Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...

Szinkretista vagyok, a könyvben is ez a szemlélet érvényesül

Áfra Jánost Papp Gréta kérdezte
Úgy érkeztem Berlinbe 2016 októberében, hogy már tiszta volt, merre haladok, és 2017 februárjának végére Stuttgartban egybe is rendeztem az anyagot. Biztos alkati kérdés, de ha leülök írni, általában görcs nélkül dolgozom, már amennyiben nem szakadok szét ezerfelé, és sikerül félretenni a tennivalókat. Itthon eleve csak éjszaka vagy késő este írtam az elmúlt években.

 

(Incze Mózes festményének részlete)

 

Papp Gréta: Néhány hete jelent meg harmadik köteted Rítus címmel. Mesélnél egy kicsit a keletkezés körülményeiről? Mennyiben segítette a munkádat az, hogy ebben az évben a MODEM munkatársa lettél? Emellett a Debreceni Egyetem óraadója is vagy, szerkesztőként pedig az Alföldnél és a KULTer.hu-nál dolgozol.

 

Áfra János: Épp azelőtt küldtem el az anyagot a Kalligramnak, hogy dolgozni kezdtem volna a Modem Kft-nél, nyolc hónapja, azóta pedig tulajdonképp egyetlen verset sem írtam. A kéziraton persze alakítottam közben. Mások szövegeivel azóta is aktívan dolgozom szerkesztőként, és régióbeli fiataloknak tartok versműhelyeket. Óraadóként két szemeszteren vagyok túl a DE Irodalom- és Kultúratudományi Intézeténél, a doktoris évek alatt még feszélyezett ez a szerepkör, de örültem, mikor visszahívtak, és kifejezetten megszerettem az oktatást.

 

P.G.: 2015-ben a Két akarat kötetedért elnyerted a Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíjat. Ennek köszönhetően egy-egy hónapot tölthettél Berlinben és Stuttgartban, ami nyugodt körülményekkel segítette a harmadik könyved megírását. A kötet teljes egésze ott készült el?

 

Á.J.: Úgy érkeztem Berlinbe 2016 októberében, hogy már tiszta volt, merre haladok, és 2017 februárjának végére Stuttgartban egybe is rendeztem az anyagot. Biztos alkati kérdés, de ha leülök írni, általában görcs nélkül dolgozom, már amennyiben nem szakadok szét ezerfelé, és sikerül félretenni a tennivalókat. Itthon eleve csak éjszaka vagy késő este írtam az elmúlt években. El akarom érni, hogy rövidesen szinte napi tevékenység legyen az írás – regényben, drámában is gondolkodom –, de ez persze kockázatos dolog több szempontból is. Legyen biztosítva vele a megélhetés, de ne váljon kompromisszumok uralta rutinná.

 

P.G.: Hogyan lehet elképzelni a kinti munkát? Hogyan dolgoztál?

 

Á.J.: Egy külföldi város mindig felfedezésre hív, idegenként több mindent veszünk észre. Más megvilágításba kerülnek az addig megszokott dolgok. Berlint hosszú ideig a világ egyik legfontosabb kortárs képzőművészeti csomópontjának tartották – ha csak Európát nézzük, még most is az. Tucatszám néztem meg kiállításokat, közben felfedeztem ezerféle helyet, teret, kezdeményezést. Vagy huszonötezer alkotó él itt, berlini művésznek lenni brand, de igazából a városban nincs komoly gyűjtői réteg, mindenki kifelé ad el. Izgalmas közeg, az itteni élményeimről írtam is egy 20 oldalas útirajzot az Alföld 2017/5-ös számába. Stuttgart látványosan gazdagabb hely. Jóval kisebb város, mégis sokkal elidegenítőbbnek és mechanikusabb tűnt. Igyekeztem minden nap írni, de legalább alakítani a szövegeken, és persze tájékozódtam, utánajártam dolgoknak. A ritualitás, a mágia, ezeknek a történetisége nem közhelyek szintjén, hanem összefüggéseiben érdekelt. Sok mágikus iratot és ezekről szóló elemzést megismertem korábban. Az olvasás szeretetét eleve annak köszönhetem, hogy tinédzserként a spirituális irodalmak, a vallástörténet, a filozófia és ezek mellékcsapásai érdekelni kezdtek. A Rítus személyes szinten egy nagyon kiterjedt élményanyag letisztulásának, majd újragondolásának eredménye. Mikor láttam, merre tart ez a szövegkorpusz, kezdtem költeményként közelíteni a mágikus rigmusokhoz. Nem véletlen, hogy nincs kiválasztva egy konkrét kultúrkör kiindulópontként. Szinkretista vagyok, a könyv szövegeiben is ez a szemlélet érvényesül.

 

P.G.: Hogyan született meg a cím? Egyértelmű volt, vagy szóba került más lehetőség is?

 

Á.J.: Maga az anyag indokolta. Az Alkalmi rítusok elnevezés jutott eszembe először, de ez egy tautológia, hiszen minden szertartás alkalmi – egy bizonyos időponthoz vagy eseményhez kapcsolódva történik, s a cselekvéssortól meghatározott eredményt várnak. Végül az egyszerűsítés mellett döntöttem, így lett a cím Rítus.

 

P.G.: A kötetben több vers, illetve verssor van kurziválva. Mi ennek a funkciója, kapcsolódik ez az eljárás a címhez?

 

Á.J.: A kurzív részek nem idézetek, de új minőséget hoznak a szövegbe, többnyire ráolvasásszerű nyelven. Az írások jó része egy-egy utasítássor, tehát az E/2. személyű megszólítás jellemző. Az olvasó belehelyezkedhet a beszélő pozíciójába, így a beavatódásával egy időben ő lesz a beavató. Meg kéne valósítani a cselekvéssort, vagy a mondással már meg is valósítja. A költészet mágikus dolog, olyasmit tesz jelenvalóvá, ami addig úgy nem volt. Sőt, tovább megyek, Kosztolányi felvetése már 1933-ban is idejétmúltnak tűnhetett, de: „A költészet még ma is atyafiságot tart az ősnépek vallásával, s a költők mestersége egy a varázslók mesterségével.” Petri György után szégyentelen dolog ilyesmire hivatkozni, de hát mégis, és már csak azért is.

 

P.G.: A könyvben a felszólító mód dominál, többek között ebben is rendkívül eltér az első két kötetedtől. Szándékos volt ez az igemód?

 

Á.J.: A beavató beszéd dominál a kötetben. A mágia, a szertartások minden kultúrkörben jelen voltak, mindenhol akadtak médiumok, mágikus szövegek. A rituálé valami elemi kapcsolatot feltételez a külső természet és az ember belső természete között. A mondás/írás mindig ennek a kettő – az egyén és környezete – viszonyába enged betekintést. A megfeleltetések és jelentéselcsúszások tartják mozgásban a nyelvet, ez a lírában a legszemléletesebb – szépen tükrözi, hogy folyamatos átváltozásban vannak a dolgok. Minden jó vers a másképp látás és értés tapasztalatát kínálja fel. A mágikus gondolkodás alapja, hogy egy tettről – például a mondásról – azt feltételezzük, más szinten is elérhet hatást. Ez a hit lebonthatatlan. Már csak a nyelv alaptermészete miatt is az.

 

P.G.: Milyen rítusok jelennek meg konkrétan a kötetben?

 

Á.J.: Betegséget elhárító, elengedő, kapcsolati, termékenységet segítő, varázskör vagy mágikus élőlény létrehozását szolgáló és beavató rítusok is akadnak. De a legtöbb szöveg nem ilyen konkrétan betájolható, inkább víziószerű belső utazás. Ha történetileg nézzük, a rítusok, sőt a mítoszok jelentős része is ilyen élményekből eredeztethető – misztikus, másviláginak tekintett tapasztalatokból. A rítus egy rögzített cselekvéssor. Viszont ezek mögött rögzíthetetlen élmények állnak. Minden közösségnek vannak utazói, akik aztán valamilyen formában a közösség számára is közvetíthetővé teszik a transzcendens tapasztalatot. Ezt tették régen a közösségek kiválasztottjai. De a szabályszerűség megszegésre csábít. A költészetnek is érdekes kettőssége ez, elsajátítunk bizonyos szabályrendszereket, amiket aztán áthághatunk.

 

P.G.: A Két akarat köteted után a Rítusban is feltünteted a képzőművészeti inspirációkat. Hogyan „használod fel” az írásnál a festményeket?

 

Á.J.: Az ekphraszisz- vagy képleírásként olvasás egy másik legitim értelmezés, mégis próbáltam kissé háttérbe szorítani ezt a közelítésmódot azzal, hogy az inspirációs forrásokat a kötetek végén tüntettem fel, hogy ne vigyék félre az olvasást. Táncelőadásból, kiállításból, festményből és videomunkából kiinduló szövegek is vannak, de ezek inkább kiindulópontok, az egyes írások a forrásművek ismerete nélkül is teljes értékűek.

 

P.G.: Ez a fajta újítás egy újabb lépcsőfokot jelent a költészetedben? A Rítus megjelenése után változott a viszonyod az első két kötethez?

 

Á.J.: Azt gondolom, hogy mindhárom kötet kissé más beszédmódot működtet, más a beszélői pozíció, de a Rítus abban is elkülönül az első kettőtől, hogy a személyességet látszólag kiiktatja. Teljesen nem lehet kiiktatni persze, be-beékelődnek olyan részek, amelyeket én konkrét élményekhez kötök, de ez sosem fog feltűnni másnak. Azt hiszem, ez a könyv új minőséget képvisel, a téma és a zártabb nyelv miatt vélhetően nem ugyanazok fogják szeretni, mint akik a Két akaratot. Elléptem a vallomásosságtól, és ez felszabadító volt. De törekedtem rá, hogy a rituális-mágikus világnak a rétegzettsége, összetettsége ellenére tiszta, képzavaroktól mentes nyelvet működtessek.

 

P.G.: A kötetről már írtak a Molyon, ajánlotta az Élet és Irodalom, illetve jelölték az Aegon Művészeti Díjra. Ezek mellett milyen visszajelzések érkeztek?

 

Á.J.: Főleg szakmabeliektől kaptam gyors visszajelzéseket, akiknek a véleménye sokat jelent. Gondoltam, hogy megkérdezik majd, hogy kapcsolódik ez a könyv az eddigiekhez, az lesz izgalmas, ha majd a kritikusok derítik fel az átjárásokat. Kompozíciós és motivikus szinten. Az eddigi visszajelzések pozitívak. Ha már kompozíció: a mágikus szövegek a középkorban másolatokban terjedtek. Kódexekbe kerültek. Különböző kultúrkörből származó, más-más minőségű, más-más motívumrendszert mozgósító írások egymás mellé kerülhettek. De nyilván a másoló, fordító is elírt, változtatott olykor az eredetin. Szóval az eklektikusság ennek az egész világnak kiiktathatatlan sajátsága. Izgalmas kaland volt a szövegek születése, azt remélem, hogy az olvasók többsége részesül majd ebben az élményben.

 

P.G.: Vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy ez a „legáfrásabb könyv”. Egyetértesz ezzel?

 

Á.J.: Belém lát, aki ezt mondta. A személyesség a tematikus dolgokra tereli a figyelmet. A Rítus versei kizárják ezt a közelítést, mert nincs a beszélőnek arca. Ez más tényezőkre irányítja a figyelmet, például a ritmusra. Szabályos ütemhangsúlyos szövegek is kerültek a könyvbe. Ez tiszteletadás annak a szöveghagyománynak, amelynek a poétikus erejével ritkán számolnak, Weöres Sándor még számolt, de az utóbbi időben lemondóan bántunk ezzel a tradícióval. Óriási gyűjtemények jelentek meg a magyar ráolvasásokból, európai szinten nézve is páratlan mennyiségben maradtak fenn, de hogy ezt költészetnek olvassuk, az valahogy fel sem merült.

 

P.G.: Említetted, hogy vannak tervek, ötletek regényre, drámára. Ha a verseknél maradunk, hasonló témában is várhatóak új szövegek? Mi lesz a következő?

 

Á.J.: Írtam egy mesedrámát, amit hamarosan bemutatnak Debrecenben, a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon is játsszák majd gyereknapkor a Libakerti Általános Iskola drámásai. A szöveg 10-14 éves gyerekeknek készült. De hogy az elképzeléseim, terveim közül mi kezd el formát nyerni és mikor, még nem látom tisztán, jelenleg inkább a családi drámák rendezésével és a munkaügyekkel foglalkozom. Az ekphraszisz szövegekből régebben kezdett körvonalazódni egy önálló ciklus, illetve két-három éve kezdtem el írni esszéverseket is, remélem ezekhez is sikerül visszatérni még.