Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Fotó: Ördög Ivett

Nincs

Mizuko kuyō, azaz búcsúztató szertartás a vízi gyermekért. Piros előkével és sapkával díszített csecsemőszobrokat találok az interneten.


Mizuko,
azaz vízi gyermek. Japánban így nevezik a halva születetteket. Az én magzatomnak nincs neve. Abortus incompletus, azaz befejezetlen spontán vetélés. A latin kifejezést csak azután értem meg, hogy rákeresek. Hazafelé tartok a vonattal. Az arcomon viselt maszk miatt bepárásodik a szemüvegem, leveszem, beletörlöm a pólómba. Meleg van, a hátamra tapadt az átizzadt ruha. Mellettem egy nálam öt-hat évvel fiatalabb, egyetemista srác ül, az ölében csukott könyv, a könyvből színes post-itek lógnak ki. Híreket görget egy tableten, beleolvasok, nem tűnik fel neki. A kezemben tartott papírra nézek, úgy olvasom, hogy ő ne lásson bele. Kórszövettani lelet, ez van ráírva.

Anyámhoz utazom. A férjem nem tartott velem, nem is akartam, hogy jöjjön. A házasságunk évekkel ezelőtt megromlott. Én párterápiára akartam menni, ő gyereket akart. Ez tökéletesen leírja a kapcsolatunkat. Miért hitte, hogy egy tönkrement házasságot megmenthet egy gyerek? Mióta lett a tetteim mozgatórugója az, amit ő hisz?

Egy héttel a vetélés után is fáj az alhasam. Az alsóneműmben tisztasági betét. Még mindig nem tisztultam ki teljesen. Tisztultam ki, ezt a kifejezést ízlelgetem. A nyolcadik héten a nőgyógyász rám sem nézve forgatta bennem az ultrahang vizsgálófejét, rá kellett kérdeznem, hogy tényleg terhes vagyok-e, nem hallgattunk szívhangot, nem kaptam ultrahangfotót. A tizenegyedik héten vetéltem el. A barátaim azt mondták, jobb ez így, a magzat biztosan beteg volt. Senki sem kérdezte, milyen érzés. Pedig elmondtam volna, hogy a testem már azelőtt tudta, hogy terhes vagyok, hogy megerősítette az ultrahang. Éreztem a kapcsolatot. Minden reggel megindult bennem a belső figyelem. Végigpásztázta a testem, hosszan csorgott lefelé, egyre kiterjedtebben, és mikor megtalálta, amit keresett, megérintette. Elmondtam volna, hogy a vérzés előtti félórában már nem volt mit megérintenem, és hogy hangtalanul sírtam a vécén azután.

Mizuko kuyō, azaz búcsúztató szertartás a vízi gyermekért. Piros előkével és sapkával díszített csecsemőszobrokat találok az interneten.

Anyám kijön elém a vasútállomásra. Hosszan keresem, hol parkol, az autó üres. A jegypénztárnál vár. Egy kopott fémpadon ül, fehér, nagy virágokkal díszített ruhájából kilátszik a csontos válla, bokánál összezárja a lábait, a nyári ruhában aprónak tűnik, akár egy kislány. Duzzog, hogy elkerültük egymást. Állok, kezemben a kis bőrönddel, benne négy napra elegendő váltóruha és egy regény. Összeszorítom a szám, emlékeztetnem kell magam, miért jöttem. Felidézem a legutóbbi telefonbeszélgetésünket, a hangnemet, amelyet olyan ritkán tapasztaltam tőle azelőtt. Együtt sírtunk a telefonban, azt ajánlotta, látogassam meg, a vigasztalás ígéretét éreztem a szavaiból. Részvétet. Igen, részvétre van most szükségem, és pihenésre. Arra, hogy ne a férjemmel aludjak. Arra, hogy ha sírva fakadok, ne kérdezzék meg tőlem, mi történt. Három hét telt el a terhesség megállapításától a vetélésemig. A környezetemnek ez arra sem volt elég idő, hogy tudatosuljon bennük: gyereket várok. Így a fájdalmamat sem volt kivel megosztani.

Anyám duzzogását már az első kimondott szó előtt észlelem. Látom a testtartásán, abból, ahogy a mobiltelefont tartja, ahogy rám néz a maszk fölött. Látom, hogy rossz napja van. Gyakran van rossz napja, és gyerekkorom óta fázom ezektől a rossz napoktól.

Az autóban szólal meg először. Leveszi a maszkot, a kormányt két kézzel fogja, a felkarja, a válla megfeszül, aggódva néz körül a kereszteződésben, mint aki először vezet. Amikor megérkezünk a házhoz, egy kicsit felenged. Mutogatja a kertben a virágait, azt mondja, ha lemegy a nap, locsolni fog. Bemegyünk, gondosan elteszi a cipőjét a cipősszekrénybe, papucsba bújik. Én is előkeresem a papucsom, bár jobban szeretnék mezítláb lenni. De ha így tennék, a talpam nyoma ott maradna a csempén, és ő azt nem szereti.

Anyámnak eszébe jut, hogy pár perce még duzzogott. A ház az ő terepe, úgy dönt tehát, hogy folytatja. Ha mások társaságában találkozunk, közvetlen, mosolygós. Ismerősök előtt még humoros is. Most nem szól hozzám, nem néz rám. Dühös vagyok, nem értem, miért viselkedik így, amikor ő hívott. De az én dühömnek nincs hangja. A mutatóujjam körmével kaparom a hüvelykujjamon a bőrt, felidézem magamban az erőszakmentes kommunikációs tréningeken és a pszichoterápiás alkalmakon elhangzottakat. Megköszönöm a meghívását. Mondom, mennyire jól esne, ha beszélgetni tudnánk egy kicsit. Nyíltan kifejezem az igényeimet. De ezzel is csak alámegyek. Könyörgök. Mikor ezt felismerem, még dühösebb leszek; inkább felviszem a bőröndöm a régi szobámba, és kipakolok. Fogasra akasztom a nyári ruháimat, az ágyra teszem a hálóingem. Az ágyon friss ágynemű, a takaróhuzaton stilizált állatok. Ez a huzat még gyerekkoromból maradt.

Később kikísérem anyámat a kertbe. Hajladozik, közvetlenül a földre, a levelek alá önti a vizet. Nem ajánlom fel a segítségemet, nem szokása elfogadni. A hintaágyról figyelem őt. Magam alá húzom a lábam, a kezem az alhasamon. Hintáztatom magam. Amíg a növényekkel foglalatoskodik, megfeledkezem a haragjáról. Örülök, hogy itt vagyok, kilazít a nyugodt környezet, az esti madárhang. Anyám is úgy dönt, hogy eleget büntetett.

Ezután van két jó óránk, bár a vetélésről nem esik szó. Pedig mindennél jobban vágyom a vigasztalásra. Ő is volt terhes, tudja, milyen. Hiszem, hogy bár sosem vetélt el, képes átérezni a veszteségemet. Szükségem van rá, hogy végre megpróbáljam megfogalmazni valakinek mindazt, amit átéltem. A munkahelyéről mesél, a kollégáiról. Elújságolja egy flörtjét egy munkatársával, szája elé emelt kézzel nevetgél, szégyenlősen, a szeme csillog. Amikor reagálok, mintha jobban figyelne, mint eddig, szórakoztatják a vicceim. Megörülök a figyelmének, egyre lelkesebb leszek. Aztán elfárad. Apró öklére támasztja a fejét, az arcán elmélyülnek a ráncok, a haja kócos. Nyűgös lesz. Játszmákat kezdeményez: olyan témákat hoz fel, amiken össze szoktunk veszni. Hogy miért költöztem olyan messzire, vagy miért épp azzal a férfival házasodtam össze, akit ő a legkevésbé kedvelt. Nem megyek bele; jó éjszakát kívánok neki, és a szobámba indulok. Panaszkodik, fájlalja a fejét, ő nem kíván jó éjszakát.

Másnap anyám sokáig nem ébred fel. Reggelit készítek. Éhes vagyok, de inkább várok, mert tudom, hogy megbántódna amiatt, hogy nélküle ettem. Várok. Megnézek a mobilomon egy japán rajzfilmet, a történet az Edo- és a Meiji-korszak között játszódik. Tetszik a grafikája, a megidézett korok vizuális művészetére hasonlít. Mononoke-król szól, a japán folklór bosszúálló szellemeiről. Az elején egy terhes nő menedéket keres egy fogadóban. A fogadó helyén egykor bordélyház működött, a prostituáltak terhességeit megszakították. A terhes nő úgy dönt, az elhajtott magzatok visszajáró lelkeinek is életet ad. Nem bírom végignézni, felzaklat. Inkább bekopogok anyámhoz.

Lázas, fáradt, még mindig fáj a feje. Teát készítek, előkeresem a lázcsillapítót. Beviszem neki a reggelit. Leülök az ágyára, vele együtt eszem. Megkérdezi, hogy szerintem nem covidos-e. Anyám mindig a legrosszabbra gondol. Gyerekkoromban az összes nyári szünetet orvosi rendelőkben töltöttem, vérvételre vitt, ultrahangra, mert biztos volt benne, hogy meghalok. Saját magát is rendszeresen elsirattatta velem. Biztos vagyok benne, hogy nem covidos. Miután ezt megmondom neki, többet nem figyel rám.

Reggeli után sétálni megyek. Nyugtalan vagyok, gondolatban kézbe veszem ezt a nyugtalanságot, körbeforgatom. Keresem a nyitját. Rájövök, hogy neheztelek. Tegnap érkeztem, a negyedik nap estéjén hazamegyek. A négy napból már másfél eltelt. Azt akarom, hogy anyám foglalkozzon velem. Ettől önző kisgyereknek érzem magam, de úgy döntök, megbocsátom magamnak. Mikor legyek önző, ha nem most?

Később ebédet főzök. Anyám még mindig alszik. Unatkozom, a régi szobámban matatok. Kihúzom a fiókokat, benézek a szekrényekbe. Egyetlen gyerekkori játékom vagy könyvem sem maradt a szobában, anyám mindent felvitt a padlásra. A szobájában egy bekeretezett óvodáskori fotóm lóg a falon, mosolygok, elöl hiányzik két fogam. Anyám dönti el, mi marad meg a gyerekkoromból. Mi az, aminek visszatekintve tetszenie kell, vagy amit muszáj szégyellnem. Az én szavamnak nincs ereje.

Leülök az ágyra, nézem a szobám. Arra jutok, hogy ha estig nem lesz jobban, kénytelen leszek felhívni az ügyeletet. Vajon, ha nem lenne beteg, fordítana rám energiát? Vajon tényleg meg akart vigasztalni? Mióta lett az tetteim mozgatórugója az, amit ő akar?

Nem jön ki a háziorvos, azt mondja, másnap mentő érkezik majd helyette, és hogy ne menjünk sehová. Anyám még csak nem is köhög, nekem meg semmi bajom, vitatkozom. Megkérdezem, hogy mindketten karanténba kerülünk-e, de a háziorvos sem tudja a választ.

Kénytelen vagyok beszámolni a fejleményekről anyámnak. Ezután még jobban fájlalja a fejét. Ismét teát kér, most frissen facsart citrommal. A homlokára borogatást. Miközben megnedvesítem a törülközőt, elgondolkozom. Számít, hogy karanténba kerülünk? Rajtam kívül úgysincs más, aki anyámat ápolhatná. Csak órák múlva lehetek végre egyedül. Ülök az állatmintás ágyon, hallgatom a beszűrődő esti madárhangot, a szomszéd szobából a falióra ketyegését. Beleüvöltök a párnámba.

Tálos Atanáz 1990-ben született, Budapesten, az ELTE BTK magyar szakán végzett. Verseket és prózát ír; az Új Forrásban, az Irodalmi Szemle és a KULTer.hu felületein publikált. Jelenleg programozóként dolgozik, és Berlinben él.