Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Jakab-Balogh Lilla versei

Fotó: Bánkövi Dorottya

A terapeutám szerint apakomplexus. / Apám szerint a terápia hülyeség

Bővebben ...
Műfordítás

Matteo Bussola (f. Sokcsevits Judit Ráhel): A rozmaringot nem bántja a tél

Fotó: a szerző archívuma

Nem engedheted meg magadnak azt a luxust, hogy minden kórházi esetet személyes ügyként kezelj. Az empátia mindig lesben áll, készen arra, hogy széttépjen.

Bővebben ...
Költészet

Zsolnai György: Nem elérhető

Fotó: Farkas Norbert / 24.hu

írásban maradt a mélység nyaggatása

Bővebben ...
Költészet

Lesitóth Csaba versei

Fotó: @orsiornot

ja csak a békególya / meghozza a kivasalt üres kendőt

Bővebben ...
Próza

Papp-Zakor Ilka: Kirándulás

Fotó: a szerző archívuma

A Kiss-család gesztusait lehetetlen volt viszonozni, tudták a módját, hogyan tromfoljanak rám, bármit is teszek. Életvitelszerűen voltak jók.

Bővebben ...
Próza

Milbacher Róbert: P/S avagy utóirat a költő titkos életéhez (részlet)

Fotó: a szerző archívuma

Csak Heydte látta a halottat, ő azonban életében nem ismerte Sándort, aki viszont az ő személyleírása alapján felismerni vélte, az nem látta a Heydte említette holttestet.

Bővebben ...
Próza

Sz. Szabó Ádám: A grízgaluska íze

Fotó: a szerző archívuma

Soha többet nem látta szüleit boldogan. Anyján állandó, ideges feszültség lett úrrá, mint aki arra számít, hogy minden pillanatban ráijeszthetnek, vagy bármelyik sarkon ott bujkálhat egy rabló. Apja épp ellenkezőleg, immár semmin nem tudta felizgatni magát. Mintha lelkének egy része már rég felröppent volna a földről, de teste továbbra is makacsul lehorgonyozta.

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Csermely Mátyás: Mégis egy történetbe jutunk - 2025 novemberi, decemberi lapszemle

Montázs: SZIFONline

Noha az egyetemi közegben óhatatlanul belefut az ember egy-egy nyomtatott lapszámba, tényleg csak belefut. Nem tulajdonít nagyobb jelentőséget nekik, hisz ezek általában folyosóra vagy könyvtárba kitett, két-három éves példányok, alig akad bennük pár ismerős név. Mondogatja is néha magának az ember, igazán elmehetne egyszer egy újságoshoz, vehetne egy friss lapszámot, elolvashatná az egészet, úgy ahogy az meg van írva. Vonatállomások újságosaiban és az Írók boltjában tett beszerző körök után, mikor megkezdi az olvasást, konstatálja, van jogosultsága ennek a formátumnak is, mert az (össze)olvasás során egy sokkal összetettebb élményt kap, igaz több figyelmet és időt szánt rá. Egyszóval rájön: nem is olyan nagy baj, hogy feleslegesen vett több, ezen szemléhez nem felhasználható folyóiratot, hiszen minden egyes szám más-más felfogásban működik, és ezek a világok remek lehetőséget adnak egy szabadlevegős merülésre a vállalkozó kedvű olvasónak.

Bővebben ...
Költészet

Fellinger Károly versei

Fotó: Görföl Jenő

A szépséges / Perszephoné sikolyát egyedül csak / Hekaté hallja

Bővebben ...

Gaz

De vajon képes-e ezután ugyanúgy nézni arra, akit élete párjának szánt? Nem tudta, megvan-e hozzá az ereje, hogy legyőzze magában az undort és a rettegést. 

Három év után, csak úgy, szinte mellékesen bukkant fel felesége lábán az első szőrszál. Ő abban a pillanatban tudta, hogy a kapcsolatuk a végéhez közeledik. Nem, ez nem lehet, rosszul lát, szösz az, vagy sebhely… De szembe kellett néznie az igazsággal. Szőr volt. A felesége szőre. Erről lett volna szó hajnali söntéspultoknál, mikor az illúziók összeomlására figyelmeztették? Ilyen hát, mikor penészedő kényelembe hagyják magukat süllyedni a nők? Talán a feleség nem tudja, micsoda szörnyűséges jelentősége van annak az ádáz szőrszálnak? Megvirradt volna az ítélet napja?

Könnyezve nézte élete párjának tudattalanul heverő testét, annak árulását. Pedig mennyit küzdött, mennyit tűrt, mennyi áldozatot hozott, és ím, minden erőfeszítése hiábavaló volt. Nem tudta elkerülni az elkerülhetetlent. Érezte, ahogy lassan görcsbe rántja gyomrát az undor: azt a szőrszálat még több követi majd, és nem csak a lábon: a hónaljon, karon, háton, mellkason, és ami a legszörnyűbb, az arcon is. Párja testén elburjánzik majd a kiirthatatlan igénytelenség, többé nem lesznek felismerhetők a formás idomok, megnyúlnak, összegyűrődnek, állatszerűvé válnak, levedlenek magukról mindenfajta vonzerőt.

A kivételesség gondolata mellett mert csak nekivágni a házaséletnek: ők márpedig nem lesznek olyanok, mint a többi pár, de akkor még fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Senki nem tudta volna felkészíteni erre a tragédiára, az érzésre, mikor a szeme előtt omlik össze minden, az élete, a reményei, a hite a jobb világban. Félt, nem bírja el mindezt. Immáron ő is ehhez a bomló testhez van kötve, ragassza tán le viasszal a szemét, vagy járjon el otthonról, ahogy annyi férfitársa is megtette már? Meneküljön fejvesztve, vagy akárhová megy, ugyanezzel az hitszegéssel kell újra és újra szembesülnie? Elkerülhetetlen hát a romlás és talán még lassítani sem tudjuk terjedését a világban?

Szomorúsággal vegyes haraggal szemlélte alvó felesége még szőrtelen arcát. Milyen békés, milyen ártatlan, bűne, romlottsága még nem jutott el tudatáig, fogalma sincs, milyen más világ virradt rá ezen a szörnyű reggelen, lényét micsoda bűnös gaz kezdi uralma alá hajtani. Úgy érezte, oda minden kompromisszum, hiábavaló volt minden befektetett pénz, idő és energia, a házasságuk eleve pusztulásra volt ítélve ‒ a férfi sajnálta, hogy nem maradt több idejük együtt. Három év alatt még meg sem szokták egészen a házaséletet, s ily hamar elszakítja őket egymástól a sors!? Mivel érdemelhették ezt ki?

Talán még nem késő, gondolta, talán még vissza tudják fordítani. Gyanakodva vizsgálta párja testét, egyéb áruló szőrszálak után kutatva. Talán, ha valóban egyetlen szálról van szó, még megmenekülhetnek, talán még kiűzheti az elméjéből a lassan gyökeret verő kegyetlen képet. Valóban sikerülhet? Másutt egyelőre nem talált szőrszálakat. De vajon képes-e ezután ugyanúgy nézni arra, akit élete párjának szánt? Nem tudta, megvan-e hozzá az ereje, hogy legyőzze magában az undort és a rettegést. És még ha meg is tenné, valóban érdemes-e, nem puszta önámítás, hogy minden ismét a régi lehet?

Lehunyta szemét, és nagyot sóhajtott. Ó, ha ezt tudta volna… ha láthatta volna ezt a pillanatot rögtön a legelején, talán bele se fog. Nem ér meg ennyi kínt három röpke év. De hogy is élhet így? A boldog házasélet, ház, kocsi, gyerekek mind hazugságok volnának, amikkel az ártatlan férfiakat a sorvadásukba hajszolják? Mintha valami idegen, rideg és sötét világba került volna át, ami megcsalja, hátba szúrja és játszik vele, ami csak azért adja meg a biztonság illúzióját, hogy el is vehesse azt, nincs benne semmi irgalom az egyszerű lelkek iránt.

A szőrszál tulajdonosa lassan ébredezni kezdett, a férfi remegő ajkakkal fordult felé. „Jó reggelt”, hunyorgott rá az ágyában fekvő szőrös idegen, majd mivel válasz nem érkezett, megkérdezte, mi baj. „Kihagytál egy szálat”, mutatott a vádlin magányosan billegő sötét ellenségre a férfi. A nő szenvtelen arccal odapillantott, egy csipesszel kihúzta, majd, mintha mi sem történt volna, kikelt az ágyból és nekilátott a napnak. A férj döbbenten szembesült közömbösségével. Hát nem ismeri fel világuk pusztulásának hírhozóját? Valóban ilyen érzéketlen szörnyeteget választott volna maga mellé társul? A férfi már tudta, nem tehet semmit, ezért, hogy elkerülje a véget, párnájába temette hát fejét, és belefulladt a tehetetlenségbe.

 

Szilágyi Borka nembináris író, fordító, esztétika hallgató, szőrszálhasogató, ezmegaz.