Hogyan érthető újra az irodalmi modernség?

Részletek

Bengi László: Az irodalom színterei. Irodalom és sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedeiben, Ráció Kiadó, Budapest, 2016.

Balogh Gergő 1991-ben született Budapesten. Jelenleg PhD-hallgató az ELTE BTK Általános irodalom- és kultúratudomány oktatási programján. Főbb kutatási területei: a 20. század első felének magyar irodalma, Karinthy Frigyes életműve. A FISZ és az Alföld Stúdió tagja.

A mainstream magyar irodalmi kánon szereplőit áttekintve, figyelmünket a 20. század elejére összpontosítva aligha találhatunk olyan szerzőt, akinek munkássága ne fonódott volna össze, vagy legalábbis ne mutatna átfedést a sajtónyilvánosság valamely formájával. A szerkesztőségi munka, a tudósítás- és a tárcaírás stb. sokak számára mindennapi gyakorlat, nélkülözhetetlen megélhetési forrás volt. Az irodalomtörténet-írás erre a jelenségre sokáig – és valljuk be, túlságosan is sokáig – csupán mint szükséges rosszra tekintett. A sajtó eszerint azért cserébe, hogy megmenti a szerzőt az éhhaláltól, elvonja az időt és az energiát a fontosabb dolgoktól: leginkább természetesen a rendkívüli művészi teljesítmények létrehozásától. Az utóbbi évtizedek irodalomtudományos paradigmaváltása nyomán azonban az időszaki kiadványok (például napi- és hetilapok) jelentősége – médiatörténeti és olvasásszociológiai belátásokból is táplálkozva – megugrott, a nemzetközi szakirodalomban egyre komolyabb szerephez kezdett jutni. Ma már egyértelműnek látszik, hogy a 19. és a 20. századi irodalom vizsgálata nem torpanhat meg a könyveknél; hogy a sajtó mint intézmény az irodalom viszonyában nemcsak járulékos vagy külsődleges tényező, hanem az irodalmi szövegeket és a hozzájuk közelítés lehetőségeit érdemben alakító feltételrendszer.

A magyar irodalomtudományban az előbbi szaktudományos tendenciák a közelmúltban váltak valóban produktívvá. Hansági Ágnes Tárca – regény – nyilvánosság. Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei című könyvében a sajtó és az irodalom tárcaregénybeli egymásra utaltságán keresztül többek között az irodalmi nyilvánosság gazdasági, mediális és olvasástörténeti vonatkozásait egyaránt képes volt mozgásba hozni, számos ponton újraírva ezzel a 19. századi irodalomról és a korabeli regénypoétikai eljárásokról alkotott képet. A 20. század eleji irodalom kutatásában is történt ilyen jellegű előrelépés: Móricz Zsigmondnak a sajtóhoz fűződő kapcsolatát elemzéseiben szem előtt tartva hasonló kontextusokat nyitott fel Szilágyi Zsófia Móricz-nagymonográfiája. Ez utóbbi jelentőségét csak tovább erősíti, hogy – ahogy el szokás mondani – a 20. század elejének kutatója előbb vagy utóbb szembetalálja magát azzal a ténnyel, hogy a korszakkal kapcsolatban, ellenben például a számos szempontból és különösen filológiailag szisztematikusabban feldolgozott 19. századdal, alapkutatások hiányoznak. Az irodalom és a sajtó viszonyának tárgyalása ezért nemcsak az elméleti belátások hatékony alkalmazását és az alapos, körültekintő módszertani megfontolások érvényesítését teszi nélkülözhetetlenné, hanem komoly filológiai kutatómunkát is követel. Bengi László Az irodalom színterei. Irodalom és sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedében című munkája ezeknek a követelményeknek messzemenően eleget tesz, méghozzá a legszigorúbb értelemben. Amellett, hogy a szerző alkalmazza és továbbgondolja az időszaki kiadványok és a modern irodalom viszonyát tematizáló újabb irodalomtudományos belátásokat, megállapításait saját forráskutatási eredményekkel támasztja alá.

Az öt fejezetből álló, függelékkel ellátott könyv két nagyobb részre osztható: 1.) Az első két fejezet a 19. század utolsó és a 20. század első évtizedeinek – vagy a szerző vissza-visszatérő fordulatával: a tágan értett századfordulónak – vonatkozásában az irodalmi és a sajtónyilvánosság szerkezeti alapjaira, valamint az olvasásnak azokra a lehetőségfeltételeire koncentrál, amelyek ebben az időszakban jelentek meg. 2.) A további három fejezet középpontjában a sajtónyilvánosság esettanulmányokon keresztül való megközelítése áll. Ezek a fejezetek bontakoztatják ki és támasztják alá a könyv központi téziseit. Bennük szó esik a századfordulós magyar irodalmi nyilvánosság szervezőelveiről, a Nyugatnak és más lapoknak az e nyilvánosság megteremtésében játszott szerepéről, a névtelenség és név közlésének jelentőségéről. Egyszóval a lapok és a szerzők azon 20. század eleji összjátékáról, amely a modernség irodalmaként általunk ismert korpuszt előállította.

A könyv első fejezete (Nyilvánosság és irodalom. Fogalmi keretek) elsősorban elméleti, a második (Lapok és olvasók. Sajtótörténeti összefüggések) pedig történeti szempontokat helyez előtérbe. Az első fejezet a nyilvánosságnak Az irodalom színtereiben használt fogalmát Jürgen Habermas emblematikus írásainak nyilvánosságfogalmából kiindulva vezeti elő, majd azt Niklas Luhmann-nak és Pierre Bourdieu-nek a témába vágó megfontolásaival ütközteti. A fejezet központi kérdése az, hogy miként ragadhatók meg a sajtó és az irodalom egyazon nyilvánosságfogalom részeiként, egymásra ható, ám egymást nem korlátozó elemekként. Tekintve, hogy a számos időközben napvilágot látott bíráló észrevétel hatására Habermas később maga is kritikai hangot üt meg a nyilvánosságnak A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásában (1962) megjelenő elgondolásával kapcsolatban, „[j]oggal vetődhet föl […] a kérdés, mi indokolja mégis a döntést a nyilvánosság koncepciója mellett” (39.). Ami miatt Bengi könyvében a nyilvánosság fogalma a későbbiekben rendkívül hatékonnyá képes válni, az éppen az a típusú szigorú és erőteljes kritikai mérlegelés, amely mint látható, részben abban is megnyilvánul, hogy maga siet a felvetődő kérdések és problémák elé. A szerző módszertanilag rendkívül tudatos beszédmódja nemcsak a diskurzusba vont fogalmakat és elméleti belátásokat teszi újra és újra mérlegre, hanem saját eljárásmódjára, elméleti előfeltevéseinek erősségeire és esetleges gyengeségeire is folytonosan reflektál. (Hasonló reflexiónak tekinthető akár a luhmanni rendszerelmélet könyvbéli szerepeltetése is: funkciója tulajdonképpen kimerül a másik két, a könyvben felhasznált értelmezési keret sajátságainak exponálásában, a gondolatvezetésbe valóban beléptetett elgondolások szaktudományos pozicionálásában, ezáltal a saját állítások helyének kijelölésében. [39–40.])

Bengi László Habermas ma már számos szempontból meghaladottnak vagy problematikusnak tekinthető koncepcióját a könyv első fejezetében úgy ismerteti, hogy ennek során az abban az irodalmi nyilvánosság felvázolt alakulástörténete által kódolt (23.) ellentmondások és feszültségek is a felszínre kerüljenek. Habermas koncepciója így a könyvben sokkal inkább csupán a felvázolandó nyilvánosságfogalom referenciapontjává válik, mintsem átvett teoretikus modellé; rá csak a tárgyalás kiindulópontjaként tekinthetünk, és nem annak alapjaként. Bengi könyvében már a fejezet első oldalaitól az ismertetett elgondolástól való távolságtartás és a vele szemben tanúsított kritikai figyelem válik mérvadóvá. Akár – talán kissé túlzó módon, de nem alaptalanul – azt is mondhatnánk, hogy Az irodalom színtereiben működtetett nyilvánosságfogalom elővezetésében Habermas szövegének kritikai ismertetése a leginkább egy nagyon is hatékony pedagógiai gesztusnak tekinthető. Ezt a benyomást a Bourdieu – aki maga sem kerüli el az értekező kritikai figyelmét (46.) – nyomán a nyilvánosság addig körvonalazott habermasi fogalmába vezetett (mezőelméleti) tagoltság és dinamikus átrendeződés elgondolása csak tovább erősíti, akárcsak az, hogy az első fejezet elméleti fejtegetését a szerző átugorhatónak nevezi – vagyis a könyv az első fejezet ismeretének hiányában is értelmezhető marad (10.).

Ahogy Bengi maga is felhívja rá a figyelmet, az első fejezetben tárgyalt elméletek csak bajosan lennének teljesen egymásra vetíthetők (40.). A szerző érvvezetését követve mégis felfigyelhetünk olyan érintkezési pontjaikra, amelyek az irodalmi és a sajtónyilvánosság egymáshoz való viszonyának vizsgálatában termékeny perspektívákat nyithatnak, a nyilvánosság egy integratív koncepcióját előrevetítve. Hajlok rá, hogy azt állítsam, a könyv első fejezetében tárgyalt társadalomelméleti megközelítések – habár részletekbe menően pontos, gondos és tanulságos tárgyalásuk erről akár el is vonhatja a figyelmet – elsősorban a szerző saját nyilvánosságfogalmának előléptetését, annak körülhatárolását és definiálását segítik elő: „A műalkotások nyilvánossága összetartó és széttartó erők kölcsönhatása révén formálódik. A nyilvános kontextus rétegei és az abba belépő művek éppannyira nem tekinthetőek rugalmatlan merevséggel rögzített, mint kötöttségek nélkül alakítható tényezőknek: mű és nyilvánosság kölcsönösen formálhatják, de nem szabhatják meg egymást végletesen. És így az olvasás sem lehet egyszerű magányos elfoglaltság, hanem mindenkor a nyilvánosság tagolt és változó terébe ágyazódó összetett gyakorlat.” (48.) A társadalmi nyilvánosságnak ez az elgondolása keretezi a következő fejezetek gondolatvezetését, és teszi lehetővé a magyarországi modernség irodalmának integratív, sajtó-, irodalom- és olvasástörténeti tétekkel egyaránt bíró vizsgálatát.

A második fejezet, mint említettem, elsősorban történeti kérdések köré szerveződik. Fókusza azonban nem változik, érvvezetése az előző fejezetben megkezdett úton halad tovább. Benne a sajtótermék előállításának és fogyasztásának lehetőségei mint a nyilvánosság terének alakító tényezői tűnnek fel. A folyóiratok példányszámairól szóló statisztikák és az ezek kirajzolta minták áttekintése során Bengi arra figyelmeztet, hogy a példányszámok növekedésének íve nem választható el az olyan újonnan megjelenő modern technikai feltételektől, mint amilyeneket a lapok országos vasúti kiszállításának lehetővé válása vagy a nagyobb teljesítményű, költséghatékonyabb nyomdagépek beszerzése teremt (58.). A modern sajtónyilvánosság tere, amely az irodalomközvetítésben is meghatározó, nem képzelhető el gazdasági-technikai feltételeinek hiányában. Ezek a tényezők nemcsak megteremtették a modernség nyilvánosságának lehetőségfeltételeit, hanem alakították is annak szerkezetét (például a lapok megírásának/összeállításának/megjelenésének és a kiszállítás ütemének ritmusa által). Mivel Az irodalom színtereiben a nyilvánosságot alakító tényezők mind nagy jelentőséggel bírnak, a szerző joggal hangsúlyozza: a produkciós oldal növekedése a vásárlóképes olvasó megjelenésének, a sajtótermékre mutatkozó igényeknek is köszönhető, hiszen anélkül lehetetlen lett volna (52.). Szemben az irodalomtörténeti vizsgálódások bevett megközelítési módjaival Bengi László a magyar sajtó- és olvasástörténet viszonyrendszerét nem az értelmiség, hanem a városi munkásság felől vonja kérdőre (59.). Ez egyike a könyv által implicit módon javasolt irodalomtörténeti perspektívaváltásoknak: ahogy a későbbi fejezetekben a szerző kitüntetett helyét az újság médiuma foglalja majd el, úgy váltja fel itt a hivatásos olvasót az olvasás tömegessé válásával megjelenő átlagfogyasztó. A 20. század eleji modernség története és annak irodalma, így a könyv egyik központi állítása, az olvasás-, technika- és sajtótörténeti folyamatok által formált nyilvánossággal – amely maga is alakította az előbbieket – való kapcsolatában, kölcsönviszonyában ragadható meg új módon: „az irodalom összességében nem független saját feltételeitől” (13).

A második fejezetben felvonultatott sajtó- és olvasástörténeti adatoknak és azok értelmezésének fontossága aligha becsülhető túl. Általuk a modernség irodalmának – magát az irodalmat is meghatározó – közegei válnak láthatóvá, azonban ekkor az irodalom már nem gyakran feltételezett autonómiájának elszigeteltségében, hanem a modernség társadalomtörténeti folyamatainak lényeges tényezőjeként, egy összetett és folyton változó kulturális tér részeként tűnhet fel. A harmadik fejezet (Újraközlés és újraolvasás. Az irodalmi nyilvánosság két szervezőelve a 20. század első évtizedeiben), kapcsolódva az előzőekhez immár a tágan értett századforduló nyilvánosságának működési elvét kísérli meg feltárni. Ennek a törekvésnek a Nyugat válik a tengelyévé. A Nyugat a könyv megközelítésében elsősorban nem esztétikai szempontok, hanem a modernség nyilvánosságának megteremtésében játszott különleges szerepe miatt kerül kiemelt helyzetbe (96.). Általa, vagyis különbözősége által mutatható meg a nyilvánosság Bengi által azonosított két fő szervezőelve: az újraközlés (egy cikk többszöri, különböző orgánumokban való megjelenése [80–81.]) és az újraolvasás (mint a szövegekhez való visszatérés stratégiája [95]). Tehát a Nyugat példáján – amely az újraolvasás paradigmájának érvényesülését mutatja meg a könyvben – válik megragadhatóvá a Nyugatétól eltérő, ám jóval széleskörűbben elterjedt gyakorlat, az újraközlés és annak logikája. Bengi László revelatív belátása szerint elmondható, hogy amíg a magyar sajtónyilvánosság nagy részét az újraközlés gyakorlata szervezte, addig a Nyugat „elit jellegét” az újraközlés piaci logikájának megtörése adta (98.). A Nyugat eszerint nem újraközlő, hanem újraközlendő írásokat megjelentető lap. Ugyanakkor kánonalkotó módon (99.) maga is bekapcsolódik az újraközlések rendszerébe a benne megjelenő cikkek továbbmozgásával, és ezért nem az újraközlés logikájának ellenpontjaként érdemes rá tekinteni, hanem a közvetítés egy más lehetőségét lehetővé tévő folyóiratként; olyan ellentmondásos helyzetű folyóiratként, amely egyszerre játszik fontos szerepet az irodalom modern nyilvánosságának megteremtésében, és kezdi ki annak egyik – például a különböző lapokhoz rendelődő politikai határokat is újraíró (101.) – vezérelvét.

Az irodalom színtereinek második felében az újraközlés elvének vizsgálata és megvalósulási formáinak elemzése a meghatározó. A harmadik fejezet által elővezetett két kategória közül – összhangban az elitolvasótól az átlagfogyasztó felé való mozdulással – a negyedik fejezetben (Szerzők és rovatok. Esettanulmány a névtelen hírlapi cikkek újraközlésének gyakorlatáról) az elterjedtebbnek jut a főszerep. Az újraközlés gyakorlatának megvalósulását Bengi óriási forrásanyagot mozgatva Kosztolányi Dezső, a Bácsmegyei Napló és a Pesti Hírlap kapcsolatát tárgyalva mutatja be. Mivel e lapok kiemelt rovatai (Tere-fere és Napi hírek) jelentős átfedéseket mutatnak (112.), ám a bennük szereplő cikkek esetében a szerzői név hiánya a meghatározó, a fejezetben felvetett kérdés tétje nem kevesebb, mint hogy a korban egy-egy rovat mennyiben tekinthető egyszemélyesnek, és „mennyire tekinthetők a címek aláírásnak” (108.). Bengi hosszasan elemzi annak példáit, hogy az újság médiumában anonimitásra szert tevő (és ezért gyakran csak feltételezhető) szerző, valamint a rovat (mint a szerző behelyettesíthetősége által önműködővé váló közvetítőközeg) viszonya az újraközlés gyakorlataiban milyen módosulásokon megy keresztül, a sajtó e gyakorlatai miként hatnak ki magára az írásra és a befogadásra.

A könyv utolsó fejezete (Írói hírnév és újságírói névtelenség. A nyilvánosságformák hatása az irodalmi szöveg fogalmára) éppen e gyakorlatok mintaképző funkcióját emeli ki és vizsgálja, továbbra is Kosztolányi példáján keresztül. Bengi amellett érvel, hogy az élethosszig tartó újságírói pályafutást is magáénak tudó Kosztolányi szerző- és irodalomfogalmának mintáját a nyilvánosság korábbiakban elemzett domináns szervezőelve és gyakorlata szolgáltatta (171.). Vagyis a könyv e fejezete mutatja fel nyilvánosság és irodalom egy lehetséges, ám mindenképpen példaszerű összefonódását, méghozzá egymásra hatásuk látványos elemzése révén.

Az irodalom színtereinek felépítése logikus, gondolatvezetése teljes kört zár le. A szerző a nyilvánosság fogalmának elővezetését (a nyilvánosság általában) követően egy konkrét történeti korszak, vagyis a 19. század végének és a 20. század első évtizedeinek azon feltételeit tekinti át, amelyek Magyarországon kulcsszerepet játszottak a modernség nyilvánosságának kialakulásában (a nyilvánosság egy történeti formája). Ezt követően e nyilvánosság működési elveit tárja fel, majd a dominánsként azonosított elv vizsgálatába fog. A könyvet esettanulmányok zárják, amelyek gazdag forrásanyagot értelmezve támasztják alá és bizonyítják a korábbiakban megfogalmazott tézisek érvényességét (az időszaki kiadványok és a szerzők szerepe a nyilvánosság működési elvének gyakorlataiban, azok hatása rájuk).

Bengi László könyve olyan szempontokat, megközelítési lehetőségeket és értelmezési módokat artikulál, amelyek nyomán a 20. század eleji modernségről alkotott képünk alapvetően módosulhat. Ebben a rövid írásban még csak meg sem kísérelhettem a munka minden erényéről szót ejteni. Az irodalom színterei – érvvezetésének minden szerénysége ellenére – nem kevesebbet hajt végre, mint a magyar irodalmi modernség újraértelmezését. Vizsgálatának nyomában nemcsak a modern irodalom és a sajtó viszonya tűnik fel másként, de az irodalomközvetítés intézményes struktúráinak és mindennapi gyakorlatainak, az irodalom előállításának és fogyasztásának, befogadásának kérdései mellett magának a szerzőnek a kategóriája is. Az általa végrehajtott irodalomtörténet-szemléleti paradigmaváltás a modern irodalom kutatásának egy olyan lehetőségét kínálja, amely releváns kérdéseket képes megfogalmazni az irodalomtörténet-írás bevett gyakorlataival szemben, és releváns válaszokat képes adni a modern magyar irodalom értését lényegileg érintő 21. századi kihívásokra.