényegének tartozéka. Nem csak a másik kiszolgáltatottsága lehet izgató.
Amikor a másik nem sejt leselkedőt – általában, jó esetben nem sejt, nem kell sejtenie, ez azért belátható –, esetleg meggondolatlan. Árulkodó jelek, titkok utalásrendszere, óvatlanság, magány. Ahogy például megvakarja fölemelt lábát, az bizonyos szemszögből meglehetősen kendőzetlennek tekinthető. De mégis – és talán itt lesz valami –, pillantása miért tér vissza folyton a szobából amúgy láthatatlan hűtőre?
Gyorsan bugyiba, melltartóba bújni, harisnyát, szoknyát, garbót húzni, aztán vacakolás hajtűvel, szemfestékkel, parfümmel. Mielőtt felvenné csizmáját, kabátját, táskáját, lekapcsolná a zenét, a villanyt, bezárná maga mögött a sötétbe borult lakást, a hamutartóban úgy égeti el azt a nyavalyás képet, hogy senki rá se nézhessen.
Ember a
Octopussy. A laminált parketta mozaikjain egymást érik a vendégek. Régről mosolygó, aléló, töprengő színészlegendák portréi körös-körül. Hangosak, nem túl hangosak – a pulttal átellenben, a színpadot rejtő sarokban háromtagú zenekar játszik, a Dovetale, nyakkendő nélkül, elegáns ingben és szmokingban, kissé kiemelkedve a tömegből, behunyt szemmel; mi tagadás, igazi pojácák. Trombita és zongora, azaz máris dzsessznek minősül, olykor hipnotikusan megfoghatatlannak, és ez a gyakoribb észlelése: elviselhetetlen ricsajnak. Káró jelenleg az előbbi besorolás felé hajlik.
Meleg, izzadt testek, a dohányfüst és a félhomály ellenére találékonyan harsány színekből kevert ruhákban; réges-régi, fekete-fehér filmmel bánnak el utólag így, mintha csak tegnap forgatták volna, persze, egy sosem volt csehóban.
Három pultos viszi az estét, egyikük, a harsány – mindenki barátja – tulaj, Barithone, mellette Ászka, hideg közömbösséggel fogadja a rendeléseket. Valahol van még egy attraktív nő, akinek, hiába jár ide hónapok óta Káró – mintha nem lehetne –, képtelen megjegyezni a nevét. A személyzethez tartozó langaléta fiú feje fölé tartott, üres poharakkal tornyozott tálcával egyensúlyozva közelít, akaratlanul is, többeket kíméletlen fogadásokra csábítva. A fiú mindenesetre ügyesen kerüli a gáncsvetőket. Káró elsasszézik mellette, nagyon érzi a ritmust, úgy hiszi; nyugodtan vár, amíg a martiniket, borokat kiadja a lány, sört kér, feleslegesen mosolyog rá, valószínű, Ászka nem látja. Káró ácsorog, kortyol, szúfuratokat számlál a pulton, majd az egyik szomszédos boksz asztaltársaságát bámulja: skiccbajszokat, filcszemeket, csodás parókákat, csillogó pomádét. Egyszerre beszélnek, hangjuk jelentésnélküli zsongássá olvad. Egy félmondatot hallva is kombinálni kezdene, tudja magáról, jobb lesz tehát a zenére koncentrálni. Szinte már élvezi a trombitás játékát, amikor kiszúrja Ricky Carlmichaelt, Cordát, Billy Boogot az egyik falilámpa kárpitcilindere alatt. A szám végét várja, reméli, ez az, talán a pillanat most jött el, megáll a tánc, a trombita viszont nem hallgat, előre, minél gyorsabban át kell vergődnie a hullámzásba kezdő tömegen.
Biccent, Ricky Carlmichael, ez az elcseszett benga skót sztoriban van: épp a Treppaner halászhajón teljesít szolgálatot; tőkehalra mennek, a dolog azonban váratlan fordulatot vesz. Nem szégyelli mindezt úgy beállítani, mintha a lelkük forgott volna kockán. Közismert, régi babona: bármiféle nő felbukkanása egy hajón szerencsétlenség előjele. Történhet bármi, a hajós lelke a legbonyolultabb és legérzékenyebb szerkezet odakint, állandó figyelmet igényel – ez minden körülmények között észben tartandó. A csillagok, a légnyomás, a mágnesesség, egy mordulás, de akár bizonyos madarak miatt is gyakori finomhangolásra szorul. Talán ezért, vagy másért, Carlmichael elhalkul. Hajnalban találtak egy lányt, folytatja. A távcsőben órákig veszteglő csónak miatt a lencséket hiába törölte át kétszer is, az továbbra is ugyanott cövekelt, bármekkora hullámnak ellenállva. Eleinte nem foglalkoztak vele, megszokták, néha egészen hétköznapi tárgyakat szed elő a víz. Hálójukat felhúzták, szokásos, kiábrándító fogásukat ládába rakták, tovább pöfögtek. Van valaki abban a csónakban, integet, mondta egyikük, bizonyos Pete, szinte kétségbeesetten. Sehol egy kulacs, egy evező, egy hátizsák. Hogy is mondja? Fekete estélyiben ücsörgött, mezítláb. Arról a lányról kényszerültek dönteni. Vézna volt, meg kell hagyni.
Milyen lányról beszélsz? – mint aki egyetlen árva szót hallott az egészből, értetlenül grimaszol Corda, elrontva ezzel mindent.
Tértorzulás. Tátongó, hipotetikus űr nyeli el a Ricky Carlmichael nevű tehetetlen testet. Jó kis fekete lyuk a maga delejes, spirális mozgásával, koncentrikusan sötétlő ellipsziseivel a Szédülés plakátjára emlékezteti Kárót. A tér bizonyítható helyreállását a víz kavics keltette fodrozódásainak fokozatos eltűnésével lehetne maradéktalanul szemléltetni.
Az egész Carlmichael-jelenség sehol.
Billy Cordát fűzi a pultnál, nyilvánvaló sikerrel, mert miközben csókolóznak, a lány nem húzza el a tarkóját, a hátát, a combját és a fenekét tapogató fiú számtalan kezének egyikét sem. A Dovetail befejezte, már a dobokat hordják a bejárat előtt várakozó fehér furgonba. Néhány asztaltársaság maradt, azokat szórakoztatja felváltva az elviselhetetlenül szomorú spanyol dalával Barithone. A személyzet üvegcserepeket söpör, mosogat, rámol.
Káró feltápászkodik a fotelből, ami másodszorra, úgy fest, tényleg sikerül. Előszedi telefonját, hitetlenkedve bámulja, aztán visszarakja. Fekete lyuk igen, térerő viszont nem jár.
Fitos Adrián 1977-ben született Zalaegerszegen. A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett magyar szakon, majd az ELTE összehasonlító irodalomtudomány szakán tanult. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem esztétika mesterszakán hallgat művészetelméletet. Első kötete, a Készülődés 2018-ban jelent meg, a Kekék című kisregénye 2020-ban. Budapesten él.
