Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...

Könnyebb fenntartani a látszatot, mint feltárni az igazságot

Ida Hegazi Høyert Ficsor Benedek kérdezte
És ahol erőszakra kerül a sor, ott elfogynak szavak. A bántalmazás elbeszélhetetlen, és a csend, ami helyette van, átokként öröklődik tovább. Nemrég egy spanyol újságíró készített velem interjút. Láthatóan megdöbbentette, hogy egy norvég regény bántalmazó kapcsolatról mesél. Azt hitte, hogy Skandináviában ilyesmi nem létezik. Pedig ugyanúgy jelen van a mi társadalmunkban is, talán nem olyan jelentős mértékben, mint máshol, de mi sem vagyunk kivétel.

 

(Paal Audestad felvétele)

 

Ahol megjelenik az erőszak, ott nem marad hely a szavaknak, a csend pedig átokként öröklődik tovább – véli Ida Hegazi Høyer. Az egyiptomi és dán felmenőkkel rendelkező norvég író a 2015-ben az Európai Unió Irodalmi Díjával kitüntetett Bocsáss meg (Unnskyld) című regénye magyar megjelenése kapcsán érkezett a Budapesti Könyvfesztiválra. Ida Høyerrel a bántalmazó kapcsolatokról, a másik megismeréséről, a női irodalomról és az európai hagyományokról beszélgettünk.

 

Ficsor Benedek: A Szöllősi Adrienne fordításában megjelent regény egy látszólag tökéletes kapcsolat története: a fiatal nő találkozik álmai férfijával, egymásba szeretnek, összeköltöznek és a közös jövőt tervezik, ám a boldog felszín alatt sötét titkok rejtőznek. A nő elbeszélésében lassan tárul fel az igazság, amit az olvasó jóval előbb ismer fel, mint az áldozat szerepébe kényszerült narrátor, aki az utolsó pillanatig ragaszkodik a boldogsághoz. Ilyen könnyű feladni magunkat egy kapcsolatban?

 

Ida Hegazi Høyer: Ha a szerelemről van szó, nagyon messzire képesek vagyunk elmenni, hogy megvédjük a kapcsolatot. Még saját magunkat is könnyen becsapjuk, csak hogy fenntartsuk a normális viszony látszatát. Sok olvasóm hitetlenkedett az elbeszélő naivitása miatt. Hogyhogy nem jött rá, mi történik vele, miért nem lépett ki a kapcsolatból, kérdezték. Mert bár a történetben szereplő férfi kellően manipulatív és a lány számára ellenállhatatlanul művelt, újabb és újabb jelek utalnak rá, hogy valami nem stimmel vele. De a fiatal nő képtelen helyesen értelmezni ezeket a jeleket, előbb hibáztatja saját magát, minthogy gyanú ébredne benne a férfi iránt, aki pedig ügyesen rá is játszik erre. Ugyanúgy működik minden a regényben, ahogy a valódi bántalmazó kapcsolatokban. És egy ilyen viszonyból borzasztóan nehéz kilépni. Külső szemmel nézve érthetetlen, hogy miért ragaszkodik valaki egy olyan emberhez, aki manipulálja, fenyegeti, vagy akár fizikailag bántalmazza, az áldozat szempontjából azonban közel sem ilyen egyértelmű a helyzet. Ahogy a regényben is, a nők számára gyakran nincs semmilyen menekülési útvonal, hiszen mindent, az egész életüket arra az egy kapcsolatra tették fel, és fogalmuk sincs, hogyan juthatnának túl az egyetlen valóságuk határain.

 

F. B.: Sokan mégis előszeretettel hibáztatják az áldozatot.

 

I. H. H.: Hajlamosak vagyunk ostobának vagy gyengének tekinteni azokat, akik szenvednek a kapcsolatban, mégsem lépnek ki belőle. Az őszinte szembenézést hiányoljuk, az igazság felismerését. Ez valóban nagyon egyszerűnek hangzik – mindazok számára, akik nem éltek még bántalmazó kapcsolatban. Sok olyan emberrel beszéltem, aki áldozattá vált egy viszonyban, és hiába ismerte fel idővel, hogy baj van, nem tudott változtatni a helyzetén. És ők intelligens, józan emberek, akik az élet minden területén megállják a helyüket, egyedül a kapcsolatukban váltak tehetetlenné. Ha valaki egészséges környezetből jön, senkiről sem feltételezi, hogy képes lehet szörnyű dolgokat elkövetni, különösen egy szerelmi kapcsolatban. Amikor ez mégis megtörténik, a sokk megbénítja az embert, és mire képes lenne reagálni, már belekerült a felmentések és az újabb bántalmazások ördögi körébe.

 

F. B.: És kívülről érkezhet segítség? Mit tehet a társadalom, hogy megmentse a bántalmazottakat?

 

I. H. H.: Nehéz kérdés. A bántalmazás társadalmi probléma, amit azonban az egyéni jelek felismerésével lehetne orvosolni. Az áldozatok azonban legtöbbször titokban tartják a szenvedésüket, a környezetük pedig belenyugszik ebbe, hiszen senki sem szembesül szívesen a nyers valósággal. Azzal, hogy elfordítják a fejüket, vagy hazudnak saját maguknak is, ugyanazt csinálják, amiért az áldozatokat hibáztatják. Sokkal könnyebb fenntartani a látszatot, mint feltárni az igazságot. Ahogy regénybeli férfi is elrejti a rettenetes gyermekkora nyomait, még saját maga elől is. Ez sajnos általános tapasztalat, és talán a gyermekek a legügyesebbek a tettetésben. Társaik családját látva hamar rádöbbennek, hogy ami velük történik, az messze nem normális, ám a szégyen és a félelem miatt mindent megtesznek, hogy a megpróbáltatásaik rejtve maradjanak. Ezért is nehéz felismerni a jeleket. És még ha észre is vesszük, hogy valami nem stimmel, a gyanú sokszor nem elegendő ahhoz, hogy cselekedjünk.

 

F. B.: Beszélhetünk társadalmi különbségekről az erőszak kapcsán?

 

I. H. H.: Ez általános emberi probléma. Természetesen vannak statisztikai különbségek, de az erőszak mindenhol egyformán része az emberi létezésnek. És ahol erőszakra kerül a sor, ott elfogynak szavak. A bántalmazás elbeszélhetetlen, és a csend, ami helyette van, átokként öröklődik tovább. Nemrég egy spanyol újságíró készített velem interjút. Láthatóan megdöbbentette, hogy egy norvég regény bántalmazó kapcsolatról mesél. Azt hitte, hogy Skandináviában ilyesmi nem létezik. Pedig ugyanúgy jelen van a mi társadalmunkban is, talán nem olyan jelentős mértékben, mint máshol, de mi sem vagyunk kivétel.

 

F. B.: A Harvey Weinstein-botrány hatására elindult és gyorsan mozgalmakká terebélyesedett párbeszéd segíthet megérteni az erőszak természetét?

 

I. H. H.: Abban nem hiszek, hogy a problémát gyökerestül ki lehet tépni, és az erőszak, a hatalommal való visszaélés egyszer és mindenkorra eltűnik a társadalomból, de a kibeszélés sokat segíthet. Sok esetben azonban sajnos úgy tűnik, csak a felszínt kapargatják.

 

F. B.: Az olvasók szeretik felfedezni a szerzőt a történetben, különösen egy ilyen erőteljesen személyes elbeszélés esetében. Van a regénynek önéletrajzi vonatkozása?

 

I. H. H.: Ahogy minden fikciós szerző beemeli a szövegbe saját valóságának elemeit, én is sok mindent felhasználtam a személyes tapasztalataimból, de a Bocsáss meg nem egy önéletrajzi regény. Ahhoz, hogy jó történetet alkothass, át kell alakítani a valós élményeket, fikcionalizálni kell a valóságot. És akármit használsz is fel, mindig arra kell figyelni, hogy a lehető legjobb sztorit hozd ki belőle. Semmi haszna a valóságot önmagában szöveggé formálni.

 

F. B.: Ezért is keveri a különféle zsánereket a fekete komédiától a krimin át a pszichológiai drámáig?

 

I. H. H.: Talán, erre még nem gondoltam. A fekete komédia adta magát, hiszen ha alaposan feltárjuk, egy tragédiának mindig vannak komikus vonásai. A regénybeli férfi önpusztító viselkedése, ahogy fürdőköpenyben ül a kanapén naphosszat és iszik, miközben az öngyilkosság különféle formáiról elmélkedik, mindezt azért, hogy ne kelljen szembenéznie a gyermekkora sötét titkával, tragikus, ugyanakkor a mélyben ott munkál ebben a fekete humor is. A belső feszültség dinamikussá teszi a történetet, ezért igyekeztem keverni a különféle műfajokat.

 

F. B.: A regényben bemutatott kapcsolat tanulsága, hogy hiába adjuk át magunkat teljesen a szerelemnek, sosem ismerhetjük meg a másik embert egészen.

 

I. H. H.: Mindenkinek van egy olyan része, ahová a másik ember már képtelen elérni. Sosem ismerhetjük meg a másikat egészen, még egy tökéletesnek látszó kapcsolatban, a legnagyobb szerelemben is maradnak titkok. Talán az a könyv legfőbb következtetése, hogy a szerelem sosem elég. Gyakran azt gondoljuk, hogy az identitásunk egy lezárt egész, holott mindannyian a társadalom termékei vagyunk, a különféle hatásoknak köszönhetően folyamatosan változunk, ezért sosem lehet pontosan megjósolni, hogyan viselkedünk egy ismeretlen szituációban. Az ember sosem lehet befejezett, így még saját magát sem képes pontosan kiismerni. A férfi a történetben hatalmas terhet cipel magával, és a lány végül hiába oldja meg a rejtélyt, nem kerülnek közelebb egymáshoz. Az elbeszélőről ráadásul alig derül ki valami, elképzelhető, hogy ő maga is súlyos titkokat rejt, és pont ezért vonzza a férfi sötét mélysége. Az olvasónak azonban ez esetben csak apró jelek maradnak, amikből következtethet a lány rejtett életére.

 

F. B.: A címből kiindulva a megbocsátás lenne a válasz a kérdésre, hogy a titkok és a szükségszerű távolság ellenére miként élhetünk mégis együtt a másikkal?

 

I. H. H.: Azért választottam ezt a címet, mert a megbocsátás az, ami hiányzik a történetbeli kapcsolatokból. Mindenkinek szüksége lenne rá, hogy a másik felelősséget vállaljon a tetteiért, hogy bocsánatot kérjen mindazért, amit tett, ez azonban sosem hangzik el. A megbocsátás hiánya azonban nem csak a fikcióban fájó: a való életben is számtalanszor segítene rajtunk, mégis elmulasztjuk kimondani, hogy bocsáss meg. A regénybeli szereplők nyilvánvalóan lelkileg sérültek, akik súlyos sebeket ejtenek egymáson, de még a legegészségesebb, boldog emberek sem élhetik le az életüket úgy, hogy ne bántsanak másokat. Akaratlanul is számtalanszor okozunk fájdalmat, ez elkerülhetetlen. A károkat azonban csökkenthetjük, ha felismerjük a hibánkat, és felelősséget vállalunk mindazért, amit elkövettünk.

 

F. B.: A Bocsáss meg az „Európa női szemmel” elnevezésű sorozat részeként jelent meg Magyarországon. Létezik ön szerint női látásmód az irodalomban?

 

I. H. H.: Többször mondták már nekem, jellemzően egyébként idősebb férfi ismerőseim, hogy én nőknek írok. Sosem szerettem az ilyen kategóriákat, mert semmi másra nem jók, csak hogy bebetonozzák a problémákat. Nem visz közelebb az egyenlőséghez, ha férfi vagy női irodalomról beszélünk, én emberi történeteket írok meg, amelyek nőkről és férfiakról szólnak.

 

F. B.: Az interjúnk előtt az európai irodalmi hagyományról szóló kerekasztalbeszélgetésen vett részt. Európa kapcsán beszélhetünk közös, egységes hagyományról?

 

I. H. H.: Az európai országokat a közös történelmük mellett a fizikai közelségük is egymáshoz köti. Persze az elhanyagolható távolságok ellenére számos kultúra él egymás mellett ezen a kis kontinensen, és ezek a különbségeit sosem hanyagolhatjuk el, Európa azonban éppen ezzel a sokszínűségével válik valamiféle egységgé. Ha pedig egyetlen közös gyökeret keresünk, azt az irodalomban, az írásbeliségben találjuk meg. Más kultúrák számára a szóbeliség határozta meg a történetmesélést, Európában azonban az írott szó dominált, az irodalom így mindannyiunk közös öröksége, akárhol élünk is a kontinensen.