Ez a regény a születéssel végződik

Részletek

Fehér Boldizsár: Vak majom, Magvető, Budapest, 2018.

A Vak majom kétszeresen is debütkötet. Nemcsak Fehér Boldizsár számára az, hanem névtelen elbeszélőjének is, aki a kötet első lapjain jelenti be, hogy épp könyvet ír. Egy fikciós non-fictionben vagyunk tehát, egy E/1-ben elbeszélt élettörténet töredékeit olvashatjuk, amelyben – annak ellenére, hogy az utolsó oldalon tudjuk meg: az elbeszélő épp betölti a 27. életévét – annyi minden történik, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Mindez azért különös, mert narrátorunk igazából mindvégig egyetlen történetet akart csak elmesélni. Még szerencse, hogy csak a kötet legvégén állapítja meg magáról, hogy „elég rossz történetmesélő”, így ugyanis vele együtt mi magunk is megpróbálhatjuk végigkövetni, illetve némiképp összeilleszteni azt a kusza gondolatfolyamot és eseményhálót, ami minduntalan éket ver az ok-okozatiságok mentén szerveződő, lineáris történetmesélés aktusába. „Túl sokat csapongok. Még soha nem írtam könyvet, és fogalmam sincs, mi lesz érdekes abból, amit leírok. De most már így hagyom” (99).

A történtek fényében ez lehet a regény egyik kulcsmondata, hiszen a kötetben visszatérő narrációs elem, hogy senki nem tudja, mi „érdekes”. De milyen történetet mesélhet el egy olyan elbeszélő, aki egy félbolond apa, illetve az első adandó alkalommal lelépő anya gyermekeként lesz egyik napról a másikra Magyarország leggazdagabb embere, néhány hónap elteltével pedig az egyik legkeresettebb köztörvényes bűnöző? Hogyan mesélhet történetet egy olyan történészhallgató, akit nem is igazán érdekel a történelem, ezzel egy időben pedig újságíró-gyakornokként a kerék feltalálásáról ír „lebilincselő” gyakorlótudósításokat?

A számtalan bizonytalanság, bizonytalankodás közepette egy igencsak lazán szerveződő, térben és időben éles váltásokkal operáló gondolatfolyam közepébe csöppenünk, ahol az egyetlen biztos pont az élőbeszédre hajazó elbeszélői hang maga. Nyugodt és megfontolt kontemplációt azonban ne várjon senki, hiszen a narrátor köré szerveződő, általa verbálisan felépített világ természetétől idegen az átláthatóság és kiszámíthatóság. Ez pedig azért jelenthető ki ilyen nagyfokú bizonyossággal, mivel egy többszörösen kitüntetett, folyamatosan központi pozícióba kényszerített elbeszélői hanggal van dolgunk. „Sokszor éreztem már kiválasztottnak magam, mintha az élet újra és újra kijelölné az időt és a helyet, ahol éppen lennem kell.” (58)

Beavatott. Ez talán a legpontosabb kifejezés az elbeszélő helyzetére, hiszen a párizsi La Régence hotel lakói közül ő az egyetlen, akit Rudolf Hürlimann és Hans Fritzenwanker Nobel-díjas tudósok beavatnak a tartózkodása alatt ott zajló „kísérlet” céljába, menetébe. A kísérlet szó idézőjelezése amiatt indokolt, mert a kísérlet lényege pontosan az, hogy nincs is semmiféle kísérlet. Ez maga a kísérlet tehát: bejelenteni a lakók számára, hogy egy kísérletben fognak részt venni, ezek után pedig nyugodtan hátradőlni és megfigyelni, hogyan válnak ettől paranoiás őrültekké. Ha azonban arra gondolnánk, ez valamiféle allegória, amely kulcsot ad a regény értelmezéséhez, tévednénk. Erre éppen a regény címe figyelmeztet minket. Ennek jelentése ugyanis – a kötet kontextusában rendkívülinek nevezhető módon – egészen explicitté és világossá válik: „aki nem lát, nem hall és nem beszél, az ne csodálkozzon, ha egy nap arra ébred, hogy plafonig ér a szar.” (105–106)

Fehér Boldizsár egy olyan társadalom képét tárja elénk, amely egyszerre végletesen atomizálódott, ugyanakkor lehetővé tesz azért átjárásokat és ugrásokat is, amelyek gyakran rejtői magasságokig/mélységekig menően teszik abszurddá az emberi létezést. A Vak majom nem azt mutatja be ugyanis, hogy az egyén a fake news-tenger rettenetes információdömpingjében elszemélytelenedik, ok és cél nélkül létezik, hanem arra figyelmeztet inkább, hogy ez a borzalmas posztmodern utáni állapot semmiféle felmentést nem ad számára. A felismerésen, siránkozáson túl kellene már lennünk. Ideje lenne megtanulnunk felelősséget vállalni saját tetteinkért, most, amikor a következményeik a legkiszámíthatatlanabbak. Ebben a fikcióban az sem evidens, hogy az elbeszélő egyáltalán szóba áll velünk. Hiszen saját bevallása szerint csak azért vállalkozik erre, mert köztörvényes bűnözőként menekülés közben majdnem átvette egy magyar író díját, akit a Francia Szépirodalmi Társaság a Halhatatlanok Csarnokába akart beválasztani. „Pedig én csak azt gondoltam, ha már irodalomért akartak jutalmazni, legalább egy könyvet illene összehoznom. Tessék, itt van, lehet olvasni!” (191)

Az előzőekben azt állítottam, a Vak majomban rengeteg bizonytalansággal és bizonytalankodással találkozhatunk. Azt azonban hozzá kell tennem, hogy ez legkevésbé sem az elbeszélő személyének tudható be, hiszen ő látszólag teljesen szenvtelenül és leplezetlenül sorolja élete leginkább zavarbaejtő, olykor pedig legszégyenletesebb pillanatait is. Ennek ellenére mégsem tud kibomlani az a fajta narratív identitás, amelyet az olvasók zöme az első néhány oldal után egy személyes hangvételű énregénytől tán joggal várna el. Igaz, a névtelen elbeszélő erre a hiányra is jó előre figyelmeztet minket. A főszöveg és a cím közé ugyanis a következő, a Moby Dickből kölcsönzött mottó ékelődik: „Az én bálnavadászat-utazásom kétségkívül része volt a Gondviselés nagyszabású műsorának, melynek terve régtől fogva készen áll.” (5)

Minden bizonnyal furcsán fog hatni, ha most azt mondom, mindezek ellenére mégis egyfajta fejlődésregénnyel van dolgunk. Mégis, mi tud fejlődni egy olyan elbeszélő esetében, akinek még neve sincs, és látszólag élete egyetlen eseményének sem a szó szoros értelmében vett ágense, hanem újra és újra elszenvedője inkább? Ezzel együtt pedig identitásának kontúrjai is csupán az őt körülvevő világ túlhatalmából rajzolhatók meg valamiképpen. Ez a világ pedig olyannyira bonyolult, nehezen értelmezhető és távoli, hogy azt minduntalan a saját létezésétől függetleníteni kénytelen. Nem csoda hát, ha a kötet egészén végighúzódó episztemológiai szakadék okozza végül a vesztét, de ezzel együtt – valószínűsíthető bebörtönzése ellenére is – valamiféle szellemi felszabadulást, illetve nagykorúságot is hoz számára. „– Esetleg megmondhatná neki, hogy felnőttem. És hogy férfi lett belőlem – mondtam. […] Letettem a telefont, majd rögtön újból tárcsáztam is. Ezúttal már a rendőrséget hívtam.” (194)

Egy fontos tényezőről azonban még mindenképpen beszélnünk kell. Ez pedig a sokszor abszurdba hajló humor szubverzív, ugyanakkor jelentésteremtő ereje. A narrátor ugyanis a humor széles skáláját vonultatja fel elbeszélésében. Elsőként a cinizmust kellene említenünk, azt a fajta rezignált nyugalmat és egykedvűséget, amellyel a narrátor az életében beállt gyökeres változásokat kezeli, illetve azokat tudomásul veszi. A világ egyik legnagyobb médiabirodalmát megörökölve például egész nap iszik, és régi filmeket néz a szintén öröklött farkaskutyájával, míg alkalmazottai szép lassan szétrabolják, csődbe viszik a gigantikus cégcsoportot. Életkörülményei alakulása nem hoz gyökeres változást tudatállapotában, védőpajzsként maga elé tartott nihilizmusát semmiféle inger nem üti át. „A világ pillanatnyi állása szerint nem nagyon akad senki, aki ne lenne meg jobban nélkülem.” (91)

Azonban az is humorosan hat sokszor, amikor wikipédia-szóccikszerűen idéz be egy-egy popkulturális, mitológiai vagy éppen bibliai történetet. Ezek az újramelegített anekdoták magyarázómodellekké válva mind-mind arra szolgálnak, hogy névtelen narrátorunk látszólagos passzivitásában is reflektálni tudjon az őt körülvevő világ eseményeire. Többször világossá válik ugyanis, hogy abban a végletesen atomizálódott társadalomban, amelyben élni kénytelen, a közösségi tudás és konszenzus minimuma sincs meg, amire alapozni lehetne. Így minden a végsőkig relativizálódik: amit ma fehérnek hiszek, arról holnap kiderülhet, hogy mindig is fekete volt. Ez pedig olyannyira igaz, hogy a narrátor csaknem minden személyes kapcsolatában megtalálhatók ezek az éles, abszurd váltások. Élete szerelmével például mindössze három órán keresztül házas, a lány ugyanis rögtön a lagzi után bejelenti: válni szeretne, az általa örökölt mesés vagyon fele pedig őt illeti. Később viszont az önös érdekekből házasságot kötött kapzsi feleségről kiderül, hogy kommunista, aki a szerzett vagyon nagy részét rászorulók között osztotta szét. Bár ebben sem lehetünk egészen biztosak, hiszen olyan populista lózungokkal teletűzdelt beszédben jelenti ezt be, amit a médiabirodalom csődjének károsultjai előtt tart. A narrátor mindezt már a rendőrség elől bujkálva, a (nevelő)apjának vásárolt lovas ranchon nézi a tévében.

Fehér Boldizsár regényében egy olyan groteszk karnevál örvényébe kerülünk tehát, amelynek húsbavágó egzisztenciális tétje van. A élőbeszédszerű narráció szenvtelensége, a valóságreferens utalások tömkelegével keveredő abszurditások, az elbeszélői regiszterek gyors váltakoztatása, illetve a humor működésmódjába kódolt sorozatos helycserék és perspektívaváltások olyan különös amalgámot alkotnak, amelyben a kézzelfogható tudás fikcióvá, vágyálommá válik, a világ nyelv által történő pontos és objektív leírása pedig ellehetetlenül. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy elbeszélőnk akkor válik szabaddá, amikor olyasvalamiért csukatja le magát, amit hozzá nem értése, hanyagsága miatt engedett megtörténni, de nem is ő okozott.

A Vak majom valóban fejlődésregény, amelyben a főhős felnőttségét, szabadságát, individualitása kiteljesedését egy olyan radikális gesztus jelzi, hogy – bár feltehetően börtönbe kerül – életében először hoz önállóan döntést, és saját története főszereplőjévé válik.