„Úrhölgy előtt nem verekszünk”

Részletek

Hász Róbert: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja, Kortárs, Budapest, 2017.

Falcione Áron nem tartozott Zombor városának megbecsült polgárai közé. Halálának híre is legfeljebb azért rázza meg a közösséget, mert mégiscsak a település legbefolyásosabb kereskedő családjának elfajzott sarjáról van szó. És hogy még halálában is milyen dicstelen tudott lenni ez a léhűtő, a bátyján élősködő aranyifjú, azt mi sem példázza ékesebben, mint az, hogy holtteste mellett egy prostituáltat is találtak, aki ugyancsak gyilkosság áldozata lett. De ha ez még nem lenne elég, ott van az a feszélyező tényállás is, hogy nem messze az áldozatoktól a helyi csendőrkapitány, Bánáti Dezső fegyvergyűjteményének egy féltett darabja hevert.

Nincs tehát könnyű helyzetben Fábián Marcell, a nemrégiben felállított magyar rendőrség fiatal és ügybuzgó nyomozója. Itt ez a rejtélyes és kellemetlen eset, meg aztán a szeretett felesége vissza-visszatérő kínzó migrénje. Nem is beszélve egy korábbi, megoldatlan ügy terhéről, továbbá a feloldhatatlannak látszó csendőr-rendőr ellentétről és nem mellesleg ott van még az a furcsa űr, amit a származása körüli bizonytalanság okoz az apácáknál gyerekeskedő árvának még felnőttként is. Újabb halálesetek is történnek ráadásul, és hamar nyilvánvalóvá válik, sorozatgyilkos szedi az áldozatait, akiket valamiféle rejtélyes múltbéli bűn kapcsol össze.

Ha nem az önfeledt olvasás léha örömével, hanem kritikai ügybuzgalommal forgatjuk Hász Róbert legújabb regényét, akkor érdemes kicsit annak műfaja körül elidőzni. Sajátos értelmezői kényszer magánzárkájának is tekinthetjük ugyanis, hogy a nem (vagy csak alig) létező magyar krimihagyomány okán egy magyar nyelvű detektívregény megjelenése még mindig esemény számba megy. Hiszen amíg a szomszédok jó részénél (a csehek és a lengyelek juthatnak rögtön az eszünkbe) mindig is volt a műfajnak jelenideje, olvasótábora, azaz természetes és adott volt, hogy a kortárs szórakoztató irodalom szerves része a nyomozósdi, addig minálunk szinte a semmiből kellett életre lehelni a műfajt.

Ennek a törekvésnek két emblematikus példájával szolgált az elmúlt évtized során Kondor Vilmos és Baráth Katalin munkássága. Utóbbi szerző azért is érdekes most számunkra, mert sok szempontból már kitaposta azt az ösvényt, amelyhez – legalábbis első ránézésre – igen hasonlón halad Hász Róbert is nemrég megjelent regényével. A Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (remek regénycím egyébként, már önmagában ez is filmadaptációért kiált), valamint Baráth A fekete zongora című sorozatindító kötete között ugyanis számos találkozási pont vehető észre.

Kezdve azzal, hogy nagyjából azonos időben játszódik mindkét regény cselekménye (Hászé 1902-ben, Baráthé talán pár évvel később). A helyszín mindkét esetben a Vajdaság. Ebből fakadóan az etnikailag színes környezet megkerülhetetlen sajátosságként kínálja magát, ám itt már mutatkoznak jelentősebb különbségek az írói habitusok és vállalások terén. Ám mielőtt ezekre rátérnénk, érdemes leszögezni: Hász regénye olyan módon se tekinthető eredetinek, mint Kondor kísérlete a Budapest-sorozattal, aki láthatóan azon igyekezett (főleg első regényével, a Budapest noirral), hogy hozzájáruljon egy korszak irodalmi rehabilitációjához. Ennek érdekében zsánerművek kiindulópontjává avatta a Horthy Miklós nevével fémjelzett időszakot, és megmutatta, hogy elbeszélhető történetek mindig – még az utólag szinte paralizáltnak és vesztébe rohanónak titulált korokban is – akadnak, mint manapság, és hogy ezeken keresztül akár eszmetörténetileg, sőt történelemfilozófiailag is érvényes problémafelvetéseket lehet körbejárni.

Hásznál nincs szó ennyire ambiciózus nekibuzdulásról. Ám ez legkevésbé sem válik a regény hátrányára. Mi több, épp az író részéről tapasztalható visszafogottság és végig érvényesülő arányérzék teszi, hogy nem is vágyunk ilyesféle mutatványokra. Miközben azért persze szép csendben csak kibomlik a gondosan felépített történet mögött az író diszkréten elővezetett alapállása a múlthoz anélkül, hogy a mindentudó narrátor anakronisztikus tudálékossága bármikor is felütné a fejét. Nem mellesleg a regény itt-ott a magyar politikai gondolkodás némely máig félelmetesen ismerős becsípődésével is szembesít. A meghaladhatatlannak tűnő emlékezetpolitikai skizofréniával például, aminek meglétét Fábián Marcell makacsul függetlenségpárti apósa artikulálja és kárhoztatja borgőzös hangon, azon háborogva, hogy miként is lehetséges, hogy egy nép egyszerre tudja ünnepelni 1848-at és Ferenc József császár születése napját.

Ugyanúgy terítékre kerül a magyarság és a helyi kisebbség viszonya, és a helyi szerbségen belüli törésvonalak kérdése is, jóval hangsúlyosabban méghozzá, mint a már említett Baráth-kötet esetében, ahol a súrlódások forrása sokkal inkább a társadalmi rangok és kasztok különbségei mentén keresendő. Az etnikai feszültség Hásznál dramaturgiailag kellően alátámasztva, a történetvezetés meg nem akasztva szervesül a szövegbe, és nem a jól ismert sémák újra felmondásáról van szó szerencsére (a szerb rendőrtiszt, Milorad például így fakad ki egy helyütt: „Én nem a magyarokat szolgálom, hiába hiszik ezt a rólam a szerbjeim. Hanem a rendet! Amit most, tetszik vagy sem, az osztrákok biztosítanak a számunkra. Mert nézze, mi történt, amikor maguk ostobán és meggondolatlanul fellázadtak ’48-ban a császár ellen? Megingott a központi hatalom, és rövid időn belül mindenki egymásnak esett!”)

Maradva még a korábban már megpiszkált eredetiség kérdésénél: Kondor annak idején egy teljesen tájidegen műfaj, a hard-boiled, azaz az úgynevezett kemény krimi eszközeivel mesélt arról, mi minden volt látható a hétköznapok Magyarországából a nagypolitika nézőpontjához képest jóval alacsonyabb látószögből – de azzal időnként közvetlenül is konfrontálódva –, a harmincas évek közepétől az ötvenhatos forradalomig. Hász ebből a szempontból sem eredeti. Még csak azt a trükköt sem veti be, mint Baráth, aki az analitikus detektívregény ismérveit meglehetősen ügyesen (újra)használva teremt egy magyar Miss Marple-t, ezzel egyfelől megmutatva a mesterségbeli jártasságot, a műfajismereti magabiztosságot, és tolva el a vállalás tétjét mégiscsak a paródia felé.

Fábián Marcell megteremtője ebből a szempontból sem kérkedik. Krimit írt, elbeszélhető történettel, kidolgozott jellemrajzokkal, áttetsző, magabiztosan uralt prózanyelven. Kikacsintás, posztmodern simlisség nélkül. Nem akarja minden tudását a korról és a településről az olvasóra zúdítani (holott érezhető, lenne mire támaszkodnia), szereplőinek nyelvi megnyilvánulásait sem kívánja azzal hitelessé tenni, hogy tájnyelvi kifejezések sokaságával terhelné a befogadást (bár a szerbül elhangzó mondatokat mégiscsak jobb lett volna lábjegyzet formájában közkincsé tenni).

Ugyanakkor Hász sem teljesen ártatlan. Mert hiába a példamutató visszafogottság, maga is él egy olyan trükkel, amire már akadt emlékezetes példa a műfaj történetében (persze a szándékosság tényét nehéz lenne bizonyítani). Nevezetesen Caleb Carr remek és nagy sikerű bűnregénye, A halál angyala juthat eszünkbe a magyar rendőrnyomozó munkáját követve. Egy sajátos tematikai sorvezető köti össze ezeket a könyveket: mindkét regényről elmondható, hogy bennük a nyomozati munka kihívása egyúttal a modern bűnüldözés létjogosultsága terén végzett korabeli küzdelemmel is párosul. Carr főhősének, a lélekbúvár Laszlo Kreizlernek azt kell bebizonyítania, hogy a pszichológia és a profilalkotás segítheti a nyomozás munkáját, Fábián pandúrdetektívnek még nehezebb a dolga: neki azt kell igazolnia tetteivel, hogy a modern elvek alapján szerveződött rendőrségnek van létjogosultsága a katonás fegyelemmel működő, de a problémákat éppen ezért kissé leegyszerűsítve megoldani kész csendőrség mellett.

A modernitás és a tradíciók, a racionalitás és a fantázia világa egyébként is folyton összesúrlódnak Hász regényében. Nyomon követhetjük, hol tartott akkortájt, és hogyan vált egyre naprakészebbé a rendőrség technikai apparátusa, ugyanakkor az is láthatóvá válik, hogy a kis település középosztályának képviselői milyen nagy érdeklődéssel fordulnak a sokadik virágzását élő spiritualizmus felé. Fábián Marcell, a regény központi figurája szinte ütközőzónának tekinthető ezen a téren. Hit és kétely, a józan ész és valamiféle fatalista, irracionális elszántság keveredik benne.

Az olvasó szerencséjére nem egyedül az ő személyiségrajza tekinthető alaposnak és kidolgozottnak. Hász figurái élnek. Egymással folytatott időnkénti hosszabb eszmecseréik nem csupán a rejtélyes gyilkosságsorozatot és a közéletet érintik, hanem (sarkítva) az emberi létezésből fakadó fontos kérdések szinte mindegyikét. A szerző láthatóan sokat tud, és akar mondani a párkapcsolatok nehézségeiről, a polgári képmutatás természetéről, az érzelmi viszonyok, a köz- és magánerkölcs között adódó sajátos határhelyzetekről és határátlépésekről (a cikk címében szereplő idézet egyébként így teljes: „Úrhölgy előtt nem verekszünk, még egy olyan előtt sem, amelyik félrebaszik.” A szövegből szinte kiugró vulgaritás pikantériáját itt az adja, hogy az említett hölgy a regényben aktív szerepet kapó, a cselekmény idején Zomboron ügyészkedő Gozsdu Elek neje). És ami igazán örvendetes, hogy mindezt a jól kidolgozott, elvarratlan szálat vagy hiányérzetet nem hagyó krimiszüzsé részévé és hajtóerejévé tudja tenni. Hász Róbert valóban izgalmas és figyelemre méltó történelmi krimit tett az asztalra, nem mellesleg pedig profin megírt és olvasmányos darabbal gazdagította a zsáner egyre élettel telibbé váló magyar vérvonalát.