Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Műfordítás

Daniel Bănulescu (f. Szonda Szabolcs): Minden idők legjobb regénye

Fotó: a szerző archívuma

Odabent, a bűvös szobában a cigánylány pótolja a szentelt olajat az örökmécsesben, amely a nagyrészt a Szűzanyát ábrázoló szentképeket világítja meg, szellőztet, hatszor söpröget hat különböző irányban, és egy üveg hamutartóban eléget három szem tömjént, hogy elűzze a hívatlanul érkező gonosz szellemeket.

Bővebben ...
Műfordítás

Erlend Loe (f. Patat Bence): Az álombiciklik regisztere

Fotó: Kállai Márta

Találkozni akar vele, de Solveig-nek résen kell lennie. Mert az ilyen fiúk többnyire csak egy dolgot akarnak. Bár néha Solveig is csak egy dolgot akar. De akkor is.

Bővebben ...

Viharsarki mozaikok

Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt, FISZ – Hortus Conclusus, Budapest, 2015
Az első és az utolsó novella (a névelő nélküli Hely és a határozott névelős A hely című írások) keretezik a kötetet. A záró fejezetben az addigi egyes szám első személyű narrátort felváltja egy kívülálló, harmadik személyű elbeszélői hang, amely jelzi a kötet élményanyagától való, jó értelemben vett reflektív távolságot, azt a pozíciót, amely felől szemlélve érvényesen képes megszólalni az elbeszélő. Ez a távolság azonban nem a kisvárosi élményanyag elutasításával zárul, éppen ellenkezőleg: a határozott névelő jelzi a bizonyosságot, a felnőtté válással együtt a határozott hely megtalálását is.

 

 

Kiss László ötödik kötete, a Ki mondta, hogy jó volt – ahogyan azt a fülszöveg is ígéri – a gyermekkor és a kisváros világát írja szöveggé. Ezáltal nemcsak a szerző számára deklaráltan fontos témákat járja körül, hanem egyszersmind a vidéki térről szóló kortárs irodalmi diszkurzusnak is részéve válik. Azokat a szövegeket, amelyek valamiképpen a falusi vagy kisvárosi helyzetről tudósítanak, esetleg a kitörés–elvágyódás dilemmáit viszik színre, vagyis témájuknál fogva a vidék prózai vagy lírai artikulálását vállalják fel, az esetek nagy részében elsősorban e szempontok felől kezdjük vizsgálni, és a szöveg más, lényeges poétikai megoldásai kevesebb figyelmet kapnak. A vidékprózával kapcsolatban minduntalan móriczi hagyományról szokás beszélni, gyakran anélkül, hogy valójában megvizsgálnánk, mit is érthetünk ezen a sokat hangoztatott terminuson. Kiss kötetével kapcsolatban azt gondolom, nem szerencsés erre a(z egyébként nagyon széttartó) hagyományra utalni (még akkor sem, ha egy félmondatnyi Móricz-utalásnak teret is enged a szerző: „akár egy Móricz-hős a dzsentritanyán”, 118.). Ennél evidensebb módon vetődik fel azonban a Békés megyei irodalmisággal, valamint a történő magyar irodalom azon szövegeivel való kapcsolata, amelyek a vidéki lét jelenkori újragondolására úgy tesznek kísérletet, hogy közben megszólaltatói lesznek a felnőtté válás narratíváinak is.

 

A kötet végén olvasható interjú sajátos paratextusként működik, olyanként, amely kijelöl egy lehetséges értelmezési irányt, ugyanakkor nem csupán ehhez a könyvhöz kapcsolódik, hiszen domináns helyet foglalnak el a szerzői pálya alakulásáról, az írói, a szerkesztői és a tanári szerepek összehangolhatóságáról tudósító részek. Az interjú érdekes adalékkal szolgál a kötet műfajiságának végiggondolásához: a szerző erre a könyvére mint regényre utal, amely kijelentéssel szemben némi averziója támadhat a befogadónak, hiszen a kötet sokkal inkább olvasható novellaciklusként, mint regényként. Ennek megfelelően az én olvasatomban sem egy regény fejezetei, hanem hol lazábban, hol szorosabban egymásba érő novellák láncolata hozza létre a kötetegészet.

 

E sajátos határhelyzet, elmosott műfajiság azt eredményezi, hogy az egyes szövegek között megképződő hiátusok az összefüggő történetek elmesélhetetlenségre, az adott elbeszélői helyzetben érzékelt valóság lineáris szöveggé formálásának problematikusságára világítanak rá. Ennek fényében úgy tűnhet, e szerzői megoldás azt reprezentálja, hogy összefüggően átadható történetek helyett csak töredékek vannak, a hiátusok kitöltése pedig az aktív befogadó feladata lenne. A szöveg időkezelése is egy ilyen típusú olvasat előhívására tesz kísérletet, a múlt-jelen-jövő asszociatív jellegű összemosódása, a tudatfolyam-szerű elbeszélői technika révén összetettebbé váló történetvezetés folyamatos reflexiókat vár, a felborult időrendiség linearitásának megképzését célozza. Kérdéses lehet azonban, hogy ez a kötet bír-e akkora téttel, hogy képes legyen egy ilyen típusú, aktív értelmezői attitűdöt életre hívni és fenntartani az olvasás során.

 

Kiss László kötetének motívumrendszerében meghatározó szerepet játszik a folyó és a tó, valamint ezek egymáshoz viszonyított helyzetéből adódó feszültség. A tóhoz a mozdulatlanság, a szabályozottság képzete társul, ezzel szemben a folyóvíz, a csatornapart a szabadság jelölője. Az elbeszélő e motívumokban folyamatosan önmagára, identitására, környezetére, a szabadság határaira és értelmezési tartományára kérdez rá. Ily módon a világ feltárulkozásának egyik mozzanata a horgászat, amely nemcsak közösséget teremt és a szabadidő hasznos eltöltésének lehetőségét kínálja fel, hanem metaforikus tartalma révén a jelentésadás problémájára is rákérdez. Ahogyan a horgászat végeredménye mindig kétséges, úgy esetleges az is, hogy mikor mit értünk meg a körülöttünk lévő világból. Az idő kitöltésének további jelölői lehetnek mindazok a mozgásformák (a foci vagy éppen a néptánc), amelyek nem valamiféle teleologikus, egzakt, térbeli előrehaladás ígéretével kecsegtetnek, sokkal inkább az idő eltöltésének, a baudelaire-i értelemben vett unalom (vö. Előhang, A romlás virágai) elkerülésének lehetőségét biztosítják. Az értelmezés, a világ megértésének metaforájaként is olvasható horgászat mellett a matekházi többször előkerülő képzete – amely amellett, hogy a kamaszévek egyik jellemző mozzanataként fogalmazódik meg –, határozottan utal a jelentésadás igényére és annak időbevetettségére is: „Tízre végeztem a matekházival. Iksz egyenlő valamennyi lett a vége.” (54.)

 

Az első és az utolsó novella (a névelő nélküli Hely és a határozott névelős A hely című írások) keretezik a kötetet. A záró fejezetben az addigi egyes szám első személyű narrátort felváltja egy kívülálló, harmadik személyű elbeszélői hang, amely jelzi a kötet élményanyagától való, jó értelemben vett reflektív távolságot, azt a pozíciót, amely felől szemlélve érvényesen képes megszólalni az elbeszélő. Ez a távolság azonban nem a kisvárosi élményanyag elutasításával zárul, éppen ellenkezőleg: a határozott névelő jelzi a bizonyosságot, a felnőtté válással együtt a határozott hely megtalálását is.

 

A kötet olvasása során – a sokféle hagyományban való egyidejű jelenlét miatt – evidensen adódik a kérdés, hogy vajon képes-e a szöveg autentikussá válni, megtalálni saját hangját és szempontrendszerét. Kiss László keresi azt az egyéni nyelvet, elbeszélői hangot, amely valamelyest különbözik a kortárs irodalom más vidék-tematikát megíró szövegeitől, ez azonban csak részben tekinthető sikeresnek. A szöveg döntően a kortárs vidékpróza ábrázolásmódját viszi végig, ebben azonban nem, vagy csak csekély mértékben mutatkozik meg a szerző egyéni hangja. Ehelyett inkább további hagyományok szövegbe emelésével dolgozik: azt, hogy például Hrabal mennyire fontos előkép számára, nemcsak a kötet végi interjúból tudjuk meg, de a terjedelmes körmondatok is emlékeztetnek a cseh szerzőre, ami azonban Hrabal prózájában szerves struktúra, az itt inkább kísérlet marad.

 

A szöveg erénye ugyanakkor, hogy bizonyos pontjain nemcsak kapcsolódik a megelőző irodalmisághoz és kortárs diszkurzushoz, hanem úgy tűnik, mintha szembe is fordulna a reményvesztett, sivár vidék ábrázolásának hagyományaival. A kötetben nem a hiábavaló elvágyódás narratív alakzatai rajzolódnak ki, hanem egy olyan közeg képe, ahonnan a tudás, a tanulás révén nyitva áll az út a felemelkedéshez. A Kiss László által megírt Viharsarokban az otthonos állandóság uralkodik – a visszatérés (amelyre a keretnovellák is rájátszanak) itt nem feltétlenül jelent visszafordíthatatlan és elviselhetetlen egzisztenciális visszahullást. Az életrajz felől olvasva ráadásul éppen az demonstrálódik, hogy a vidék is jelentheti a határozott névelős hely megtalálásának, az irodalomról való reflexív gondolkodásnak és az alkotó munkának a terepét. Ennek megfelelően a szűkebb környezet felfedezését célzó biciklitúrákkal kapcsolatban „a szépségre és páratlan kincsre, az állandóságra” (47.) utal a szöveg, valamint egy bensőséges, kölcsönös függést feltételező relációként határozza meg a helyekhez való viszonyát: „úgy éreztem, valamivel még tartozunk egymásnak, a hely nekem, s a helynek én” (46.)

 

Egy másik szöveghely az otthonosság megéléséről tudósít: „a várost átszelő csatornánál éreztem magam otthon, ehhez kötött valami akolmeleg biztonságérzet” (39.). Ez a biztonságérzet pedig a szabadság tudatával asszociálódik, vagyis mindaz, ami a szabadság terén kívül esik, így a Kádár-kor társadalmi rendje, nem jelent elfogadható alternatívát az elbeszélő számára: törekvéseiben mindvégig a keretek megbontása, elutasítása tükröződik. Sem a szabályozott keretek közé szorított foci, sem a szervezett úszásoktatás, de még a néptánctanfolyam mozzanatai sem jelenthetik a szabadság terét, mindezeket csupán saját szabályai tükrében képes életébe integrálni: a szövegből kirajzolódik, hogy aki a praktikum helyett az esztétikum felől képezi meg önazonosságát (69.), nem fogadhatja el a rákényszerített korlátokat. 

 

Bár „leírhatatlanul egyszerű, önmagába forduló világként” van meghatározva ez az alföldi tér, a szöveg szerkezete azonban, az elhallgatások, a hiányok logikája éppen arra mutat, hogy ez a tér egyszerűségében is annyira összetett, hogy átfogó történet éppen ezért nem mesélhető el, csupán novellák (a szerzői értelmezésben fejezetek), töredékek. Az elbeszélhetőség kérdése más médium megjelenését is előhívja, így evidensen a fénykép kerül a szöveg mellé. Azonban a kötet tanúsága szerint a képek, a vizuális struktúrák sem lehetnek hivatottak a valóság hiteles közvetítésére, ez a médium ismét azt reprezentálja, hogy az egyszeri pillanat közölhetetlen: a disznóvágás megörökítése sikertelen kísérlet marad – nem volt a gépben film. (107.)

 

Az elbeszélhetőség, a történetek narratív vagy vizuális struktúrákon keresztül történő átadása kapcsán a nyelv abszolút igazságok közlésére való alkalmasságát teszi kérdőjelessé a szöveg, nem mellesleg közvetve beleírja magát egy olyan irodalmi diszkurzusba is, amely a vidék emlékezetének korlátaival, a kollektív felejtés szindrómájával vet számot. E felejtés ellen dolgozik ez a könyv: egy időbeli, illetve egy (időleges) térbeli távolság olyan távlatokat nyit meg az elbeszélő számára, amely az elbeszélés jelenidejében már mondhatóvá, ha töredékesen is, de szöveggé formálhatóvá teszi az egyszervolt valóságot. Ebből a pozícióból rendelkezik az elbeszélő a közölhetőség határairól való tudással is – túllépett azon, amikor még a világ és a nyelv között egyenes relációt feltételezett: „A gyarapodó műveltség önhitt tudata fölszabadulttá, szemtelenné és talán kissé felelőtlenné is tett. Könnyedén léptem túl a vizsgákon és a zárthelyiken, s elhitettem magammal, a világ: nyelv, amelynek segítségével bármin könnyedén fölülkerekedhetek, amellyel bármi egyértelműen leírható.” (139.)

 

Kiss László kötete szép vállalkozás a vidékpróza újragondolására, olvasása során azonban maradnak hiányérzetei a befogadónak. Túlságosan nagy tétet vállal a könyv, bár dicséretes módon több hagyományt, szempontot próbál összekapcsolni, ezek mégsem tudnak szerves egységgé válni, és valahol elvész az az egyéni hang, amely a szerző sajátja lehetne. De talán e hiányosságoknál fontosabb az, ahogyan a Ki mondta, hogy jó volt  kijelöl egy lehetséges utat, és beleírja magát a történő magyar irodalom folyamatába: ily módon Kiss kötete magától értetődően kerülhet Grecsó Krisztián, Háy János vagy éppen Oravecz Imre vidék-tematikát feldolgozó művei mellé.

 

Szántai Márk