Dunsztolás
- Részletek
- Írta: Tóth Anna
A főfogást Mama savanyú uborkája koronázta volna meg, ha az egyik vendég nem néz ferdébben a kelleténél a másikra. Ez a nézés, a fény csúfos játéka elindította a szíveket a padlás felé. Erőszakosan feltépték az emlékek dobozait és a karmolás után maradt, fakuló sebeket. Mindenkinek egyszerre kelt életre a nyelve, a hangszála, préselték a vég nélküli mondatokat fogaik között.
Szilánkok szegélyezték az olcsó linóleumot, uborkalé csorgott a dimbes-dombos padlón a küszöbig, ott megtorpant, majd csodálkozva tócsává dagadt. Uborkaszeletek szegélyezték a parkettát. A pár perccel ezelőtti hangzavar és a kemény talaj lyukat vert a befőttesüvegbe, ami pont úgy vágta meg Mama ujját, mint ahogy a csendet szabdalták szét az ijedt sóhajok.
Az évek éles, hosszú karmai felszakították a filmszerű családi összejövetelek vékony vásznát. Ilyenkor az ismerősök rendszerint megijednek, majd lelakatolják és felviszik a padlásra a kapcsolataikat, legalább pár hétre. Idővel beforrnak a sebek, ám a karmolás után maradt hegek látványa nemigen vonzza fel az ember szívét a nyikorgó falépcsőkön, hogy leporolja a dobozokat.
Vasárnapi ebéd, semmi különleges, semmi rendhagyó, semmi ünnepi, semmi, amiért az ismerős ismeretleneknek okuk lenne rá, hogy egy asztalhoz üljenek. Az abrosz közepére szórják a legbiztonságosabb témákat, mint például azt, hogy mi a fenéért esik a hó márciusban. Meg amúgy is, ne röhögtessenek már, hiszen előző héten majd megsültem az 59-esen. Hihetetlen mi mindenre vagyunk képesek, ha egy parázsnyi diszkomfort a testünkbe költözik. Tudunk a semmiről beszélni, ráadásul jó alaposan. Megszállottan kanalazzuk a levest, szabályszerűen kotorjuk a rántott csirkehúst és krumplipürét, és mivel a magyar ember evés közben nem, így eszünk ágában sincs megszólalni. Vagy legalábbis egymást megszólítani. A főfogást Mama savanyú uborkája koronázta volna meg, ha az egyik vendég nem néz ferdébben a kelleténél a másikra. Ez a nézés, a fény csúfos játéka elindította a szíveket a padlás felé. Erőszakosan feltépték az emlékek dobozait és a karmolás után maradt, fakuló sebeket. Mindenkinek egyszerre kelt életre a nyelve, a hangszála, préselték a vég nélküli mondatokat fogaik között. Mama ennek a csetepaténak a tetőpontján vágta földhöz a zöldes lében fürdő uborkák üveguniverzumát.
Valamikor, a nyári hónapok közepén, Mama precízen, egy bakelitlemezen felcsendülő, dúdolásra késztető dallam kíséretében szeletelte az uborkát. Remegett már a keze, de ezt ráfogta az ütemes gitárszólókra, próbálta elfedni az egyértelműt. És mosolygott, mert remélte, hogy mire jól összeér a Mama-féle savanyú uborka, addigra talán a családi fészekben keletkezett űr fekete körvonalai is így tesznek.
Azóta sem tudja senki, milyen íze volt az idei uborkának, csak Mamának sikerült megízlelnie, amikor lenyalta a mutatóujjára fröccsent levet.
‒ Nem baj ‒ mondta halkan ‒, úgyis keserű.
Tóth Anna 2004-ben született Dunaújvárosban, jelenleg Ercsiben él. Budapesten, a Madách Imre Gimnáziumban tanul.
