Gaz

Részletek

Írta: Szilágyi Borka

De vajon képes-e ezután ugyanúgy nézni arra, akit élete párjának szánt? Nem tudta, megvan-e hozzá az ereje, hogy legyőzze magában az undort és a rettegést. 

Három év után, csak úgy, szinte mellékesen bukkant fel felesége lábán az első szőrszál. Ő abban a pillanatban tudta, hogy a kapcsolatuk a végéhez közeledik. Nem, ez nem lehet, rosszul lát, szösz az, vagy sebhely… De szembe kellett néznie az igazsággal. Szőr volt. A felesége szőre. Erről lett volna szó hajnali söntéspultoknál, mikor az illúziók összeomlására figyelmeztették? Ilyen hát, mikor penészedő kényelembe hagyják magukat süllyedni a nők? Talán a feleség nem tudja, micsoda szörnyűséges jelentősége van annak az ádáz szőrszálnak? Megvirradt volna az ítélet napja?

Könnyezve nézte élete párjának tudattalanul heverő testét, annak árulását. Pedig mennyit küzdött, mennyit tűrt, mennyi áldozatot hozott, és ím, minden erőfeszítése hiábavaló volt. Nem tudta elkerülni az elkerülhetetlent. Érezte, ahogy lassan görcsbe rántja gyomrát az undor: azt a szőrszálat még több követi majd, és nem csak a lábon: a hónaljon, karon, háton, mellkason, és ami a legszörnyűbb, az arcon is. Párja testén elburjánzik majd a kiirthatatlan igénytelenség, többé nem lesznek felismerhetők a formás idomok, megnyúlnak, összegyűrődnek, állatszerűvé válnak, levedlenek magukról mindenfajta vonzerőt.

A kivételesség gondolata mellett mert csak nekivágni a házaséletnek: ők márpedig nem lesznek olyanok, mint a többi pár, de akkor még fogalma sem volt róla, mire vállalkozott. Senki nem tudta volna felkészíteni erre a tragédiára, az érzésre, mikor a szeme előtt omlik össze minden, az élete, a reményei, a hite a jobb világban. Félt, nem bírja el mindezt. Immáron ő is ehhez a bomló testhez van kötve, ragassza tán le viasszal a szemét, vagy járjon el otthonról, ahogy annyi férfitársa is megtette már? Meneküljön fejvesztve, vagy akárhová megy, ugyanezzel az hitszegéssel kell újra és újra szembesülnie? Elkerülhetetlen hát a romlás és talán még lassítani sem tudjuk terjedését a világban?

Szomorúsággal vegyes haraggal szemlélte alvó felesége még szőrtelen arcát. Milyen békés, milyen ártatlan, bűne, romlottsága még nem jutott el tudatáig, fogalma sincs, milyen más világ virradt rá ezen a szörnyű reggelen, lényét micsoda bűnös gaz kezdi uralma alá hajtani. Úgy érezte, oda minden kompromisszum, hiábavaló volt minden befektetett pénz, idő és energia, a házasságuk eleve pusztulásra volt ítélve ‒ a férfi sajnálta, hogy nem maradt több idejük együtt. Három év alatt még meg sem szokták egészen a házaséletet, s ily hamar elszakítja őket egymástól a sors!? Mivel érdemelhették ezt ki?

Talán még nem késő, gondolta, talán még vissza tudják fordítani. Gyanakodva vizsgálta párja testét, egyéb áruló szőrszálak után kutatva. Talán, ha valóban egyetlen szálról van szó, még megmenekülhetnek, talán még kiűzheti az elméjéből a lassan gyökeret verő kegyetlen képet. Valóban sikerülhet? Másutt egyelőre nem talált szőrszálakat. De vajon képes-e ezután ugyanúgy nézni arra, akit élete párjának szánt? Nem tudta, megvan-e hozzá az ereje, hogy legyőzze magában az undort és a rettegést. És még ha meg is tenné, valóban érdemes-e, nem puszta önámítás, hogy minden ismét a régi lehet?

Lehunyta szemét, és nagyot sóhajtott. Ó, ha ezt tudta volna… ha láthatta volna ezt a pillanatot rögtön a legelején, talán bele se fog. Nem ér meg ennyi kínt három röpke év. De hogy is élhet így? A boldog házasélet, ház, kocsi, gyerekek mind hazugságok volnának, amikkel az ártatlan férfiakat a sorvadásukba hajszolják? Mintha valami idegen, rideg és sötét világba került volna át, ami megcsalja, hátba szúrja és játszik vele, ami csak azért adja meg a biztonság illúzióját, hogy el is vehesse azt, nincs benne semmi irgalom az egyszerű lelkek iránt.

A szőrszál tulajdonosa lassan ébredezni kezdett, a férfi remegő ajkakkal fordult felé. „Jó reggelt”, hunyorgott rá az ágyában fekvő szőrös idegen, majd mivel válasz nem érkezett, megkérdezte, mi baj. „Kihagytál egy szálat”, mutatott a vádlin magányosan billegő sötét ellenségre a férfi. A nő szenvtelen arccal odapillantott, egy csipesszel kihúzta, majd, mintha mi sem történt volna, kikelt az ágyból és nekilátott a napnak. A férj döbbenten szembesült közömbösségével. Hát nem ismeri fel világuk pusztulásának hírhozóját? Valóban ilyen érzéketlen szörnyeteget választott volna maga mellé társul? A férfi már tudta, nem tehet semmit, ezért, hogy elkerülje a véget, párnájába temette hát fejét, és belefulladt a tehetetlenségbe.

Szilágyi Borka nembináris író, fordító, esztétika hallgató, szőrszálhasogató, ezmegaz.