
Hitelesség, tisztelet és kritika
- Részletek
Röhrig Géza: Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit, Magvető, Budapest, 2016.
Ha az enigma vagy a haszid történetek irodalmi hagyományát tartjuk a legértékesebbnek Röhrig irodalmi munkásságában, abból nem következik az, hogy a tökéletesre csiszolt megszólalással szemben le kellene értékelnünk azt a képviseleti beszédmódot, amelyet ez a kötet megvalósítani igyekszik a család és támasz nélküli, a létezés peremvidékén tengődő emberek történeteivel vagy éppen a személyes istenélmények leírásával. Éppen ellenkezőleg: ezek a hagyományok segíthetnek a leginkább azokat a tapasztalatokat közvetíteni, amelyekkel Röhrig Géza magát meghatározni igyekszik.
Aki látta a Saul fiát, és szembesült Röhrig Géza elemi erejű jelenlétével, talán elgondolkodott azon, hogy a korábban legfeljebb csak egy szűk réteg számára ismert színész képes lenne-e más szerepben is ugyanilyen emlékezeteset alakítani. Minek köszönhető a teljesítménye? Színészi profizmusának, vagy annak a szerencsés helyzetnek, amelyben egymásra talált a hiteles ember és a hozzá illő szerep? Röhrig személyes érintettségéből és empátiájából hozza ki az alkotók kiváló színészvezetése a maximumot, vagy Saul megformálója bárki bőrébe képes lenne belebújni? Érvényes-e Röhrig Gézára az amatőr színész címkéje? A szélesebb közönség persze csak ebben az egyetlen szerepben látta, hiszen korábban olyan nehezen hozzáférhető, kevéssé ismert filmekben játszott, mint Sólyom András Armelle-je vagy Pesty László Doctor Faustusa. És ki tudja, vajon ha elővennénk ezeket a kópiákat, az segítene-e eldönteni ezt a kérdést. Annyi bizonyos csak, hogy Röhrig pályája finoman szólva sem mentes a kitérőktől, és inkább szereti magát több területen kipróbálni, mint egyetlen művészeti ág mellett elköteleződni. A sajtó és a kritika nem is mulasztotta el jelezni, hogy benne tisztelhetjük a Kispál és a Borz Ágy, asztal, távé című számához készült videoklip rendezőjét, illetve azt, hogy Röhrignek Huckleberry néven punkegyüttese is volt, sőt fellépett a Neurotickal, a Balatonnal, valamint az Ági és a Fiúkkal.
Maradjon is meg ez a bevezető puszta gondolatkísérletnek, annál is inkább, mivel az amatőr és a professzionális kategóriái, ha valaha léteztek is tiszta formában, úgyis elmosódnak az értelmiségi és művészlét által megkívánt életvezetési stratégiákban, kulturális gyakorlatokban
és a kortárs médiaviszonyok, kultúrafogyasztói szokások között. Ezt vette észre jó érzékkel a Magvető Kiadó, amikor úgy döntött, hogy új lírai könyvsorozatában, amely az Időmérték címet viseli, megjelenteti Röhrig Géza legfrissebb verseskötetét. Az önéletrajzi elemekben gazdag könyv négy ciklusra oszlik: az első a szerző gyermekkorából merít, és az állami neveltek világába kalauzol; a második prostituáltakról, melósokról, hajléktalanokról és más, marginalizált helyzetű emberekről szól; a harmadik ciklus magyar festőknek írott hommage-ai pedig olyan metafizikai képértelmezéseket kínálnak fel, amelyek a negyedik részben feltárt istenélményeket előlegezik meg. Nem lehet meglepő, hogy egyrészt a gyermek-szülő viszony, az összetartozás és az árvaság kérdéseit boncolgatják a versek, másrészt pedig az istenkeresésről szólnak, amelyben helyet kap némi, a be nem avatottak számára is érthető zsidó misztika és egy közvetlen, de nem problémamentes viszony Istennel. Röhrig kivívta magának a magyar nyilvánosságban azt a pozíciót, amelyből – ha ezekről a dolgokról beszél – hitelt adunk a szavának. Ezt a személyes hitelt adagolja bele a verseibe, és ennek a hitelességnek kijáró tisztelettel kell szólnunk a könyv erényeiről és nem kevés hibájáról.
A legelső benyomásunk sajnos az lehet a kötetet olvasva, hogy Röhrig nem túl jó verselő, és nem ura annak a költői nyelvnek, amelyet magáénak választott. A könyv telis-tele van a rímkényszer okozta szóvirágokkal. Az ember önkéntelenül is elmosolyodik, amikor olyasmit olvas, mint hogy „idők hortobágya” (transz [9]), nem is beszélve az egyenesen rosszul sikerült rímekről: „megrúglak”/ „mozdulat” (fiú [21]), „kreatúra” / „Kert Ura” (hozsanna [85]). Gyakoriak a funkciótlan vagy erőltetett nyelv- és regiszterváltások is: „’én vagyok a te / Urad Istened’ / lángolt a gémeskút / nobody listened” (kő [88]). Röhrig szereti a minimalista eszköztárral előadott tragikumot nyelvi groteszkséggel ötvözni, ezek a sorok például egyenesen limerickbe kívánkoznak: „tavaly látta meg benne az üzletet ibrahim / (akkoriban épp ő volt vácon az alfahím)” (gabi [45]). Máshol az istenélmény extatikus jókedvét próbálja elénk festeni némi nyelvi humorral, játékossággal és kiszólással, de valahogy ezekben nem az Istennel való bensőséges viszony, hanem az illetlen bizalmaskodás érződik: így lesz az éltető vízből „dihidrogén-monoxid” (turelem [68]), az égi áldásként várt esőből „zuhi” (hajnali mézespercek a balatonnal [69]), az Isten színe előtt járt örömtáncból pedig az, hogy „csűrdöngölőt járok / égig emelt karral” (85) – hozzáteszem, hogy egy versszakkal előbb
az a borzalmasan irodalmi szó szerepelt, hogy „midőn” (hozsanna). Időnként még hiteltelenül beszéltetett szereplők is felbukkannak: „zúg a fejem akár egy királynőtlen kaptár” (59) – ezt állítólag egy mélyszegénységben tengődő falusi néni mondja (annus angyi). Mondhatnánk, hogy ezek a produkcióesztétikai hibák könnyű zsákmányt jelentenek a kicsinyes bírálónak, de az igazi probléma nem is az, hogy az egyenetlenségek megakasztják az olvasást. Ellenkezőleg! Miután az olvasó a könyv rímein először átbukdácsol, másodjára már alig marad poétikai felfedeznivalója. Már nem állít meg a szöveg, nem támaszt nehézséget, nem késztet elidőzésre.
De szóljunk az erős részekről is. A nekrológ című szöveg pontos, takarékos és szinte hibátlan: főleg a főszereplő gyermekkorát leíró rész érdekes benne, utána kissé ellaposodik az elbeszélés. Olykor a kötött forma sem csupán hibaforrás, hanem szépségeket is rejt. A fizikai és a pszichológiai szegénységet a találkozás e néhány sorában elemi erővel láttatja Röhrig: „házszám sehol / a kéményből fa nőtt / anyámban rossz volt / meglátnom a nőt” (15). Szinte a dalszerű József Attila-versek visszhangoznak ebben, és nemcsak a pszichoszexuális bonyodalmak hasonlósága, hanem a nyelvi megformáltság miatt is. Ez a költemény, hasonlóan a könyv más verseihez, minden szentimentalizmustól mentesen vall elképzelhetetlenül súlyos lelki sebekről, sőt a szereplők érzelmi sivárságára talán túlságosan is hatásvadász módon játszik rá: az állami gondozott gyermek felkeresi soha nem látott anyját a nyomorban, és szexuálisan megkívánja őt. Intenzitása ellenére ugyanakkor jó példája ez a szöveg a kötetbe nagyszámmal bekerült túlírt verseknek. A színvonala is meglehetősen egyenetlen, Röhrig nem kerüli el benne a modoros szóhasználatot: „szörnyen hiányzik / nem kend [!]: az anyám” (18). Az anyjára (20) érzésem szerint megint csak manírosan és feleslegesen idéz meg egy, a régiségben élő címadási hagyományt, maga a szöveg viszont nem rossz: a vers beszélője ismét József Attila nyomdokán haladva szór átkot az anyjára. Végül pedig a terjedelmi és a stilisztikai túlírtság lehet abban is a ludas, hogy Röhrig versei néha észrevétlenül is oda nem illő moralizálásba mennek át: így történhet meg, hogy az önjelölt modern prófétákat, az utcai hittérítőket egy olyan szövegben óhajtja a szerző leleplezni, amelyben jómaga Isten nevében beszél: „hittérítő / nem téged választottalak / s te hiába választod magad” (hitteritő [79]).
Azzal a felelet nélkül hagyott kérdéssel indítottam ezt az írást, hogy Röhrig Gézát vajon amatőr színésznek kell-e tartanunk. Mintha amellett érvelnék, hogy Röhrig az irodalomban is műkedvelő. Ez azonban nem lenne teljesen igaz. Bár eddigi könyvei kis kiadóknál, például a Múlt és Jövőnél jelentek meg, és az országos irodalmi életben nem sok visszhangot keltettek, szerzőnk íráskészségével – amennyiben nem kísérletezik rímekkel és dalszerű, zárt formákkal – nincs különösebb baj. A Rebbe tollatépett papagája című prózakötetben profi módon használja a haszid történetek hagyományát, a könyv magával ragadó, letehetetlen, történetei talányosak, rafináltak, némelyiket észrevétlenül be lehetne csempészni Martin Buber híres gyűjteményébe, mégis kreatívan alakítják a tradíciót, képesek nyitni például Auschwitz tematikailag és eszmetörténeti értelemben is új tapasztalatára. És amint a legfrissebb verseskötetben, a régiek között is találunk erősebb szövegeket. Nem arról van tehát szó, hogy Röhrig alanyi költő, akinek ami a szívén van, az van a száján. Jó tollú és tudatos szerző, akit a nyelvi, formai és műfaji játékok is érdekelnek, azonban pont az ilyen kísérletezgetések közben hibázik rengeteget. Azt, hogy milyen bántó a könyvben a túlírtság és a fölösleges irodalmiaskodás, az is mutatja, hogy a néhány enigmaszerű vers vagy szöveghely mennyire megemeli a kötet színvonalát. A jel című szöveg (66) például nem más, mint egy fordítva felszerelt kilincs leírása, mégis érdemes az újraolvasásra, szemben azokkal a szövegekkel, amelyekben a szerző nem hagy ki nem mondott dolgokat. Lehet, hogy éppen az hallgatásban van az ő igazi erőssége? Ha ez így van, ha valóban az enigma vagy a haszid történetek irodalmi hagyományát tartjuk a legértékesebbnek Röhrig irodalmi munkásságában, abból nem következik az, hogy a tökéletesre csiszolt megszólalással szemben le kellene értékelnünk azt a képviseleti beszédmódot, amelyet ez a kötet megvalósítani igyekszik a család és támasz nélküli, a létezés peremvidékén tengődő emberek történeteivel vagy éppen a személyes istenélmények leírásával. Éppen ellenkezőleg: ezek a hagyományok segíthetnek a leginkább azokat a tapasztalatokat közvetíteni, amelyekkel Röhrig Géza magát meghatározni igyekszik.
(A szerző portréját Szilágyi Lenke készítette)
Förköli Gábor