Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Részletek egy készülő regényből

Őt meglesni, vagy ő lessen? – mindegy. Kitalálni, mit miért csinál, magyarázatokat keresni, még a legnyilvánvalóbbra is, arra akár, amivel más körülmények közt nem foglalkozna senki, ő sem, mert annyira egyértelmű, unalmas, nyilvánvaló; itt viszont, a leskelődés elkerülhetetlen velejárójaként, bárminek szokatlan jelentés tulajdonítható, igen. Ez is a leskelődés lényegének tartozéka. Nem csak a másik kiszolgáltatottsága lehet izgató.

Délután, este

A XXII. kerületi Mitugrász óvoda végzőseinek évzáróját követő röpke. Élménymenhely és sóderpagoda, kifejezetten gyerekek számára. Felfuvalkodott, bárki tekintetére kétségbeesetten ácsingózó felhő, szürke, nem is, sötét, kacifántos alakzatokba verődő madarak: semmi sehol. Az ég cseppet se kék. Lent, a kép aljához szegődő ovisok. Csoportos szeppenés, tablótárna. Nem lehet elég közel hajolni hozzájuk arcuk szem elől tévesztése nélkül. Távolról nézve akárkik lehetnének, elveszett vagy elvesztegetett apróságok is. Pedig valahol ott kuporog köztük a fűben. Emlékszik Zuzi néni sárga ujjai közt rövidülő fekete cigarettájára, szigetekből kontinensnyivé terebélyesedő izzadságfoltra egy férfi grafitszínű ingén. Pitypangra, nősziromra, csalánra, pillangókra, szitakötőkre, tücskökre máshonnan, idővel egyre több hasonló részlet közt kényszerül eltévedni.

Másik. Mosolygó kamaszlányt kerítő rúzs. Didergő kimás a szemfesték, a púder és a paróka dacára. Van itt még, ahonnan ez jön – valamennyin szívderítő látvány. Borítékba velük, egyet kivéve, azt sokáig tapogatja, nézi, sírdogál. Ez a nem várt helyzet állítható elő, megmutatva: mi mindenre nem jó egy fotó.

Lassan vagy gyorsan, sötétedik, Emi mágnessel a cetlik és képeslapok közé függeszti, a hűtő még kisejlő fehérjére. Behúzza a függönyöket, felkapcsolja a villanyt, elindít valami zenét, nem is figyeli, mit, vodkára narancsot önt, szórakozottan kortyol. Zuhanyozik, vizes testét egészalakos tükörből nézi, a zöld törülközőt az ágyneműre dobja, ráfekszik.

Jó lehet valakit meglesni, feltéve, ha nem történik vele semmi végleges, végzetes. Azt senki nem kívánhatja. Ismerőst vagy idegent? Ő jobban örülne valakinek, akit nem ismer. Őt meglesni, vagy ő lessen? – mindegy. Kitalálni, mit miért csinál, magyarázatokat keresni, még a legnyilvánvalóbbra is, arra akár, amivel más körülmények közt nem foglalkozna senki, ő sem, mert annyira egyértelmű, unalmas, nyilvánvaló; itt viszont, a leskelődés elkerülhetetlen velejárójaként, bárminek szokatlan jelentés tulajdonítható, igen. Ez is a leskelődés lényegének tartozéka. Nem csak a másik kiszolgáltatottsága lehet izgató.

Amikor a másik nem sejt leselkedőt – általában, jó esetben nem sejt, nem kell sejtenie, ez azért belátható –, esetleg meggondolatlan. Árulkodó jelek, titkok utalásrendszere, óvatlanság, magány. Ahogy például megvakarja fölemelt lábát, az bizonyos szemszögből meglehetősen kendőzetlennek tekinthető. De mégis – és talán itt lesz valami –, pillantása miért tér vissza folyton a szobából amúgy láthatatlan hűtőre?

Gyorsan bugyiba, melltartóba bújni, harisnyát, szoknyát, garbót húzni, aztán vacakolás hajtűvel, szemfestékkel, parfümmel. Mielőtt felvenné csizmáját, kabátját, táskáját, lekapcsolná a zenét, a villanyt, bezárná maga mögött a sötétbe borult lakást, a hamutartóban úgy égeti el azt a nyavalyás képet, hogy senki rá se nézhessen.

 

 

Ember a

Octopussy. A laminált parketta mozaikjain egymást érik a vendégek. Régről mosolygó, aléló, töprengő színészlegendák portréi körös-körül. Hangosak, nem túl hangosak – a pulttal átellenben, a színpadot rejtő sarokban háromtagú zenekar játszik, a Dovetale, nyakkendő nélkül, elegáns ingben és szmokingban, kissé kiemelkedve a tömegből, behunyt szemmel; mi tagadás, igazi pojácák. Trombita és zongora, azaz máris dzsessznek minősül, olykor hipnotikusan megfoghatatlannak, és ez a gyakoribb észlelése: elviselhetetlen ricsajnak. Káró jelenleg az előbbi besorolás felé hajlik.

Meleg, izzadt testek, a dohányfüst és a félhomály ellenére találékonyan harsány színekből kevert ruhákban; réges-régi, fekete-fehér filmmel bánnak el utólag így, mintha csak tegnap forgatták volna, persze, egy sosem volt csehóban.

Három pultos viszi az estét, egyikük, a harsány – mindenki barátja – tulaj, Barithone, mellette Ászka, hideg közömbösséggel fogadja a rendeléseket. Valahol van még egy attraktív nő, akinek, hiába jár ide hónapok óta Káró – mintha nem lehetne –, képtelen megjegyezni a nevét. A személyzethez tartozó langaléta fiú feje fölé tartott, üres poharakkal tornyozott tálcával egyensúlyozva közelít, akaratlanul is, többeket kíméletlen fogadásokra csábítva. A fiú mindenesetre ügyesen kerüli a gáncsvetőket. Káró elsasszézik mellette, nagyon érzi a ritmust, úgy hiszi; nyugodtan vár, amíg a martiniket, borokat kiadja a lány, sört kér, feleslegesen mosolyog rá, valószínű, Ászka nem látja. Káró ácsorog, kortyol, szúfuratokat számlál a pulton, majd az egyik szomszédos boksz asztaltársaságát bámulja: skiccbajszokat, filcszemeket, csodás parókákat, csillogó pomádét. Egyszerre beszélnek, hangjuk jelentésnélküli zsongássá olvad. Egy félmondatot hallva is kombinálni kezdene, tudja magáról, jobb lesz tehát a zenére koncentrálni. Szinte már élvezi a trombitás játékát, amikor kiszúrja Ricky Carlmichaelt, Cordát, Billy Boogot az egyik falilámpa kárpitcilindere alatt. A szám végét várja, reméli, ez az, talán a pillanat most jött el, megáll a tánc, a trombita viszont nem hallgat, előre, minél gyorsabban át kell vergődnie a hullámzásba kezdő tömegen.

Biccent, Ricky Carlmichael, ez az elcseszett benga skót sztoriban van: épp a Treppaner halászhajón teljesít szolgálatot; tőkehalra mennek, a dolog azonban váratlan fordulatot vesz. Nem szégyelli mindezt úgy beállítani, mintha a lelkük forgott volna kockán. Közismert, régi babona: bármiféle nő felbukkanása egy hajón szerencsétlenség előjele. Történhet bármi, a hajós lelke a legbonyolultabb és legérzékenyebb szerkezet odakint, állandó figyelmet igényel – ez minden körülmények között észben tartandó. A csillagok, a légnyomás, a mágnesesség, egy mordulás, de akár bizonyos madarak miatt is gyakori finomhangolásra szorul. Talán ezért, vagy másért, Carlmichael elhalkul. Hajnalban találtak egy lányt, folytatja. A távcsőben órákig veszteglő csónak miatt a lencséket hiába törölte át kétszer is, az továbbra is ugyanott cövekelt, bármekkora hullámnak ellenállva. Eleinte nem foglalkoztak vele, megszokták, néha egészen hétköznapi tárgyakat szed elő a víz. Hálójukat felhúzták, szokásos, kiábrándító fogásukat ládába rakták, tovább pöfögtek. Van valaki abban a csónakban, integet, mondta egyikük, bizonyos Pete, szinte kétségbeesetten. Sehol egy kulacs, egy evező, egy hátizsák. Hogy is mondja? Fekete estélyiben ücsörgött, mezítláb.  Arról a lányról kényszerültek dönteni. Vézna volt, meg kell hagyni.

Milyen lányról beszélsz? – mint aki egyetlen árva szót hallott az egészből, értetlenül grimaszol Corda, elrontva ezzel mindent.

Tértorzulás. Tátongó, hipotetikus űr nyeli el a Ricky Carlmichael nevű tehetetlen testet. Jó kis fekete lyuk a maga delejes, spirális mozgásával, koncentrikusan sötétlő ellipsziseivel a Szédülés plakátjára emlékezteti Kárót. A tér bizonyítható helyreállását a víz kavics keltette fodrozódásainak fokozatos eltűnésével lehetne maradéktalanul szemléltetni.

Az egész Carlmichael-jelenség sehol.

Billy Cordát fűzi a pultnál, nyilvánvaló sikerrel, mert miközben csókolóznak, a lány nem húzza el a tarkóját, a hátát, a combját és a fenekét tapogató fiú számtalan kezének egyikét sem. A Dovetail befejezte, már a dobokat hordják a bejárat előtt várakozó fehér furgonba. Néhány asztaltársaság maradt, azokat szórakoztatja felváltva az elviselhetetlenül szomorú spanyol dalával Barithone. A személyzet üvegcserepeket söpör, mosogat, rámol.

Káró feltápászkodik a fotelből, ami másodszorra, úgy fest, tényleg sikerül. Előszedi telefonját, hitetlenkedve bámulja, aztán visszarakja. Fekete lyuk igen, térerő viszont nem jár.

 

Fitos Adrián 1977-ben született Zalaegerszegen. A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett magyar szakon, majd az ELTE összehasonlító irodalomtudomány szakán tanult. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem esztétika mesterszakán hallgat művészetelméletet. Első kötete, a Készülődés 2018-ban jelent meg, a Kekék című kisregénye 2020-ban. Budapesten él.