Nemes Nagy éjjel, Nemes Nagy nappal

Részletek

Írta: Demény Péter

Más esetekben viszont – nekem legalábbis – túl sok az elfojtás és az öncenzúra. A vers társadalmi termék is, mégis amellett törnék lándzsát, hogy elsődleges szempontja a gyönyör, az író részéről a megszólalás, az olvasóéról az olvasás gyönyöre. A magam részéről erősen megvékonyítottam volna a költő Nemes Nagy Ágnes éjjeleit, és megadtam volna a nappaloknak, ami a nappaloké.

„A legjelentősebb portré nyilvánvalóan a Nemes Nagy Ágnesé, hiszen ez az esszé legalább annyira róla való megemlékezés, mint amennyire emlékezés. Elfogulatlanságról itt persze szó sem lehet, a megfigyelő szemtanú beszámolója és az élettárs vallomása egybeér. Lengyel Balázs többször is eddig ismeretlen – gyönyörű – verseket idéz, s ezek megvilágító, illusztráló szerepénél is jellemzőbb az a tény, hogy a költőnő nyilván nem színvonaluk, hanem személyességük miatt ítélte kiadhatatlannak őket. (Az egész posztumusz feltáruló Nemes Nagy-költészet szinte egy másik, elfojtásra ítélt, nem kisebb, de érzelmesebb, szubjektívebb, gyengédebb költőt ismertet meg.)” (Radnóti Sándor: Öregkori mesteresszé. Holmi, 1996/11.)

Nem hiszek a költők ártatlanságában, nyelvi ártatlanságában különösképpen nem. Egy költő annyira a nyelvben és a nyelv által él, hogy egyszerűen nem tud reflektálatlan lenni nyelvi dolgokban. Éppen ezért gondolom, hogy a Szabad-ötletek jegyzéke nyilvánosság elé való: akármilyen körülmények között született, költő írta, akinek a mestersége az, hogy figyeljen arra, amit mond. Persze lehetne azzal érvelni, hogy mást közvetít magáról Petőfi és Ady, mást Arany, Babits és Nemes Nagy, de egyrészt az ösztönösségről való közvetítés is közvetítés, tudatos valami, másrészt olvassuk csak el ezt az egyetlen passzust: „Ahogy mondani szokták: Babits tudatos költő. Jogosult, bár kényes megállapítás. Amikor kényességét aláhúzom, korántsem arra a közkedvelt lírai eszményre gondolok, miszerint a költő dalol, mind madár az ágon, s amely jellegzetesen közép-kelet-európai glóriájú; máshol nem örvend akkora népszerűségnek.” A hegyi költőben írja ezt, és az indulatból érződik, mennyire mély a gyökere.

Igen ám, mondhatnánk, de tudatosnak lenni, és elfojtásra ítélni jelenségeket, nos, ez nem ugyanaz. Radnóti nagyon jól megválasztotta a kifejezést, hiszen ez hangsúlyosan lélektani zamatú szó. Nemes Nagy nem akarta, hogy „érzelmesnek, szubjektívnek, gyengédnek” tartsák. Mindaz, ami életében megjelent, olyan címszavak alá sorolható, mint „fák”, „Ekhnáton”, „lovak”, „angyalok”; nyoma sincs olyan komolytalanságoknak, mint a testiség. A Szomj nagyon érzéki vers – egyedi is az antumusz korpuszban.

Egy költő homlokzatáról, szuperegójáról semmi sem beszél jobban, mint a róla készült paródiák, és lám, Orbán Ottó Séta című paródiája is az intellektust figurázza ki: „A fákon már áttört a délután, / jártunk a Krisztinában, / nem szóltál, néztél propán és bután, / megreszketett a vállam. // Feszes, későgótikus ég alatt / néma és barna állat, / Európa – mondtad s megcsókoltalak. / És eltörtem az állad.” Még a szerelembe is tudomány, műveltség vegyül, az ég is katedrálisokhoz hasonlíttatik.

„Nemes Nagy Ágnes pályáját, írói szenvedéstörténetét érdemes egy el nem küldött levél felől közelíteni. A Babits Mihályhoz írott fiktív levél, a Babitscsal és önmagával való kemény szembenézés kísérőszövege 1957-ben keletkezett, de nyomtatásban először csaknem harminc évvel később, az Erkölcs és rémület közt című, halála után megjelent gyűjteményben szerepel. Babitsról, akiről 1984-es kötetében, A hegyi költőben így ír: »...a nagy Nyugat-hegylánc egyik főorma, a vízválasztó hegysoré, amely a századelőn gyűrődött fel a magyar irodalomban, amelytől számítva másfelé folynak a folyók« még vagy már, ’57-ben, élete egyik legnehezebb történelmi és magánéleti pillanatában a következőket mondja: »Miért szerettem magát jobban, mint Kosztolányit? A tartózkodása miatt… A fegyelmezett szenvedélyt szerettem… Mert mit ér a szenvedély, ha formátlan… Néha arra gondolok, sosem láttam impotensebben nagy költőt, mint Maga… Az a sok agyalás, fúrás-faragás, az a Mache… Maga voltaképpen hideg tenger. Egyszerűbb szeretnék lenni. Csak azt írni, ami legbelül van, amit ezerszer megvizsgáltam, hogy igaz-e… Maga tetemre hívja az antiintellektualizmust, mint a háború és minden emberi iszonyat szülőjét, illetve eltűrőjét. Hogy is írta másutt: »Hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér… Rémülten jöttem rá, hogy én már nem hiszek. Nem hiszek az észben. Vagy nem úgy hiszek.«” – írja Takács Zsuzsa a Jelenkor 2012/4-es számában közölt Nemes Nagy Ágnesről című esszéjében. Hogy hogyan nem hisz a Fák költője az észben, az külön elemzést kívánna; de hogy éppúgy, mint Babits, ő is „agyal” (hiszen ő maga mondja, némi önellentmondással: „Egyszerűbb szeretnék lenni. Csak azt írni, ami legbelül van, amit ezerszer megvizsgáltam, hogy igaz-e…”), az kétségtelen.

Ami legbelül van, azt nehéz megvizsgálni, és ha kitüremkedik, akkor is formába kell önteni; ha viszont már formába öntjük, önnön ars poeticánknak megfelelően, mely szerint semmit sem ér a formátlan szenvedély, akkor már tudatosan nézzük a tudattalant, az addig a pillanatig nem is sejtettet; és akkor eldönthetjük, hogy közreadjuk-e vagy sem.

Kötelességteljesítés – ez a protestáns etika kulcsszava, Nemes Nagy homlokzatán is ez virít. A kötelességteljesítés érdekében azonban óhatatlanul el kell hallgattatni a szenvedély, a szerelem, a testiség szirénhangjait. És ha már magunkkal szemben nem sikerül (ahhoz túl vizsgálósak vagyunk), akkor a nagyközönség, az olvasók elől mindenképpen el kell titkolni, hogy mi tör fel belőlünk. Az az írása, melyben Thomas Mannt védi meg Nádas Pétertől (Thomas Mann mint álarc, Holmi 1993/7), többek között abból az indulatból táplálkozik, hogy miért leplezi le Nádas Thomas Mann „nappali” arcát? „Nádas Péter kritikájának lényege: alaposan leteremti Thomas Mannt, aki külsőleg a derék polgárnak, a kor reprezentánsának életszerepét játssza, belülről, Naplója szerint azonban végképp leálcázódik, bemutatva nekünk »a liberális személyiség csődjét«. (…) A szövegösszefüggésből (…) eléggé kiviláglik, mit értsünk ezen a liberális személyiségen; nagyjából »európai polgárt«, ahogyan annak képét Thomas Mann – kritikusa szerint – el akarja hitetni velünk. Aki pedig nincsen. Legalábbis Mannban nincsen, nem található. Üres álca ő, a »reprezentáció« maszkja, maga a hamis szerep, akiben nincs egy csipetnyi emberi érzés: szeretet, szerelem, részvét, düh, szenvedés, szenvedély.” Később pedig az „elfojtás” fogalmát védi meg a már Freud óta rárakódott pejoratív mellékzöngétől. Szóval egyértelmű: Nemes Nagy magát védi, miközben Thomas Mannt.

Egyébként az, hogy Thomas Mann rejtegette a fiúszerelmét, sokkal inkább érthető, mint az, hogy Nemes Nagy rejtegette a verseit, például a Róma vagy az Álom címűt. Egykori férje, Lengyel Balázs érti: „Szemérme ezt nem tűrte” – mondja a Két Róma című esszében, melyről Radnóti Sándor írta bírálatát; gondolom, erre a két sorra gondol: „Egy iskolával alszom együtt. / Egy iskola a szeretőm.” Ez a két sor még a Hátrahagyott versekben Lengyel Balázs közreadta Iskolában sem szerepel. A Róma pedig a bor gyönyörét dicsőíti – rémes!

Kissé pikírt vagyok, de visszatérek a józanságomhoz. Az pedig úgy érvel, hogy mint minden emberi folyamat, jelenség, lelki ellenőrzés, a homlokzatfaragás sincsen tisztában önnön határaival, pontosabban azzal, hogy azt is elrejti, amit nem kellene. Egyáltalán, borzasztó feszültség lehetett egy protestáns embernek, aki komolyan vette protestantizmusát, olyan léha valakinek lenni, mint amilyennek egy költő tartatik. Azt hiszem, ezért is szereti Nemes Nagy annyira Babitsot, a mindig fegyelmezett, a verscsinálásra sokat adó Babitsot. Mert a mesterség mindig kizárás: a műhely nem ott van, ahol a hálószoba. Egy-egy szerelmes verset persze meg lehet írni, hiszen milyen költő az, akinek nincs szerelmes verse? Nem kell azonban túlzásba vinni a dolgot. Például Az emléket már semmi szín alatt sem lehet publikálni: „Valószínű, hogy nem vagyunk, / s valahol messze, régen éltünk, / nagy pálmafák közt sós tavunk / meleg sekélyén mendegéltünk. // A part síkos volt, mint a szappan, / a napfény sárga, mint a len, / és bent a forró, rőt iszapban / a talpunk csúszott, meztelen.” Itt minden tilalmas, a fallikus pálmafáktól a szappanra emlékeztető síkosságig és a forró, rőt iszapig, amit már magyarázni sem kell.

Ugyanilyen gyanús a Virág, melyből szintén keveset idézek: „Úgy szeretlek, mint nőt a férfiak. / Mint buja bokrot, szépséged kitárod: / rád nézek, és a válladból, kezedből, // derekadból, a szádból és szemedből, / mint piros lángok szöknek, bomlanak / szüntelenül az új, sötét virágok.” Egy mai értelmező persze könnyedén bebizonyítja, hogy a vers beszélője nem azonos a vers szerzőjével, honnan tudhatjuk hát, hogy nő? Keletkezésekor ellenben, mely „1944. júl. 19.”, nem lehetett a posztmodern irodalomtudományra bízni semmit, és minden költő saját tapasztalatából tudja, hogy az olvasónak aztán beszélhetsz. Szóval ebben az esetben még el is fogadhatjuk az öncenzúra óvatosságát, nem feledkezve meg arról sem, hogy akkoriban nem éltek annyira szabad(os) időket.

Más esetekben viszont – nekem legalábbis – túl sok az elfojtás és az öncenzúra. A vers társadalmi termék is, mégis amellett törnék lándzsát, hogy elsődleges szempontja a gyönyör, az író részéről a megszólalás, az olvasóéról az olvasás gyönyöre. A magam részéről erősen megvékonyítottam volna a költő Nemes Nagy Ágnes éjjeleit, és megadtam volna a nappaloknak, ami a nappaloké.

(A szöveg a 2016-os Hermész táborra készült előadás szerkesztett változata.)

Demény Péter 1972-ben született Kolozsváron. Déry Tibor-díjas író, költő, egyetemi oktató. A Látó folyóirat szerkesztője. Műfordítói munkássága is jelentős. Legutóbbi verskötete: Lélekkabát (Lector, Marosvásárhely, 2015.)