
Színek a színtelenségben
- Részletek
Kabai Lóránt: semmi szín, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2016.
A semmi szín kötet valódi arca, hogy úgy próbál meg történeteket mesélni, hogy egyfelől titkolózik (színtelenség), másfelől mindent elmond, egy-egy ütős, szikár sorban (színek). Valahogy végig az az érzésünk, mintha kukkolnánk, máskor meg az, mintha egy idegen egy kocsma félhomályában kendőzetlenül elmesélné legféltettebb titkait, emlékeit. A kötet egyszerre egy nehéz találkozás és egy ismerős utazás.
(Kristóf Levente felvétele)
Tóth Júlia Éva 1988-ban született Debrecenben. Újságíró, irodalomkritikus, művészeti menedzser, az articsoka.com online kulturális magazin főszerkesztője. 2008 óta jelennek meg kritikái, interjúi, cikkei, főleg irodalmi, képzőművészeti és kulturális témákban.
Kabai Lóránt semmi szín című kötete 2016 tavaszán jelent meg a Tiszatáj Könyvek gondozásában. A kisméretű kötet, ötven rendkívül koncentrált verset tartalmaz, három fejezetbe felosztva. Kabai három év után jelentkezett új gyűjteménnyel, hetedik verskötetét megelőzően a Szoba Kiadó gondozásában, 2013-ban látott napvilágot avasi keserű című munkája.
A semmi szín egy különc, új ízű alkotás, ami Kabai költészetének lényegien új lenyomata, azonosság és disszonancia, amiben a költészet aperiodikus szépsége a hétköznapok nihiljével és a minket, embereket körülvevő nyűggel, a fájdalmas emlékek üledékével és a mindent betemető hulladékkal találkozik.
A kötet címe beszédes: semmi szín. Ahogy azonban olvasásába kezdünk (a kötet elején) csak színeket látunk, vagyis inkább jól ábrázolt szürkeséget, szürkéket. A szürke is szín. A szövegek erősen kimunkáltak, és ugyan önálló versekként sorakoznak egymás után, de helyenként az az érzésünk, hogy egymásba kapcsolódóan történetet szőnek, ami akár egy szomorú férfi elméjének józan kivetülése is lehet. Mintha egy zakózsebben aszalódó noteszbe látnánk bele, ami hol napló, hol a költő jegyzetfüzete, hol pedig fontos makulatúra, amit az ember ide-oda rakosgat, de sosem dob ki.
„A szinesztézia olyan mentális jelenség, amelyben egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet, tehát például a betűkhöz vagy számokhoz az ember akaratlanul is színeket társít. A szó görög eredetű: σύν (szün) – együtt, egyszerre, αισθησις (esztészisz) – érzékelés. Magyarul összeérzésnek is nevezik.” (Wikipédia)
Kabai egy ideje képi ábrázolással, festéssel is kísérletezik (a kötet borítóján is a szerző alkotása látható), így nem véletlen az a közlési szimbiotika, amely a versekben is megjelenik. Erősen ott munkál a szerző szövegeiben az a festményein direkten közvetített mondhatni vizuális hatás: az egysíkúságban rejlő polikrómia azaz sokszínűség. A szövegek további érdekessége, hogy a gyakran egymásra visszautaló sorok, emlékképek egyfajta parabolát alkotnak, ami a kötet végigolvasása után azzá a konklúzióvá áll össze, mely szerint nincs semmi új a nap alatt, a hétköznapokban sokszor nincs semmi szín, de minden emlék, minden lenyomat fontos, az ember érzései a szerelemről, az elengedésről, az ürességről, egy félresikerült kocsmázásról, vágyról és a művészetekről meghatározóak, formálóak, építő jellegűek akkor is, ha az adott pillanatban azok éppen rombolóan is hatnak arra, aki átéli őket.
A látható gondossággal lepucolt szövegek ereje a szikár összeszedettségben és a sokszor brutálisan őszintén elmesélt emlékek leírásában rejlik, mindezen erények mellett a semmi szín darabjai verstanilag is igazán érdekesek. Az ötven – többnyire – szabadversben fel-feltűnnek klasszikus szövegformák, versforma-töredékek, néha egy-egy rímpárban vagy szótagszámban több a tudatosság, mint magában a versben, persze az is lehet, hogy ez csak a rutinos költői ösztönnek és a szerző hivatásos szerkesztői tevékenységének jól eső szakmai ártalma.
Ha már szerkesztői munka: a semmi szín előbb említett didaktikus lüktetését és polikróm együttállásait valószínűleg a gondos szelekciós és csoportosító redaktori figyelemnek is köszönheti. Orcsik Roland biztos kézzel szedte rendbe Kabai Lóránt elmúlt éveinek termését. Reménykedhetünk, hogy széleskörű szakmai érdeklődés kíséri a könyv útját, mert úgy vélem, a semmi szín a 2016-os év egyik legemlékezetesebb verseskötete lett.
A semmi szín kötet valódi arca, hogy úgy próbál meg történeteket mesélni, hogy egyfelől titkolózik (színtelenség), másfelől mindent elmond, egy-egy ütős, szikár sorban (színek). Valahogy végig az az érzésünk, mintha kukkolnánk, máskor meg az, mintha egy idegen egy kocsma félhomályában kendőzetlenül elmesélné legféltettebb titkait, emlékeit. A kötet egyszerre egy nehéz találkozás és egy ismerős utazás, ahol a részvevők kicsit mindannyian olyanok, mint mi, egyszerű emberek, akik valahol valami nehezet, bonyolultat cipelnek.
Tóth Júlia Éva