Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...

Egy kartográfus kabaréja

Szálinger Balázs: 360°, Budapest, Magvető, 2016.
Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Szálinger költészete úgy tudta megőrizni korábbi jellegzetességeit, hogy gyermekbetegségeit végre kinőtte. Míg korábban a költői epika újrafelfedezésének mámorában mintha elfeledkezett volna a poézis szubverzív küldetéséről – gondoljuk csak a Zalai passió c. vígeposzra vagy a A százegyedik évre –, addig itt a paródia, a szatíra tapasztalatait sokkal rétegzettebb jelentések létrehozásában tudja hasznosítani.

 

Förköli Gábor 1986-ban született Veszprémben. Kritikus, jelenleg az MTA-ELTE Humanizmus Kelet-Közép-Európában Kutatócsoport tagja.

 

Szálinger Balázs új könyvének címe az ábécé egyetlen betűjét sem használja. Ennél szárazabb felütés nem kell. Az eddigi kritikák már szinte mind megemlítették, hogy a kötet tárgyilagos, kvázi-tudományos beszédmódja, amely kartográfiai metaforákkal újítja meg a tájköltészetet, Oravecz Imre Egy földterület növénytakarójának változása című ikonikus verseskötetét idézi meg. Ez olyannyira szemet szúr, hogy én sem szeretnék mellette szó nélkül elmenni. A táj mellett a könyv másik fontos témája az idő. Az első, cím nélküli vers jól eltalált nyitány: a tér és az idő dimenzióinak kölcsönös felcserélhetőségét ígéri, és miközben végigtekint korszakokon és égtájakon, kihasználja az abban rejlő logikai bukfencet, hogy az óralap beosztása jelölhet időpontot és irányt is (5–7). A könyv olyan időutazásra invitál, amely a geológiának és a régészetnek hála már régóta lehetséges, hiszen ezekben a tudományokban elég a mélységek felé haladni, és fokozatosan feltárul a múlt. Szálinger a felejtés és az emlékezet kőzetrétegeit és televényeit a bomlás, a sarjadás és a megkövülés képeivel mutatja be. Ha figyelmesen akarjuk olvasni a kötetet, akkor legelőször is azon kell eltöprengenünk, hogy a félig-meddig már szinte szervetlen folyamatok nyelve mit tud mondani az emberről mint szabad, intelligens lényről. Röviden: hol bujkál az ember a szálingeri tájban? Ezen a furcsa térképen, amelyen a személyek is csak tereptárgyak, és amelyen időnként a földrajzi objektumok kapnak arcot? „A Szévíz völgyéből a Foglár völgyébe telepítik a négytagú családot” – elég ennyit olvasnunk, máris tudjuk, hogy nem véletlenül hívják Foglárnak a patakot, amelynek völgyéről szó van, és amelynek partján az áttelepítettek elvesztik szabadságukat (A Szévíz völgyéből a Foglár völgyébe, 11). Az emberi világ történései vízrajzi, tektonikai eseményekké válnak: „Ha két méter távolságból ráfújunk [ti. egy szeizmográfra], / A tűk nagy kitérést mutatnak be a látogatóknak, / Mintha messze, keleten beomolna / Egy posztkádárista birodalom.” (Obszervatórium, 37). Szálinger itt egy régi metaforát újít fel, amennyiben a történelmi kataklizmát földrengéssel azonosítja, de éppen mivel az azonosság alapját a természettudomány ideálisan transzparens nyelvével teszi egyértelművé, képes új szempontból rákérdezni arra, hogy milyen sémák szerint gondolkodunk történelmünkről. Verseiben sokszor ember nélküli tájakon járunk, ám ezek tele vannak az emberi jelenlét nyomaival. Ezek a jelek olykor a lehető legváratlanabbul bukkannak fel, akár szó szerint két szervetlen kőzetréteg között egy földtörténeti leírásban: „Elkülönülő, vékony rétegekben emberi vér, oxidáció következtében megbarnult állapotban” (Szakvélemény,14). És amikor azt hinnénk, hogy Szálinger egy jól bejáratott költői témáról, az ember nélküli világ közönyösségéről beszél, akkor kiderül, nem természeti adottságról van szó, hanem arról, hogy maga a versben működtetett és túlfeszített nyelv válik közönyössé az elmúltak iránt. Hiszen a „területhez való emocionális kötődés, a felszíni formák absztrakciója, megszemélyesítése, egyéb jelentéstartalommal való felruházása népektől és koroktól függetlenül állandó” (15).

 

Miközben látszólag az emberközpontú történelemszemlélet felszámolásán dolgozik Szálinger, pontosan azokra a nagyon is emberi tényezők kerülnek új megvilágításba, amelyeket sem a látszólagosan objektív, sem pedig a reflektálatlanul elkötelezett – hazafias, heroikus vagy éppen tragikus – beszédmódok nem tudnak mindig kellő hitelességgel és frissességgel tálalni: érzelmek, sérelmek, traumák. A közönyös, hűvös tárgyilagosság kozmikus léptékváltást hajt végre a történelmi tér és idő szemléletében, ám éppen a személyes élmény kiölése miatt a megismerésnek ez a módja sem lehet tökéletes. A Populációdinamikai modellezés című szöveg éppen a történelmi folyamatok számszerűsíthetőségének reményét forgatja ki. A költemény egy olyan játékos tanulási módszerről szól, amely azzal kecsegtet, hogy a matematikai elvonatkoztatás és az egyedszám vizsgálata nemcsak biológiai-ökológiai, hanem morális belátásokra is elvezet. Hogy a statisztika átjárható az erkölcs szférájával vagy a lélektannal. A játék „kitartásra és a történelem ismeretére nevel”, a vele gyakorlók számára „gyermeki világukban / Helyére kerül emberi élet, emberi teljesítmény, / A halál és az idő fogalmai” (12). Úgy sejtem, Szálinger egy egyébként létező és forgalomban lévő társasjáték leírásából indult ki, amelyben állati populációk evolúcióját kell szimulálni körökre osztott játékmenetben. Akárcsak Örkény villamosjegyről másolt egypercesében, itt is a fontoskodásba fulladó talált szöveg válik önmaga paródiájává.

 

Miközben a kötet finoman oszcillál a személyes-kollektív érintettség és a groteszk, eltávolító gesztusok között, Szálinger költészete azt is világossá teszi, hogy az idő- és térviszonyok metaforikus újragondolása és összezavarása nemcsak poétikai, hanem történelembölcseleti kísérlet is. Az irányvesztett, történelem nélkülivé váló történelem a témája a Legelőször című versnek, amely egyértelműen fogalmaz: „Nagy korszakok között történhet úgy, hogy hirtelen elkezd / Nem történik semmi…” (59). (Gyanítom, hogy az idézet befejezése helyesen „nem történni semmi” lett volna, csak közbeszólt a szövegszerkesztő és a nyomda ördöge.) A 360° szerzője érdekes, nagy teherbírású költői nyelvet hoz létre, amely főleg a kötet első részét jellemzi. A komolyság és a játékosság regisztereit egyaránt meg tudja szólaltatni. Az első versciklus után a kötet egységesként induló koncepcióját időnként olyan versek teszik szellősebbé, amelyek az Első Pesti Vérkabaré című korábbi kötet világát idézik. „Tavaszidőben Ódry úr jobb kezében / Nyílik a legszebb szál monarchia” – olvassuk egy helyen (Ódry úr, 22). Az ehhez hasonló nyelvi gegek egy fülledt, békebeli, mégis a háború szélén álló kort idéznek meg, szereplői pedig a dzsentri, az önmagát túlélt arisztokrata és a kávéházi lézengő krúdys elegyítéséből állnak elő. Igazi világvégi karnevál jelenik meg a szemünk előtt, amikor a szerző a kései, világháborús Adyt imitálja: „A pánikszoba kigyulladt tegnap éjjel, /Táltos lovunk két döglött egeret szült, / Sztárzsokénk a levegőt üvöltve / Rohant meghalni le a völgybe” (Nagyjóuram, 23).

 

A Vérkabaréhoz való visszatéréssel Szálinger ráadásul ismét az ars poetica vidékére merészkedik. A kabaréval rokon populáris beszédmódok felé kacsintgatva ugyanis a közönség és a művész viszonyát, költészet és nyilvánosság kapcsolatát helyezi érdekes megvilágításba. Nem áll távol tőle a politikai szatíra sem, sőt több verse is szól a közéleti poénokban is jeleskedő Bödőcs Tibor humoristához, aki egyébként a Szálinger szerkesztette Hévízbe szokott írni irodalmi paródiákat. Bödőcs haknijai kapcsán a szerző az ekhósszekéren utazó petőfies költőszínész alakját éleszti újjá (Merre zörög?, 64). A gyors siker érdekében aprópénzre váltott tehetség, a közönség szeretetéért tett engedmények azonban egyáltalán nem jellemzik Szálinger kötetét. Nyilván keveseknek lesz érthető negyven év múlva az a kiszólása, amely szerint egy bizonyos politikus lakásának a négyzetméterekben kifejezett mérete folyamatosan gyarapszik (Kittenberger, 44). A közélet minőségéről a kötet azonban sokkal finomabb látlelet ad, és nem a direkt utalásokon van a hangsúly. Így van ez a Hat sor című vers esetében is, amely félreérthetetlenül odaszúr az idejétmúlt kultúrpolitikai ábrándoknak. Ezekben a verssorokban legalábbis nem kertel a szerző: „A hézagosalakúak most skiccelik fel az új világ / Habosfelhős fesztykörképeit” (62). A nyilvánvaló aktualitáson túl azonban a szöveg összetett allegóriában beszél a költészet és a hatalom viszonyáról, sőt nem is feltétlenül a közéleti olvasat az elsődleges benne. Valójában ugyanannyira szól az értelmezés hatalmáról, az ihlet és az esztétikai ítéletalkotás esetlegességéről és irányíthatatlanságáról is.

 

Az embertől elhagyatott, emlékeket temető tájak, a történelmi fantázia szabadon engedése után a 360° a félreértett szavak keserűségét is megverseli. Ez a tematikus sokszínűség talán árt a kötet fegyelmének, a cím által sugallt programszerűségnek, azonban azt nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Szálinger költészete úgy tudta megőrizni korábbi jellegzetességeit, hogy gyermekbetegségeit végre kinőtte. Míg korábban a költői epika újrafelfedezésének mámorában mintha elfeledkezett volna a poézis szubverzív küldetéséről – gondoljuk csak a Zalai passió c. vígeposzra vagy a A százegyedik évre –, addig itt a paródia, a szatíra tapasztalatait sokkal rétegzettebb jelentések létrehozásában tudja hasznosítani. Ez a szándék megvolt korábban is. Viszont Szálinger „komoly hangvételű” műveit, elsősorban A sík című, Madáchtól és Vörösmartytól ihletett emberiségeposzát a kritika túlságosan nehézkesnek tartotta. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy szöveg vélt vagy valós olvashatatlansága önmagában elégséges érv lenne a kritikai elmarasztalásához, a mostani kötet darabjai viszont sokkal letisztultabbak, szemlátomást érettebbek. Talán kedvet csinálnak a korábbi könyvek újraolvasásához is.

 

Förköli Gábor