
Kíméletlenség helyett látomásos emlékezés
- Részletek
- Írta: Lakner Dávid
Krasznahorkai László a tömör, csattanós történetek mestere? Ady Endre nagyregénye, Fekete István tudatfolyam-elbeszélése? Éppoly nehéz elképzelni az említetteket, mint a jelzőkben bővelkedő, romantikus-nosztalgikus Mészöly Miklós-esszénovellát. Nem mintha korszakos írók, költők ne találnák fel magukat a legtöbb műfajban, klasszikussá vált műveik viszont annyira karakteresek, hogy szokatlan őket más terepen találni. Miközben tudjuk, a fontos művek sem a semmiből érkeztek, és még a legnagyobbaknak is sokszor hosszas kísérletezés kellett, hogy rátaláljanak a hangjukra.
Mészöly Miklós legismertebb szövegei, a Jelentés öt egérről, a Saulus vagy épp a Film a hatalmi viszonyokat vizsgálták könyörtelen precizitással. Ehhez képest korai írása, a Szőlőben a táj–ember egységének szövegbe foglalása, a nehezen megteremthető harmónia olykor közhelybe hajló leírása. Ahogy Szolláth Dávid fogalmaz a most a Jelenkornál újra megjelenő, Vadvizek című kötet utószavában: „Mészöly nagy művei a kíméletlen rákérdezés, a faggatózó analízis miatt lettek kivételesek a magyar prózában, és Az atléta halála, a Film vagy a Megbocsátás világával már maga a »harmónia« szó is teljesen összeférhetetlen.” Mégis, korai műveiben erre is találni példát Mészölynél, akinek írói indulását bár szokás a hatvanas évektől datálni, az jóval korábbra tehető. Vadvizek című kötete 1948-ban jelent meg a Batsányi János Társaság gondozásában, a szerző viszont későbbi életmű-kiadásába nem válogatta be itteni írásait.
Kivételt egyedül a Koldustánccal tett, amit a hetvenes évek közepére átdolgozott, szikárabbra írt, felvéve azt az 1975-ös Alakulások kötetbe. A kéregető férfit heccelő utas története pedig hatással volt később is: Németh Gábor az Egy mormota nyarában írta újra a Mészöly-novellát. Így lett a pillanatnyi unalmát kihasználó átutazóból „életmód-gourmand”, míg a templom oldalkijárójánál kolduló férfi olcsó termékekkel házaló migráns. Érdekes egyébként megfigyelni a szerepek alakulását is: ahogy a nyugati férfi ragaszkodik a helyváltoztatás jogához, úgy mástól elvárná, hogy maradjon csak, ahol van, legyen az a maradás bármilyen életveszélyes is. A Koldustánc annyiban más ehhez képest, hogy egy kisvárosi hajléktalan számára még ez a lehetősége sincs meg. Maradnia kell, ahol tud, és tűrnie az elhaladók kényét-kedvét.
A maga idejében kevesek figyelmét keltette fel a kötet, azóta pedig kialakult az a kritikusi vélekedés, hogy a Vadvizek novellái közül leginkább a Koldustánc állta ki az idő próbáját. Amennyiben a reflexiókat nézzük, igaz is az állítás. Az elbeszéléshez nemcsak Németh Gábor nyúlt, írt róla Nádas Péter, Földényi F. László vagy épp Szilágyi Sándor is. De még ha zsengék is, igazságtalan lenne a többi novellát félretolni annyival, hogy Mészöly itt még az útkeresés szakaszában volt. A Koldustánc valóban élesen különbözik a másik négy szövegtől, ugyanakkor a többi sem nevezhető egységesnek. Leginkább a Szőlőben közelít a romantika szerzőihez, ez a novella áll a legélesebben szemben azzal a fajta sallangmentességgel, ami az íróra később jellemzővé vált.
Az emlékezés fontos motívuma az első három szövegnek is, ugyanakkor a Szőlőben hozza ezt a legszembetűnőbb módon. „Az emlékek úgy el tudják meríteni az embert, hogy se látunk, se hallunk – vagy helyesebben: egyszerre igazabban kezdünk el látni és hallani” – olvassuk a novellában, ami a sztoikusokhoz közelítve beszél arról a fajta bölcsességről, amit csak a tőkék közt „gubbasztó bölcsek” sajátíthatnak el igazán. Ugyan egy tűzeset itt is felkavarja a lelkeket, de a „mindennek nagyobb távlata van” elve alapján a harmónia felfedezése marad a szöveg középpontjában.
Ehhez képest a Berta nővér, a Vadvizek és a Kirándulás sötétebb tónusú írások, amelyek jóval töredékesebbek is, mint a Szőlőben vagy a legtudatosabban felépített Koldustánc. Motívumok és hangulatok keveredései ezek, a kamaszkor világát a révület, a nyomasztó álmok és a megismerhetetlen utáni vágyódás idejeként mutatják be. A szövegekre ugyanakkor hatással lehetett egy másik, jóval súlyosabb tapasztalat is: a huszonéves Mészölyt besorozták, részt vett a harcokban, és valószínűleg embert is ölt a háborúban. Szolláth utal rá, hogy ez évtizedeken keresztül kísértette, a Vadvizek novelláinak látomásos-nyomasztó világát pedig nagyon is befolyásolhatta mindez, ha közvetlenül nem is esik szó róla. A Berta nővér ifjú elbeszélője csak egy békés iskolai kiránduláson vesz részt, ahol a fiúk-lányok úgy ülik körbe a nevelőt, hogy az egésznek rögtön „biblikus sugárzása” lesz. Hiába gondol viszont az elbeszélő a hegyi beszédre, látomásában már jóval komorabb képek jelennek meg: „a levelek erezetéből és a fák kérge alól szörnyűséges manók másztak felém. Arcuk gunyorosan vigyorgott, fél lábon körültáncoltak, s hegyes ujjukkal megszurkáltak. Hirtelen fordulattal aztán egymást kezdték felfalni, a nagyobbak a kisebbeket. A háttérben óriási tűz égett, s a jóllakottak közülük mind ebbe a lángtengerbe ugráltak bele. (…) Ezerszámra hevertek a tűzben a bokák.” A novella már nagyon is valóságos zárlata szintén horrorfilmbe illő.
A Kirándulás fiatal szereplője, Márió szintén a természetbe kerülve tapasztalja meg azt a titokzatos erőt és vadságot, ami egészen animális képzetekre ragadtatja őt. A látomás az ifjonti erotikus fantáziák mellett már a szerelem megtapasztalását is képbe hozza, a szöveg többi részénél jóval direktebben, egyben sajnos közhelyesebben. A Koldustáncon túl fennmaradó négy novella közül a Berta nővér, valamint a Vadvizek mutatkoznak a legösszetettebbnek, míg a Szőlőben letisztultabb, de ezáltal egyszerűbb is. A címadó írás egy anya-fia párbeszédre épül, amelyben a szorongást az intimitás lehetősége, míg a váratlan bensőségességet játékosság oldja.
A Jelenkornál újra kiadott kötetet meglehet, az író a kevésbé sikerültek között tartotta számon, a szövegek mégsem csak amiatt vívhatják ki az érdeklődésünket, hogy szerzőjük később miket tett le az asztalra. Az ifjúkori árnyképeket tematizáló Berta nővér és Kirándulás, de főként a ma is eleven hatású Koldustánc méltó a figyelemre.
Mészöly Miklós: Vadvizek, Jelenkor, Budapest, 2018.
Lakner Dávid (1990, Veszprém) a Magyar Hang kulturális újságírója, korábban a Mandiner (2012‒13), a VS.hu (2013‒15) és a Magyar Nemzet (2015‒18) munkatársa. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (ELTE BTK) tanult magyar alap-, majd irodalomtudomány mesterszakon.